A toldi disputa kör

Hagyjuk akár azt is, hogy mást mondjanak, mint amiben megegyeztünk. Hagyjuk őket hibázni, próbálkozni, tanulni. 

A vitakultúra-fejlesztés egy olyan terület, amely nem sokszor kap kiemelt figyelmet a közoktatási intézményekben, noha az érvelés, a közös problémamegoldás és a kritikus gondolkodás elengedhetetlen elemei a mindennapjaink sikeres kommunikációjának. Mindezeket nehéz spontán módon megfelelően fejleszteni, ezért fontos, hogy a diákok rendszeresen kerüljenek olyan vitahelyzetekbe, ahol maguk alakíthatják ki a saját érdekérvényesítési módszereiket és megtapasztalhatják azt is, hogy hogyan kezeljék indulataikat és érzelmeiket egy-egy vita során. A disputaprojekt bevezetésével olyan képességek fejlesztését céloztuk meg a Toldi Tanodában, amelyek igen problémás területeknek számítanak, a bennük való jártasság kulcsfontosságú a fiatalok életében. Ilyen például a nyilvános kommunikáció, a csoportmunka, a tolerancia vagy az, hogy hogyan lehet konfrontálódni a vitában úgy, hogy ne minősítsünk, személyeskedjünk, veszekedjünk.

Ahhoz, hogy a vitafoglalkozásokat szakmailag felkészülten tudjuk megtervezni és lebonyolítani, részt vettünk a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány (DIA) több szakaszból álló képzésén. Először általános ismereteket kaptunk a vitáról, az érvekről és a cáfolatokról, megtapasztaltuk, hogy milyen érzelmek és indulatok játszódhatnak le bennünk, amikor véleményeink, érdekeink vagy értékeink ütköznek, valamint beszélgettünk a különböző vitahelyzetekben felmerülő kérdésekről és problémákról. A saját tapasztalataink alapján nagyobb odafigyeléssel és körültekintéssel tudtuk megtervezni a későbbi foglalkozásokat. A képzés általános gyakorlati szakasza után egy Told-specifikus szakasz következett, amikor a különböző szituációkat a tanodába járó gyerekek egyéni sajátosságaihoz és szükségleteihez igazítottuk. Hasznos volt kiszakadni az általánosításokból, mivel így olyan problémákra is fel tudtunk készülni, melyek konkrétan arra a célcsoportra vonatkoznak, amellyel a valóságban foglalkozunk.

A képzésen tanultak alapján és a tréning vezetőjének segítéségével megterveztük az első disputafoglalkozásokat, amelyeknek célja a későbbi együttműködés megalapozása, valamint a keretek és szabályok közös megalkotása volt. Mindehhez már a két- és négysarkos vita, valamint a véleményvonal módszerét is kipróbáltuk, és már ezeken a foglalkozásokon bevezettük a disputaidentitás kialakítását elősegítő rituálékat. A közös szabályalkotás, melyet a már meglévő tanodás házirendünkhöz kapcsoltunk, meghozta a várt eredményt, hiszen mindenki a sajátjának érezte. Ezen kívül megfigyelhető volt egy másik nagyon pozitív hozadéka is a szabályalkotásnak, mégpedig az, hogy a vitafoglalkozások során nemcsak a projektvezetők, hanem a gyerekek is bátran hivatkoztak a közös házirendre, amikor úgy érezték, hogy valamilyen formában szabályszegés történt.

A keretek megfelelő kialakítása során beleestünk abba a hibába, hogy túl óvatosak voltunk egy-egy csoportmunka és vitahelyzet közben. Hamar kiderült, hogy a gyerekeknek igényük van arra, hogy komolyabb vitákban facilitálva ugyan, de önállóan is kipróbálják magukat. Erre az igényre reagálni kellett annak érdekében, hogy ne csökkenjen a motivációjuk. Ekkortól indult el a disputaprojekt szituációs gyakorlati része, amelyben több különböző kerettörténet mentén vitázhattak a gyerekek.

