Interjú egy tanítóval

Godó Bianka interjúja

Így volt teljes az életem. 

Mik a legkorábbi élményei kisiskoláskorából?

1946-ban kezdtem az iskolát, ebben a faluban. Első, második osztályra nem igazán emlékszem, az első élményem harmadik osztályos koromban volt, a tanító bácsimról. Végtelen aranyos, igazi pedagógus, nagyon szeretett engem, művészlélek volt, festett, nagyon szerette a könyveket. Én is kerestem neki otthonról könyveket, cikkeket, mert tudtam, hogy szereti, kitettem neki a pad szélére, és mindig mindent elolvasott. Egyszer a tanító bácsi bezárta az osztályt, engem viszont megkért, hogy menjek haza a feleségéhez, hogy hozzak a neki egy szelet zsíros vagy lekváros kenyeret. Elmentem hozzá, de ő engem etetett meg, nem is azért küldött, hogy neki vigyek ételt, nekem adta azt a szelet lekváros kenyeret a felesége. Nagyon szerettem ezt a tanító bácsit, s ő is engem.

Milyen volt az első évnyitó?

Szeptember elsején kezdtük az iskolát. Nem volt tanévnyitó, általában a szülők kísérték a gyerekeket, úgy emlékszem, engem biztosan az anyukám kísért. Vittem a tízóraimat egy kis kosárban, rögtön a kedves nővérek fogadtak. 

Milyen volt az első iskolai nap?

Kedves nővérek fogadtak minket, elsőben és másodikban ők tanítottak minket. Az első iskolai napon bemutatkoztunk egymásnak, de nem tanultunk, játszottunk.

Emlékszik-e tanítóira, osztálytársaira?

Minden tanítóra emlékszem, az osztálytársaimra is. Elsőben és másodikban egy kedves nővér tanított minket, harmadikban a tanító bácsi, akit nagyon szerettem, negyedikben pedig egy tanító néni. Róla az maradt meg, hogy mindig nagyon jó illata volt, illatfelhő volt körülötte, ez nagyon tetszett, őt is szerettem. Az osztálytársakkal mai napig tartjuk a kapcsolatot. Kifejezetten jó osztály voltunk, annyira, hogy nyolcadikból legalább öten-hatan tovább mentünk tanulni, ez akkoriban nagy szó volt. Nagy létszámú osztály voltunk, nem indult párhuzamos osztály. 

Milyen tanszerei (pl. tolltartó, füzetek), könyvei voltak?

Palatáblám is volt, palavesszővel, de nem használtuk rendszeresen, harmadikban már egyáltalán nem. Úgy emlékszem, kaptunk használt könyveket is. Két-három könyvnél nem volt több, olvasókönyvünk biztosan volt elsőben és másodikban, környezetkönyv nem volt, a matekra nem emlékszem. Könnyű volt a táska, vonalas és kockás füzetünk volt, hosszú téglalap alakú rajzfüzetünk. Fatolltartóm volt, benne grafitceruza.

Volt-e az iskolájában kötelező köpeny, ünneplőruha, tornafelszerelés?

Tornafelszerelésünk nem volt, játékos tornaóra volt az udvaron. Nem volt a kicsiknél köpeny, utcai ruhában jártunk. Kinek milyen volt az ünneplőruhája, azt vette fel, szépen, tisztán. Március 15-én magyar ruhában voltunk, arra emlékszem.

Volt-e iskolai jelvény, embléma?

Nem volt iskolai jelvényünk, neve sem volt az iskolának. Római katolikus iskola volt.

Milyen volt az iskola, az osztály berendezése?

A faluban a kastély egyik szárnyában voltunk elsőtől harmadikig. Kicsi volt, így elkerültünk negyedik osztályra a közeli zárdába. Nyílt folyosó volt, gangnak tudnám mondani. Középen igazgatói, balszárnyán nevelői, ahhoz egy vécé, és ellenkező oldalon volt a mi vécénk, pottyantós volt még akkoriban.

Milyen tanuló volt, mi volt a kedvenc tantárgya?

