Anton Szemjonovics Makarenko munkássága

…avagy hogyan értsük „jól” a makarenkói pofont. Nemeh Diana írása

A gyerekek vele tartottak, nem elvártak csupán. A szebb ruha, az elég étel, a ló, a műhely, a disznók, mind közös álomként fogalmazódtak meg, s együttes erővel valósultak meg.

Pataki Ferenc emléke előtt tisztelegve

A szovjet pedagógia kifejezés valószínűleg sokakban a politika frontvonalába állított elméleteket jelenti. Valószínűleg sok szakíróra igaz lehet mindez, Makarenko Pedagógiai hőskölteménye azonban ennél sokkal összetettebb olvasmány. Miközben a Gorkij-telep történetét lapoztam, folyamatosan ütköztettem a leírtakat személyes, aktuális tapasztalataimmal. A telep egyes eseményei ma szörnyűségnek tűnhetnek: megölt csecsemő, abortusz, antiszemita erőszak, tolvajlás. Ezek közül ma egy is elég lenne ahhoz, hogy egy intézményt megszüntessünk, sikertelennek tituláljunk, pedagógiai elveit hamisként elvessük. Illúzió lenne azonban azt gondolni, hogy a gyerekek mentesek a külvilág hatásától: akkor sem voltak azok, most sem. Ahogy Popper Péter mesélte egy felvételen: „Bolond időket éltünk, bolondok voltunk magunk is.”

1920. Makarenkót kinevezik igazgatónak a Poltavától 6 km-re eső telepre, amit Gorkijról nevez el. Hat év múlva egy tarthatatlan állapotok közt tengődő telep megsegítésére az akkor már kiemelkedő eredményeket hozó Gorkij-telepet átköltöztetik Kurjázsba. Ahogy Makarenko fogalmaz: akkor még nem sejtette, hogy a Gorkij-telep sírját ássa meg. 1927-ben kezdődik következő nagyszabású vállalkozása: a Dzerzsinkszkij-kommuna. 1925-ben kezdi írni a Pedagógiai hőskölteményt, amelyben tapasztalatait, céljait, eredményeit és kudarcait egyaránt rögzíti. Élete végéig levelezett Gorkijjal, amibe a gyerekeket is bevonta. 1928 júliusában a híres író személyesen is meglátogatja a telepet.

Maxim Gorkij a telepi fiúk körében

1920. Az akkori ember életét az évek óta tartó polgárháború határozta meg. Ennek következtében állami szinten problémát jelentettek a fiatalkorú bűnözők.

Az a bizonyos pofon…

Makarenko munkássága jóval összetettebb az elhíresült pofonnál. Az első, de nem utolsó eset kiváltója a lehetetlen helyzet volt: Anton Szemjonovics akkori helyzete sokunknak, a szakmát gyakorló pedagógusoknak ma már vállalhatatlan és elképzelhetetlen lenne: egy teljesen kifosztott, fűtés, bútorzat, fürdőszoba nélküli telepet kap, hogy fiatalkorú bűnözőkből neveljen „szocialista embert”. Az utólagos elbeszélői rálátás és érzelmi távolság, a Gorkij-telep sikere könnyen elfeledteti az olvasóval, miről is van szó valójában. A forradalom utáni Oroszország traumatizált, a társadalom peremén élő és agresszióhoz, bűnözéshez szokott tizenéveseit minden előzetes felkészülés nélkül szállították egy telepre, ahol néhány pedagógussal ott is hagyták őket. Az, hogy ez nem volt veszélytelen vállalkozás, a kurjázsi példa is alátámasztja, hiszen a marginalizálódott helyzetű gyerekek testi-lelki problémákkal érkeztek arra a telepre. Kurjázs ellenpéldája a Gorkij-telepnek: betegségek, nemi erőszak, éhezés, farkastörvények uralkodtak a nevelők munkája ellenére. Az erő szavához szokott gyerekek ugyanazt a társadalmi modellt működtették tovább, amiben szocializálódtak.

A Gorkij-telep története viszont a pofontól indul. Makarenko utólagos értelmezésében nem csupán hibás pedagógiai lépésnek titulálja, hanem őszinte emberi megnyilvánulásnak is, ebben a mozzanatában látva meg az egyébként számára sem elfogadható tett sikerét. A pedagógus megértette a gyerekek helyzetét: az utcán csavargó bűnözőket legjobb esetben is hivatalosan kezelték, többször inkább agresszióval fordultak feléjük. Az őszinte emberi reakció épp attól vált hatásossá, hogy ritkán tekintették őket embernek. Az indulatokat elszabadító őszinte reakció pillanatát, ami sorsfordító változást hozhat a gyerek életébe, ráhatásnak nevezi Makarenko. Itt nem módszerről van szó, hanem két ember személyes kapcsolatáról, ahol egyik sem kezeli a másikat adatként, érdektelen vagy értéktelen példánynak. Nincs címke. Az emberség felszabadító erejéről ír Makarenko, ami több annál, mint hogy a jó tanár mindig vidám vagy türelmes. A jó tanár: ember.