Ezek a kerettörténetek biztonságot adtak számukra, mivel csak a különböző történetek szereplőiről kellett véleményt alkotniuk, de egymás véleményének cáfolására egyelőre még nem adtunk teret. Az első szituációs gyakorlat a Lovag és Lady esete volt, ami hatalmas sikert aratott. Egyrészt az újdonság varázsa magával ragadta őket, másrészt érdekesnek találták, hogy rajtuk kívül álló szereplőket véleményezhetnek, és a döntéseik mellett már több érvet is felsorakoztattak. A Lovag és Lady történetének azonban nincs egyetlen jó megoldása, ami látványosan frusztrációt keltett bennük, de a történet tanulságát (például, hogy több igazság is létezhet párhuzamosan, és hogy több különböző vélemény is megfér egymás mellett) a későbbi foglalkozások során ők maguk is többször felemlegették.

A következő vitahelyzet Leila dilemmája volt, amelyben egy rövid, hiányos történet szereplőit kellett szimpátia alapján sorrendbe állítani. A sorrendet először kiscsoportban, később pedig nagycsoportban kellett létrehozni, ezzel ösztökélve a gyerekeket arra, hogy közös megoldásokat találjanak, és képesek legyenek olyan kompromisszumokat kötni, amelyek mindenki számára sérülésmentesen elfogadhatóak. A gyerekek ezzel a helyzettel is megbirkóztak, bár már a foglalkozás alatt kiderült, hogy szükségük lenne további háttér-információkra a szereplőkről. A foglalkozás végén a történet kiegészített változatának megvitatása feloldotta a feszültséget, és sikerült egy mindenki által elfogadott sorrendet felállítani.

A projektünk több szakasza is a kísérletezésről szólt. Arról, hogy megpróbáljuk kialakítani és fenntartani azokat a kereteket, melyek működőképesek lesznek ebben a közegben. Ekkor kezdtünk tapogatózni olyan témák irányába is, melyekről úgy gondoltuk, hogy a fiatalokat érdekelheti, sőt érintettjei is annak. A keretek kialakítása azonban nem volt már olyan markáns, mint a projekt első szakaszában, itt inkább a finomhangolás kezdődött meg. Persze a szabályainkra, a belépő és kilépő rituáléinkra továbbra is fokozottan figyeltünk, hogy valóban a disputás identitásunk részévé váljanak. A témák kapcsán elhagytuk a biztonságot adó kerettörténeteket (Leila, Lovag és Lady), jöhettek a markánsabb témák, melyek több szempontból is relevánsnak bizonyultak. A téma egyrészt akkor jó, ha elkapja a fiatalokat: érdekli őket, szeretnének róla beszélni, megvan róla a véleményük. Kifejezetten fontos adalék, hogy valamilyen módon érintettek is legyenek benne. Az érintettség természetesen nem feltétlenül azt vagy csak azt jelenti, hogy ők maguk a részesei a folyamatnak (pl. rendszeres alkoholfogyasztók). Érintettséget jelent az is, ha nap mint nap találkozik vele a közvetlen környezetében, az iskolában, vagy a barátok között szóbeszéd tárgya. Az alkohol- és drogfogyasztás témáját választottuk tehát a projekt második felében megvalósuló foglalkozásainkhoz. A „sulibáró” néven elhíresült foglalkozás több szempontból is kiváló tapasztalatokat hozott, így ennek a részletesebb bemutatásával szeretnénk ábrázolni egy tanodai környezetben megvalósuló dipsutakör tanulságait, erősségeit, gyengeségeit, további lehetőségeit és céljait. A következőkben ezt a foglalkozásunkat bontjuk elemeire, bemutatva a szervezés és lebonyolítás perspektívájából.