Kitűnő tanuló voltam. Alsóban az olvasást és írást szerettem, az éneket is. A rajzot is a tanító bácsi miatt, bár nem volt jó kézügyességem, emiatt egész életemben hiányérzetem volt, hogy én miért nem tudok szépen rajzolni, de a tanító még így is nagyon szeretett, egészen nyolcadikig ő tanított minket rajzból. A matekért annyira nem voltam oda, de abból is ötös voltam. 

Milyen volt az osztálya berendezése?

Régi típusú, alacsony padok voltak, amik még össze voltak kötve az ülőrésszel. Egy tábla volt, kréta, de ronggyal töröltük, nem volt semmi más hozzá. Virágokra sem emlékszem, olyan szegényes volt a terem. Fehér falak voltak, egy kereszt volt a falon minden teremben. Kisebb ablakok voltak, függöny sem volt. Világítani villanykörtével világítottak már akkor is, a plafonról lógott egy nagy lámpa. Vaskályha volt még, és egy fütő bácsi, aki mindenhova begyújtott, így nagyon poros volt az egész iskola, szénnel fűtöttek. Talán olajos volt a padló, nem vagyok benne biztos, de valahol még padló sem volt.

Járt-e napközibe, szakkörbe? Részt vett-e valamilyen iskolai mozgalomban, volt-e nyári tábor, üdülési lehetőség az iskolában?

Nem volt napközi, 11:30-ig tartottak az órák, elsőben csak 11:00-ig. Délre mindig otthon voltunk. Szakkör sem volt, felsőben már kezdődött, de nem volt az igazi. A 48-as államosítás során úttörő voltam, de a csapattáborba nem engedett el anyukám.

Szeretett-e iskolába járni?

Nagyon szerettem! Nagyon! Hogy is mondjam, tanítóimádó voltam. Nem volt senki rossz ott, mindenkit nagyon szerettem! És úgy éreztem, engem is ugyanúgy szerettek, segítették az életemet, odafigyeltek rám!

Van-e valamilyen nagyon pozitív élménye az iskolába járással kapcsolatban?

Oroszországi fogságból hazajött tanár tanította az oroszt, nagyon jól beszélte a nyelvet. Én mai napig tudok akár ragozni is. Akkoriban nem volt a környéken (se Csányon, sem Ecséden) orosz tanár, így a tanítóm nem ért rá mindig, engem kért meg olyan hetedikes-nyolcadikos koromban, hogy menjek, és tanítsam az ötödikeseket oroszra. Tanítottam nekik a betűket, szavakat, mondatokat, bemutatkozást, orosz énekeket. Meg tudtam csinálni, nagyon nagy élmény volt, ugyanúgy figyeltek rám, elfogadtak engem, rendet tudtam tenni. De már az osztályomban is így volt, mindig én voltam a vigyázó, a gyerekek hallgattak rám. 

Mit nem szeretett az iskolában?  

Nem volt olyan, szeretettem tanulni, játszani. Nem voltam olyan stréber, már akkor gondoltam, hogy belőlem tanító lesz.

Mikor döntötte el, hogy tanító/óvodapedagógus lesz?

Mikor elküldött a feleségéhez a tanító bácsi, akit nagyon szerettem, és ő nekem adott enni, akkor döntöttem el, harmadikban. Mindig mondogatta nekem: „Klarissza (engem ugye Klárának hívnak, már maga ez a megszólítás olyan különleges, akkoriban nem voltak ám ilyen nevek), neked tanítónak kell lenned!” Felsőben is végig ezt hangoztatták, belém rögzült. Végig ez a gondolat volt bennem, hogy egyszer én itt fogok elkezdeni tanítani. El is végeztem Egerben a főiskolát. Végül egy másik faluban kezdtem, csak hat év után jöttem át ide, Hortra. 

Mit jelentenek önnek a gyerekek?