Ennek egyik oldala a személyes odafordulás. A másik a vállalt közös sors: a közösség tagja maga a tanár is, a napi együttlét nem egy másik pozíciót jelent. Ugyanazt eszi, ugyanúgy fázik, ugyanazt a sorsot vállalja, ami a gyereké. Közös az esti szórakozás: játékok, olvasás, beszélgetések. A történet tele van számtalan apró mozzanattal, ami érthetővé teszi a pofon utóéletét és hatását, azonban nem jelenti azt, hogy Anton Szemjonovics átlépett volna egy határt, vezetőként sok kétséget és tanulságot megtartott magának. Fontos azonban, hogy sokszor vállalt olyan helyzeteket is, amiket ma alig láthatunk, amit a mai (pedagógus)társadalom elítélne: egy színházi előadásuk során a gyerekek őt saját, polgári nevén szólították a színpadon. Ezt gúnyként élte meg, vállalta is az emiatt érzett dühét, hiszen a kötődés, a személyek közti viszony nem egyoldalú hatás.

A szöveg deklaráltan a jó pedagógus két ismérvét nevezi meg: az őszinte reakciót, amivel a hirtelen ráhatást el lehet érni, valamint a szaktudást, amit tisztelnek a gyerekek.

A modell azonban nem áll meg a pedagógus személyénél. Makarenko az embert nem önmagában tekinti, nem csupán individuális lényt lát benne. Közösségben szemléli az egyént, a lelki folyamatokat pedig környezetük tükrében. Innen válik érthetővé, miért használja a tabula rasa elvét a telepen: sokszor maga sem tudja, diákjai milyen bűncselekmények után kerülnek oda. Ha tudja is, ezt a tudást nem teszi nyilvánossá, nem foglalkozik vele. Az okozatot kereső pszichológiai irányzat helyett Makarenko a motiváció, a kollektíva és a rend fogalmait állítja középpontba.

A motiváció és a fegyelem kérdésében teljes mértékben megértette velem, miért boldogulunk nehezen a mai állami modellben. Mindkettő igényli az interiorizációt, a belsővé tételt. Talán jobb egy pofon, mint a teljes céltalanság, hisz az után a bizonyos pofon után kezdődött valami, amit jövőnek nevezünk. Sokszor tapasztalom, hogy a gyerekek céltalanok, emiatt bizonytalanok. Többször hallom azt a jövőképet, hogy a szülők által megteremtett életszínvonalat fenntartsam, mint azt, hogy tudom, hova tartok. Saját célok nélkül hol találnak kihívást? Egészséges kihívások nélkül hogyan is lenne önbizalmuk? Ahogy Makarenko bűnözői sem bűnözők voltak csupán, ezek a gyerekek is csak tükrözik az aktuális társadalmi folyamatokat.

Az interperszonális szituációban működő hirtelen ráhatás olyan emóciókat mozgathat meg, amelyek az egyént a változtatáshoz vezetik el. De ez önmagában nem elég. Bár nem verbalizálja, de jól érzékeli, hogy a környezeti hatás milyen jelentős a nevelésben. Makarenko a környezetet nem elsősorban anyagi háttérként képzeli el: környezet a közösség, amelynek tagjai egymásra hatnak, valamint, és ez nagyon fontos, ide számít a közös cél is. A Gorkij-telep számára kiosztott környezet, még egyszer hangsúlyozom, finoman szólva fejleszthető volt. A gyerekek eleinte tetvekkel és lefagyott lábujjakkal éltek, éhesek voltak, hisz az épületek, a fűtésrendszer, a földek- mind elhagyatott, használhatatlan és valójában egy nevelőintézet működtetésére alkalmatlan volt.

Anton Szemjonovics hamar meglátta ebben az előnyt: a közösség számára mint elérendő és elérhető (!) közös célt, a jobb élet lehetőségét mutatja meg. Saját bevallása szerint is van, amikor hazudik. De ez lényegtelen: nem az volt a fontos, hogy ő teremtse meg a feltételeket. A gyerekek vele tartottak, nem elvártak csupán. A szebb ruha, az elég étel, a ló, a műhely, a disznók, mind közös álomként fogalmazódtak meg, s együttes erővel valósultak meg. A vezető feladata kap itt a maitól eltérő értelmet. Nem tartom ezt idealisztikusnak: tenni azért teszek, amit a sajátomnak érzek, legyen az konkrét vagy elvont cél. Lássuk be, a Paradicsom elérése, a majdani jobb gondolata a depresszió, az életuntság és az elveszettség ellentettje, és egy magyarországi statisztikát felmutató társadalom számára megfontolandó, tudunk-e ilyen motivációt teremteni. Felveszi-e motiváló erő tekintetében a versenyt az osztályzat a közös cél elérésével?