A foglalkozás itt is egy belépővel kezdődött, melyben az aktuális hangulatukra, érzésükre kérdeztünk rá. Fontos tudnunk, hogy ki hogyan lép be a foglalkozásra, ugyanis érdemes körülbelül azonos szintre hozni a csapatot egy-egy játékosabb gyakorlat által. A táblán közben kezdett kirajzolódni a foglalkozás íve, képregényszerűen felkerült a történet és a cím: Sulibáró, avagy ittasan az iskolában. Tanítási idő előtt, az iskola közelében néhány fiatal alkoholt fogyaszt, majd kissé illuminált állapotban látogatja meg a tanórát. A tanár természetesen kiszúrja a fiatalok megváltozott viselkedését, szóváltásba bonyolódnak. A következő képen a tanári szobában látjuk viszont a tanárt, aki néhány kollégájával együtt azon tanakodik, hogyan is kezelje a kialakult szituációt, milyen szankciót rójon ki a diákokra. Ezután a disputás fiataljainkat szerepbe helyeztük (diák, szülő, tanár, igazgató), s ennek megfelelően kellett végiggondolniuk az álláspontjukat, majd képviselni azt a vitában. A vita eredményeképpen a vitázóknak konszenzuson alapuló döntést kellett hozniuk a történetben szereplő alkoholt fogyasztó fiatalok büntetésével kapcsolatban.

A csoport a foglalkozás elejétől kezdve feszülten és izgatottan figyelt, a téma és annak prezentálása rögtön megragadta a figyelmüket, érdekelte őket, hogy ebből vajon mit fogunk kihozni. A vita előtt nagyon fontos volt átismételni a dipsutás csapatunk közösen megalkotott szabályait, hogy a vita kulturált keretek között működjön, és ebből kifolyólag eredményes is legyen. Itt megtanultuk a kézjeleket is (egyetértek, nem értek egyet, kérdezni szeretnék, hozzászólásom van, csendjel), amit rögtön el is kezdtek használni, sőt azóta is alkalmazzák őket a foglalkozáson anélkül, hogy erre buzdítanunk kellene őket. 

A sikeres vitához elengedhetetlen az alapos felkészülés, kidolgozott érvekkel és cáfolatokkal. Nem elég csupán a saját véleményünk átgondolása, nagyon fontos, hogy a csoport többi tagjának fejével is gondolkodjunk egy kicsit, amikor az érveinket, cáfolatainkat megalkotjuk, hiszen így kevésbé érhet minket meglepetés a „ringben”. A felkészülés ebben az esetben a már említett szerepek szerint zajlott, tehát ezeknek megfelelően kellett a fiataloknak gondolkodnia. Mit tenne ilyen helyzetben az igazgató? Mit tenne a szülő? Milyen érvekkel lehetne meggyőzni a tanárt?

Foglalkozásaink során egyre markánsabbá vált a felkészülési szakasz. Ebben sosincsenek egyedül a fiatalok, minden kisebb csoportot egy pedagógus/önkéntes segít, facilitál a munkában, akinek markáns szerepe van, de tevékenységét a háttérben kell végeznie. Fontos, hogy a gyerekeket hagyjuk beülni a ringbe, hagyjuk őket beszélni és vitázni. Hagyjuk akár azt is, hogy mást mondjanak, mint amiben megegyeztünk. Hagyjuk őket hibázni, próbálkozni, tanulni. Az elemzett foglalkozás a csapatunknak is egy kiváló tanulási helyzet volt ebből a szempontból, hiszen a gyerekek remekül szerepeltek a ringben, nem kellett beleszólnunk, sőt! Természetesen lehetnek indokolt esetek, amikor a pedagógusnak valamilyen módon érdemes belépnie a folyamatba, de lehetőség szerint intézzük ezt a „kulisszák mögött”, például súgjunk nekik, kérjünk egy rövid egyeztetési időt, amikor újragondolhatjuk az érveinket. A legfontosabb ugyanis, hogy a gyerekek megtapasztalják a vitázó szerepet és az ezzel járó felelősséget. Ha ezt engedjük és kellő mértékben támogatjuk, akkor bámulatos eredményeket lehet elérni velük. 