A szeretetet, a tudás átadását. Valamit átadni, valamire megtanítani, formálni, alakítani, javítani, növelni a tudás szintjét. Örömet boldogságot, minden egyes új gyermeknél, akik jöttek, nagyon boldog voltam. Szünetben is a gyerekekkel játszottam, közöttük szerettem lenni. Nyugdíjba vonulásom előtt két évvel ellátogattunk az óvodába, beültünk a csoportokba. Az egyik csoport igazi álom volt, eminens, mindenki okos, mindent tudtak. A másik csoportban üvöltés, sírás, köptek, rúgtak. Mikor kijöttünk a kollégával, összenéztünk, hogy mi lesz itt. Kiderült, hogy (először és utoljára) nem engedték a szülők, hogy az eminens csoport keveredjen a másikkal, ezért iskolába is úgy kerültek, ahogy az óvodába jártak. Sorsot húztunk a másik tanítóval, én húztam az állítólag „rossz és buta” csoportot. De ha én döntöm el, én akkor is őket választom. Minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb volt a szeretet és az öröm. Volt olyan gyerek, aki a pad alatt kúszott, a lányokat csipkedte. Aztán azt mondtam, annak mondom a mesét, akinek látom a szemét. Egy idő után megláttam két kis kezecskét felcsúszni a pad alól, ő is okos akart lenni. 

Szemben volt velünk a párhuzamos osztály, a "jobbnak tartott csoport", ott mindig várakoztak a szülők a gyerekekre, nálunk ez nem volt jellemző valamiért. Mondtam a gyerekeknek, hogy az első padsor álljon fel, és menjen ki lábujjhegyen a folyosóra, aztán szépen öltözzön fel. Aztán a második és harmadik oszlopnak is. A párhuzamos csoportban is akkor végeztek, onnan sikongatva hangosan, rohantak ki a gyerekek, a szülők meg voltak döbbenve, hogy mit csináltam, hogy nálunk ilyen nagy a nyugalom. 

A legtöbb szeretetet, írást, rajzot tőlük kaptam. A legrosszabb gyereknek is mindig van egy jó tulajdonsága, azt kell erősíteni, az alapján át tud alakulni a rossznak mondott gyerek is. Mindig sokat szerepeltettem őket osztály szinten. A legrosszabb gyerek is mindig benne volt, megtanulta, hogy nem lehet mindig úgy, ahogy ő akarja, a szerepelés során igazodnia kell, ő is ugyanúgy beilleszkedett, belőle egyébként később katona lett. Utána nem volt semmi panasz rájuk, minden gyermek nevelhető!

Milyen örömei és nehézségei vannak a szülőkkel végzett munkájának?

Nagyon jó kapcsolatom volt a szülőkkel! Szülői értekezleten mindig elmondtam, hogy ugyanolyanok, mint a gyerekek. Szövegelnek, átkiabálnak a másiknak a terem egyik végéből a másikba. Fontos megtalálni a hangot, ami soha nem bánt vagy sért meg senkit. A szülő azt érezze, hogy az ő gyerekéért mindent megteszek, mert szeretem. Ha ezt észreveszi, hogy az ő gyerekét szeretem, akkor másképpen fognak hozzánk is állni. Értük vagyok, nekik csinálok mindent. Név szerint soha nem mondtam rosszat senkiről, elmondtam általánosságban, hogy ez most jó, ez kicsit rosszabbul megy az osztályban. De soha nem szidtam le a szülőket, ha probléma volt, azt személyesen intéztem, nem ítélkeztem. Fogadóórán először a negatívat mondtam el, aztán a pozitívat. Minden gyermekben van egy kicsi jó, a legrosszabban is. Ez megnyugtatja a szülőt, de soha nem tagadtam le semmit. 

41 év alatt egyszer volt olyan, hogy valaki valamit mondott rólam. De így nem lehet megoldani a problémát, nem pletykából, nem a szomszédtól kell megtudni az ilyesmit, én sem mondtam soha semmit el más gyerekéről, nem pletykáltam. Bármelyik szülő odajöhetett hozzám, elmondta, amit szeretetett volna, mindig meghallgattam, aztán megbeszéltük, segítettem. Ez a legtisztább, ezt a szülői értekezleteken is mindig elmondtam. Végig nagyon segítőkész szülőkkel volt dolgom, mindig ott voltak, a gyerekek is jó közösséget alkottak, néha a szülők még jobbat! Mikor készültünk valamilyen műsorra, mindig kerestünk anyagokat, akár zsákokat vittem, a szülők pedig megvarrták jelmeznek. Volt olyan kislány, akinek akkoriban halt meg az anyukája, a szülők az ő jelmezét is megvarrták! Mindig úgy próbáltam alakítani, hogy amit kitalálok, ne kerüljön pénzbe, vagy csak kevésbe, hogy mindenki jól tudja magát érezni. Kitaláltam zsúrokat is, teaestek zsíros kenyérrel, mindig más volt. Minden gyermek és minden szülő ott volt! Jó SZMK-s szülők voltak, vagy önként, vagy én kértem meg őket, hogy vállalnák-e. Bármit kértem, az megvolt. Jó kapcsolatot alakítottam ki a gyerekekkel, ebből adódóan a szülőkkel való viszonyom is jó volt! 

