„Jó gyakorlatok”

Avagy az innovációk temetői. L. Ritók Nóra írása

A pedagógiai „jó gyakorlatok” közben az innovációk temetői lettek.

A pedagógia szótárába nem most került be ez a kifejezés: „jó gyakorlatok”. Már jó régóta használjuk, és azóta gyűlnek. Vannak köztük alternatív módszertanok (amelyek épp most válnak állami szempontból „fölösleges” területté), a központitól eltérő kísérleti tanulásszervezési módok, egy-egy terület fejlesztésére fókuszáló tantárgyi innovációk, szabadidős fejlesztések, hátránykompenzáló fókuszú vagy éppen tehetséggondozó jelleggel, sok adaptált, majd az iskolák által magukra szabott rendszerben továbbfejlesztett, vagy esetleg saját kidolgozású innováció.

Azt hiszem, az első lökést ezek kidolgozásához a Soros Alapítvány támogatásai adták. Némelyikből akkor pedagógus-továbbképzés is lett, akkreditációval, ami esélyt adott a terjedésére, mások működtek helyileg tovább, egyre biztosabban igazolva sikereiket. Az alternatívak köré csoportosultak eleinte, Pilisborosjenőn még központja is volt ennek, tervezetten, minőségbiztosítással, magas szintű szolgáltatást adva a pedagógusoknak. Később a suliNova körében gyűltek tovább a jó gyakorlatok, akkoriban uniós források is nyíltak rá, beépültek a tanárképzésbe, a továbbképzésekbe. Persze akkor még ilyen fogalmakkal dolgoztunk, hogy integrációt segítő oktatás (akkoriban még nem a szegregáció felszámolását célzó program volt a neve), vagy olyannal, hogy differenciálás, egyénre szabott fejlesztések vagy multikulturalitás. Ma már ezek a fogalmak fontosságukban átértékelődtek.

Az innovációk gyűjtésére szolgált a „Szolgáltatói kosár”, ahová minősítetten kerültek tovább a különféle programokban fejlesztett „jó gyakorlatok”. Akkoriban az egymástól tanulás rendszerének kiépítésével is próbálkoztak, de igazi áttörést ez sem hozott. Hiába volt forrás a „megvásárlásukra”, a mentorálásukra már nem maradt semmi, többnyire megmaradtak szakmai kirándulásnak, kipipált tételnek. Soha senki sem firtatta, történt-e valós átvétel, kipróbálás, beépülés. Többen csak leadminisztrálták, és nem mentek sehova. Az sem érdekelt senkit.

Aztán a suliNova megszűnt, lett az Educatio, a „Szolgáltatói kosárból” meg „Iskolatáska”, igaz, ez legalább logikus volt, hiszen közben kiderült, az oktatás már nem szolgáltatás, így értelmezhetetlenné vált a korábbi elnevezése is. Persze más csatornákon is gyűltek innovációk, néha eszembe jut, vajon hol pihennek a remek szociáliskompetencia-fejlesztő feladatkidolgozások meg az érettségi feladatok, amelyeken az OFI szervezésében sok-sok szakember dolgozott olyan feladatíró-képzés után, amire még ma is lelkendezve gondolok. Hol van már a kompetenciafejlesztés rendszere, azok az iskolák, amelyek vállalták, hogy központjai lesznek majd ennek, amelyek kiszenvedték magukból a paradigmaváltást, fénymásolt feladatokkal, tankönyvek nélkül, hogy utána elhagyják, elvegyék tőlük, és visszatérjen minden a régi jól ismert poroszos módszertanra. Vagy a legutóbbi, az egész napos iskolarendszer komplex művészeti feladatai, kipróbált, kiértékelt, rendszerbe állított fejlesztései? Azt hiszem, ez a sor hosszan folytatható lenne. És azóta is gyűlnek persze, pl. az átstrukturálódásban a felzárkóztatásnál nagyságrendileg nagyobb hangsúlyt kapó tehetséggondozás is hozta a maga innovációit, jó gyakorlatait. Ahol olyan az uniós forrás, ott kiadványok is lesznek, többnyire túlméretezett számban, hiszen nem kerülnek be valósan a rendszerbe, a végén már megszabadulnának tőle, de senkinek sem kellenek. Értelmetlen mementói maradnak annak a programnak, amelyben kidolgozásra és kifizetésre kerültek.

Vannak, és még sincsenek. A beépülés módszertana hiányzik. No meg azt hiszem, a szándék is. Az illeszkedési pontok.

Mert hol vannak ezek most a központi rendszerhez viszonyítva? Hol próbálják kezelni vele a legégetőbb közoktatási problémákat? Nincs SNI integrációs jó gyakorlat? Van. Több is. És hol tartunk az integrálhatóan oktatható SNI gyerekek nevelésével? Nincs a halmozottan hátrányos helyzetű és roma gyerekek fejlesztésére szolgáló jó gyakorlat? Szerintem rengeteg van. És hol tartunk az integrált oktatással?

Közben pedig, mint most is, újra és újra jön az „új” ötlet: tárjuk fel a problémát, elemezzük a helyzetet, és dolgozzunk ki rá jó gyakorlatokat.

A problémák feltárása már rég megtörtént. Igaz, minden kormányzat a maga szájízére szeretné szabni azt, és közben egyre távolabb kerülünk a valós helyzettől. Átalakul minden fogalmilag, mindig aszerint, ami az éppen regnálók érdeke. Most új definíciók vannak a hátrányos helyzetre és a halmozottan hátrányos helyzetre, a szegregációra, az integrációra, az alapműveltségre, sőt, tananyagtartalmakra is.

A pedagógiai „jó gyakorlatok” közben az innovációk temetői lettek. Kidolgozóikat bedarálja az új rendszer, amiben nincs szükség újításra, csak a központi elgondolások pontos betartására. A „jó gyakorlatok” emlékek lesznek, néha szakdolgozók turkálnak bennük, keresik a nyomukat, rémülten nézik, micsoda pedagógiai kincs ez az egész, hasznavehetetlenül, elkótyavetyélve. Pedig sokukról még azt sem tudni, hol vannak pontosan.

Ha csak töredéke beépült volna, nem itt tartanánk.

Azt hiszem, már rég nem a kidolgozásra, hanem a beépítésre kellene koncentrálni. Ez nem ment eddig sem. És úgy néz ki, ezután sem fog. A központosítási kényszer és az innovációkra való sarkallás ugyanis nem illeszkedik. Mert míg az egyik a mozdíthatatlanságra, a megkérdőjelezhetőségre törekszik, a másik a változásokat generálja. Mégis, nyomjuk ezt a vonalat tovább. És ezzel olyan, mintha látszólag tennénk valamit az oktatás modernizálásáért, a gyakorlati tapasztalatok beépítéséért. Közben pedig csak kivezetjük a kreativitást a rendszerből. A „Jó gyakorlatok” című temetőbe.