A sulibárós foglalkozásunk során a gyerekek egyszerre álltak helyt egy új témában és egy új vitamódszerben (szerepek szerinti kooperatív vita), használva a kézjeleket, meghallgatva egymást, miközben valódi vitahelyzetet éltek meg, ráadásul a végén közösen egyeztek meg a történetbeli fiatalok büntetésében is. Külön öröm volt, hogy a felkészítésen kívül a pedagógusoknak szinte alig jutott szerep ebben a vitában, hiszen a gyerekek nagyon jól helytálltak benne, csak egyszer-egyszer kellett súgni vagy új érveket ajánlani. A foglalkozást reflexiós körrel zártuk, amiben mindenki elmondhatta, milyen volt részt venni a vitában, hogyan élték meg a szerepeiket. Ebben a körben a gyerekek egymásnak is képesek voltak kritikát megfogalmazni anélkül, hogy ez különösebb konfliktust vagy agressziót váltott volna ki belőlük, így ezzel az elemmel is a sikeresség oldalára húzhattunk egy strigulát. 

A fent elemzett foglakozáson tehát sokat tanultunk, de ahogy az lenni szokott, ha valami jól működik, akkor abból rögtön többet szeretnénk. Így is tettünk, ugyanis a következő foglalkozáson emeltük a tétet: új és komolyabb téma (szerhasználat) és új vitamódszer (érv ping-pong). A kettő együtt azonban túl nagy falatnak bizonyult. Fontos tanulság, hogy a disputafoglalkozást lassan, a gyerekek ütemének megfelelően vezessük be és hagyjuk kibontakozni. Ha sikerült találnunk egy jó vitamódszert, akkor érdemes néhány alkalom erejéig azzal dolgozni és a témát változtatni. De ugyanez igaz fordítva is: ha egy téma láthatóan érdekli, sőt érinti őket, akkor érdemes abban elmélyedni különféle vitamódszerek segítségével. Szintén hasznos tapasztalat volt, hogy ne akarjunk folyamatosan újat „tanítani” a gyerekeknek, hagyjuk őket beletanulni egy-egy tevékenységbe. Mentségünkre legyen mondva, hogy a lehető legtöbbet szerettük volna belesűríteni a projektbe (témában és módszerben is), hiszen arra akkor még nem is mertünk gondolni, hogy a pályázat lezárulta után is van esély, sőt igény a folytatásra. Az utolsó, projektzáró foglalkozásunk viszont minden várakozásunkat felülmúlta, mind módszerben, mind témában, ráadásul ezen az alkalmon szakértő kollégánk is jelen volt a DIA képviseletében.

Mivel maximális igény mutatkozik a projekt folytatására a gyerekek részéről is, most azon dolgozunk, hogy újabb, az ő igényeihez még inkább igazodó keretekben folytassuk a munkát, olyan témákat és módszereket válogatva, melyek a vitakultúrájuk fejlesztésén túl a szociális kompetenciájukban, azon belül is problémamegoldó képességükben idéz elő pozitív irányú változásokat. Ehhez a disputaképzésen túl, most a Kék Ponttal kezdtük meg az együttműködést, hogy például a szerhasználattal kapcsolatos témákban mi magunk is kellően jártasak legyünk, hiszen az ehhez kapcsolódó foglalkozásaink csak ebben az esetben lesznek hitelesek.

A célunk az, hogy a dipsuta szerves része legyen a tanodás mindennapoknak, az idő előrehaladtával egyre több gyereket bevonva vagy akár korosztály szerint két csoportra is bontva. További célunk, hogy kapcsolódjon hozzá egy identitás, egy kultúra, egy légkör, melyben a gyerekek intenzív tanulási folyamatban vesznek részt, amely indirekt módon, a foglalkozásokon való aktív részvétellel valósul meg.