Milyen örömei és nehézségei vannak a pedagógustársaival végzett munkájának?

90%-kal jó volt a kapcsolatom, de mindig akadtak kivételek. Újító személyiség voltam, reformokat szerettem volna bevinni a tanításba! Például akkoriban még nem volt olyan, hogy nyílt nap, én kitaláltam, de a többiek rossz szemmel nézték, azt mondták, hogy így akkor majd nekik is ilyet kell csinálni, ezen kiakadtak. De én mondtam, hogy ezt magamnak csinálom. 

A legelső nyílt napom emlékezetes maradt. Első osztályosokkal volt, nagyon jó képességű gyerekeket tanítottam. A teremből pont ki lehetett látni az útra. Akkor épp az F betűt tanítottam. Kértem őket, hogy mondjanak F betűvel kezdődő szót. Mikor valaki éppen mondta, hogy füst, akkor eljött egy teherautó az úton, aminek úgy égett a kereke, olyan füst jött be a terembe, hogy ki kellett mennünk, aztán megvárni, míg ott eloltják, vagy nem tudom pontosan, mit csináltak vele. Megvártuk, aztán visszamentünk, befejeztem, amit szerettem volna a gyerekekkel csinálni. 82-83-ban új kétlépcsős tanterv volt, úgy gondoltam, a szülőknek is jó lenne látniuk. 

Két testületben voltam, mindenkivel jól éreztem magamat, mai napig összejárok még velük. Persze mindig van, aki kihúzza magát. De nekem vidám természetem van, humorral sok mindent meg lehet oldani! Nem mondom azt, hogy nem volt olyan aki mégis ellenszenves volt velem. 

Kezdő pedagógusként meg akartam váltani a világot. Az akkori olajos padlót felsúroltuk a gyerekekkel, nem akartam, hogy azt a sok olajgőzt és mindenfélét belélegezzék. Nem volt jó ötlet, a gyerekek az összes sarat behordták rá, be is akartam vezetni a váltócipőt. A takarító néni aztán jelezte az igazgatónak, ő csak annyit mondott, majd kinevelődök ebből. Vannak dolgok, amiket nem lehetett megcsinálni. Az eszközeinket viszont mindig mi csináltuk, másfajta nem is volt, anyagilag nem volt támogatás, saját zsebből készültek el.

A kisdobosőrsök kimentek az anyukákhoz, virággal, ajándékokkal. Aztán én saját anyák napi műsort csináltam az osztályomnak. Kirándulásokat szerveztem, egyszer elmentem 48 gyerekkel Egerbe egyedül vonattal, átszállással. Negyedikes osztály volt, én szálltam fel utoljára, figyeltem minden gyerekre, amikor egyszer csak az egyik leugrott a vonatról indulás előtt, mert ott felejtette a táskáját. Aztán már csak Egerben sikerült telefonálni, ott azt mondták, a gyereket feltették a következő vonatra, nem kell átszállni. Ott vártunk 47 gyerekkel, akik nagyon jól viselkedtek, érezték azt az izgalmat. Végül befutott a vonat, és a gyerek nem volt rajta. Borzasztó érzés volt, végül kiderült, hogy mégsem tették fel szerencsére a gyereket, hanem az egyik osztálybeli szülő hazavitte a családjához. A kirándulás után egyből hozzájuk mentem, hogy megnézzem, jól van-e a gyerek, minden rendben van-e. A szülőkkel sem volt konfliktus, tudták, hogy milyen hebrencs a gyerekük (az apuka ráadásul vasutas volt), sőt mai napig emlegetjük egymás között a történetet. Szörnyű érzés volt, ez volt a legrosszabb élményem az évek során. Azt hittem, menni fog egyedül… Végül is utána a kirándulás ment, de amíg nem tudtam, mi lesz a gyerekkel, nagyon rossz érzés volt!