A rend első lépései a külsőségek szintjén nyilvánultak meg a telep életében: napi parancs, tisztelgés, vigyázzállás, felvonulás. Ezt fejlesztették a demokratikusan önrendelkező közösség szintjére, ahol a rend a közösség érdekét szolgálja. Az osztagokra bontott diákság idővel, hogy a személyes viszonyok és érdekek ne domináljanak, napi szinten új csoportokat alkotott az aktuális munkáknak megfelelően. Így egy dinamikus viszonyokkal rendelkező, mégis stabil hovatartozáson alapuló közösség keletkezett. A telep legfontosabb kérdéseiben a tanács döntött, döntése megfellebbezhetetlen volt, legyen szó hozományról vagy vásárlásról. Ezek a példák is jól mutatják, a közösség érdeke és az egyén érdeke sokszor alkalmazkodott egymáshoz, előnyben részesítve akár az egyén érdekét, meglátva benne a közös jót, akár a kollektíváét.

A napi munkák voltak az elsőrendűek: ezek a feladatok, amik elvégzéséhez bárki elmozdítható volt egyébként állandó helyéről. Legyen szó színjátszásról, kreatív feladatról, munkáról valamely műhelyben vagy istállóban. A diákok egyéni képességei és affinitásai megmutatkozhattak. Így rajzolódnak előttünk is ki karakterek az olvasás során. Vezetői réteg sem fixálódott: az osztagok élén álló parancsnokok személye nem volt azonos a napi osztag parancsnokával. A demokratikus szerveződés előnye, hogy legyen szó a telep belső ügyeiről, a külvilággal kapcsolatos problémáról, a gyerekek sajátjuknak érezték a döntést, így könnyebben tartották be a határozatokat. Amennyiben valaki mégsem, nem csupán büntetéssel kellett szembenéznie, hanem az egész közösséggel.

Makarenko valójában munkaterápiával gyógyította a kallódó fiatalokat. Ráérzett arra, hogy a céltalan és saját feleslegességüket érző gyerekek számára a munka gyümölcse motiváló, valamint arra is, hogy alternatívával kell szolgálni nekik. Hiszen a szocializációjuk során ezek a kamaszok megtanultak egy módot igényeik, szükségleteik kielégítésére: általában loptak. Bár valamennyi alapellátást kaptak, ahogy már említettem, ez olyan szűkre szabott volt, hogy szükségessé tette a munkát. A célok, a telep fejlesztése, az életminőség javítása, olyan napi szinten érezhető változásokat hozott ebben a hat évben, hogy hiteles alternatívának bizonyult. A munka nem csupán elvontan jelentett magasabb életszínvonalat, a közösségben tiszteletet, jobb lehetőségeket: ez közvetlen tapasztalatnak bizonyult. A szükségletek kielégítése mellett bizonyos önállóságot is adott a telepeseknek. És ezzel együtt öntudatot is, így a később érkezett újoncokat a közösség maga szocializálta, integrálta a meglévő rendbe.

A fő szervező elv a munka-szórakozás-tanulás hármasának egyensúlya volt, legyen szó játékról, színházi előadásokról, egyetemi felkészülésről. Ne felejtsük el, hogy az egész napjukat a telep szervezte, ami elgondolkodtathat minket is: talán ma is sok gyerek számára válasz lehetne a bentlakás, sok marginális gyerek megmenthető lenne közösségekkel. Mert így is közösségekhez csapódnak, és a mai állami iskolamodell nem tudja ezzel felvenni a versenyt. Tartozni akarunk valahova. Sikerélményekre van szükségünk. És eredményeket, sorsunk javulását várjuk. Nem attól leszünk közösséggé, hogy egy helyre zárnak minket, hanem mindattól, amit a Gorkij-telep meg tudott csinálni. A többi példa azonban óva int attól minket, hogy elkövessük azt a hibát, hogy a modellt önműködőnek gondoljuk. A kiindulópont az, amit leginkább szem előtt kell tartanunk: a gyerekek nem a szavakat, az ideológiákat tükrözik, hanem azt a világot, amit nekik teremtettünk. Arra kell válaszolnunk.