Talál-e összefüggést a magánéletének alakulása és a szakmai életének alakulása között?

Az igazgató feleségül vett! 19 évesen már férjhez mentem. Ott ismerkedtünk meg, október harmadikán, akkor volt az egyik fizetés. Színházba mentünk aznap, akkor kezdett el udvarolni, hazafelé már mellettem ült. December 15-én már megvolt az eljegyzés, április hetedikén az esküvő, 10 hónapra rá már gyerek. Aztán 40 évig házasságban éltünk egymással. Nem szerettem az "igazgató felesége" beosztást. Egyszer kaptam egy nagyon jó tanácsot, miszerint kétszer annyit kell majd dolgoznom, soha nem szólhatok bele a férjem munkájába, a legbutább kolléga leszek a testületben, aki semmiről semmit nem tud. Én legyek az első, aki beér az iskolába, és az utolsó, aki hazamegy. Ez végigkísérte az életemet, sosem voltam hangadó, csak humor terén! Megmondtam a férjemnek, hogy soha ne javasoljon semmi jutalomra, semmire! Rosszul voltam a gondolattól, szörnyű érzés lett volna meghallani a nevemet így! 

Később azonban mikor már nem az ő igazgatósága alatt voltam, mások javaslatára lettem vezetőtanító, kiváló úttörővezető, vagy például részesültem minisztériumi dicséretben is. Nem a férjem segítségével értem el a szakmai munkámat. 

Kérem, folytassa a metaforát: az iskola/óvoda olyan számomra, mint:

A napkelte. Új nap, új kihívás, új lehetőség, új lendülettel. Igaz, az iskola mellett laktam, de minden reggel megcsináltam a sminkemet, a hajamat, hordtam ékszereket, felöltöztem szépen. Nem drága ruhákba, de úgy akartam minden reggel bemenni a gyerekek közé, mintha skatulyából húztak volna ki. Mindig hamarabb voltam bent, mint ők, mindig előre köszöntöttem őket, felírtam a táblára éppen, amit kellett, szerettem volna, ha én vagyok az a valaki a gyerekeknek, a tanítójuk, akikre ránéznek, és... Érzik ezt a gyerekek! Szerettem mindig így megjelenni, még ha csúnya voltam is, feltettem valamit magamra, ami szép volt, ami tetszhetett nekik! A gyerekek ezt észrevették, volt olyan kislány, aki elhozta az anyukája nyakláncát vagy medálját, mert látta, hogy én ezeket szeretem! De máskor is kaptam brossokat, nyakláncokat ajándékba! A tantermet is igyekeztem kellemessé varázsolni, vittem be virágot, terítőket, függönyt (az első iskolámban, ahol kezdtem, és hat évet tanítottam, furcsán néztek rám emiatt) a falat is díszítettem. A gyerekek a fél napjukat ott töltik, szerettem volna ha kellemes, jó hely a termük.

Kérem, folytassa a metaforát: a gyerek olyan számomra, mint:

A bimbó. Kinyílik. Mindig fel kell magamhoz őket emelni, nem lefelé nézni. Úgy beszélni vele, mintha felnőtt lenne, nem szabad lenézni. 

Most, hogy mindezt átgondolta, mit jelent az Ön életútjába ágyazottan a tanítás/ az óvodapedagógia?

Boldog, kiegyensúlyozott életem volt. Nem lennék más, se tanár se más, ha újrakezdhetném, akkor sem. Így volt teljes az életem. Még főzés közben is azon gondolkoztam, hogy fogja majd a gyerek ezt meg azt megérteni, hogyan csináljam. A mai napig járnak hozzám tanácsadásra, igaz korrepetálást már nem vállalok, de ha valaki segítséget kér, arra nem mondok nemet, trükköket és módszereket tudok mutatni, amivel segítek.