Tanoda?

Lencse Máté írása

Válasz Lannert Judit Kölökneten megjelent Kellenek-e tanodák? című írására.

Izgalmas az írás időzítése. A tanodapályázat problémás eredménye, a furcsa reakció az Emmi részéről – elismerve a hibát új kiírás, de a korábbi nyertes lista megtartása – talán azt eredményezte, hogy a szakmán kívül is megismerkedtek a tanoda szóval néhányan. Nem gondolom, hogy többen tudnák, hogy mi a tanoda – tartalmilag ezzel kevesen foglalkoztak –, de biztosan többen tudnak arról, hogy létezik ez a műfaj, és hogy ez valami pedagógiai dolog, és talán az is átment, hogy hátrányos helyzetű gyerekekhez, fiatalokhoz van köze. Lannert az első bekezdésben tisztázza, hogy most nem erről lesz szó, nem sajnálkozunk, nem felháborodunk, inkább megkérdőjelezzük ennek az egésznek a létjogosultságát, ahogy a cím is mutatja. Izgalmas időzítés, izgalmas témaválasztás, ami akár szakmai beszélgetéshez is vezethet. Próbáljuk meg!

Lannert Judit régóta foglalkozik a témával és nem először teszi fel ezt a kérdést. Jelen írás azonban csak a Kölökneten megjelent bejegyzésre reagál, ahogy – feltételezhetően – az átlagolvasó sem olvas utána az egyes kijelentéseknek, bőven elegendő számára ez a néhány bekezdés az ítéletalkotáshoz. Így tehát hiába árnyalja néhány korábbi előadás, írás a megtett állításokat, itt önmagukban állnak. Így kezelem őket én is. Az Igazgyöngy Alapítvány Toldi Tanodájának szakmai vezetőjeként többször is közvetlenül megszólítva éreztem magam, ahogy munkatársaim is, így kénytelenek vagyunk reagálni, hol egyetértve, hol kérdezve, hol vitatkozva. Sokat gondolkodtam a válaszon, hiszen akár hozzászólásként is véleményt formálhattam volna az írás állításaival kapcsolatban, végül azonban jobb megoldásnak tűnt – a téma fontosságát és aktualitását figyelembe véve – egy önálló szöveg.

Összefoglalva, egyszerűsítve innen indul az írás: az iskola rossz, azon kellene javítani, nem iskolán kívül megoldani a problémát. És még egy súlyos állítás – kétszer is kiemelve –, hogy ez eddig senkinek sem tűnt fel. És bár ezelőtt értetlenül állok, hiszen talán ez az egyik leggyakoribb vitatéma, amihez nekem szerencsém van, és számos írás is foglalkozik ezzel (például a Taní-tanin is), nem feltétlenül ezzel szeretnék foglalkozni. Lannerttel szemben tehát éppen azt állítom, hogy túlságosan sokat beszélünk arról, hogy nem lenne szükség tanodára, ha jól működne az iskola, hiszen ez az egyik olyan alapállításunk, ami miatt túlságosan az iskola határozza meg a tanodát, amit pedig a szakemberek többsége problémának tart, például maga Lannert is. Ez pedig egy sokkal általánosabb kérdéshez vezet vissza, oda, hogy mi is a tanoda. Nem véletlen a címválasztásom: nincs magabiztos válaszom – pedig részt vettem a TanodaPlatform definícióalkotási folyamatában –, inkább csak kérdések sokasága. Abban viszont biztos vagyok, hogy Toldon, egy 300 fős zsáktelepülésen akkor is lenne értelme egy tanodának, ha történetesen az iskola rendben működne. Sok – egyébként nem kedvelt – feladatunktól megszabadulhatnánk, de például szabadidős programok biztosításában, teljesen egyénre szabott tanulástámogatásban, integrációban továbbra is lenne mit nyújtanunk. Vagy például megvalósíthatnánk egy olyan társasjáték-pedagógiai műhelyt, amire jelen feladatok mellett nincs lehetőség.

Abban nincs vita, hogy az iskolarendszer rossz, és hogy erre kellene elkölteni a pénzeket – én meglepődnék, ha találnánk olyan tanodával komolyan foglalkozó szakembert, aki ezzel nem ért egyet –, és abban sincs, hogy a tanodák iskolásítása, egy árnyékiskolarendszer létrehozása óriási hiba. Ugyanakkor ebből nekem inkább következik az, hogy meg kellene találni a tanodák valódi funkcióját, azokról kellene beszélni és azon kellene dolgozni, hogy minél többen közeledjenek ehhez, és nem arról, hogy egy rossz koncepciónak van-e értelme.

A következő erős állítás, hogy a tanoda szegregál és pont. Ebbe most nem mennék bele, érdemes ezzel kapcsolatban is árnyaltabb véleményt olvasni: itt a Taní-tanin is indult az integráció-szegregáció kérdéséről szakmai beszélgetés, ezzel az írással. Lannert kiemeli a hatásmérés fontosságát, ami elvitathatatlan, de kiindulópontként azt választja, hogy azt kellene bizonyítani, hogy a szegregált tanodák eredményesebbek az integrált általános iskoláknál. Ez ugye eleve feltételezi az integrált iskolát, ami a gondolkodási folyamatot tekintve logikus, ám nem minden esetben valóság. Az írás ezen a ponton elérkezik arra a szélsőséges álláspontra, hogy a hibás elgondolású, szegregáló tanodának egy szuper, integrált iskolával kellene versenyeznie. Ennek az összehasonlításnak semmi értelme, így szükségtelen is azon gondolkodni, hogy miért nincsenek ezt kimutató tudományosan megalapozott mérések. A félreértések elkerülése végett: óriási problémának érzem, hogy nem mérjük a tanodák hatékonyságát, csak nem azért, amiről Lannert itt beszél. Érdekes egyébként, hogy egyszerre próbál közvetve más funkciókat tulajdonítani a tanodáknak, mint az iskolának, mégis hiányolja összevetésüket. Én ezt továbbra is teljesen rossz útnak gondolom. (Mérésekről gondolkodva egyébként érdekes megfogalmazás, hogy „mérés nélkül is megállapítható, hogy ilyen feltételek közt nem lehet igazán eredményesen működni.” Igazán magas labda, jó lenne azt mondani, hogy akkor én pedig mérés nélkül megállapítom a feltételeket figyelembe véve, hogy mi pedig eredményesen működünk, de nem teszem.)

Mint a felnőtt társadalom szelete, civilként és tanodát vezető pedagógusként, akinek jövedelemszerzési lehetőség ez az egész, az alábbiakban – ha eddig nem tettem volna – igyekszem azért további okokat keresni a tanodák működésére. Elérkeztünk a nagy kérdéshez: eredményes-e a tanoda a tények alapján? Tudjuk-e mérni, tudjuk-e bizonyítani, hogy van értelme a dolognak? Szívesen válaszolnék a Mire jó a tanoda? c. kötet vonatkozó fejezetével, de Lannert is példaként hozva elintézi annyival, hogy főleg módszertani problémákkal foglalkoztunk, valódi eredményességméréssel nem álltunk elő. Tekintve, hogy konkrét eszközök felhasználási lehetőségéről is írtunk, konkrét eszközöket is bemutattunk, erős túlzásnak érzem ezt az állítást. Ugyanakkor, ha már kiemelésre kerültek a módszertani dilemmák – amik valóban hangsúlyosak a könyvben, hiszen léteznek, és szeretnénk kezdeni velük valamit –, Lannert akár reagálhatott is volna rájuk írásában, megtolva egy kicsit egy számára is fontos szekeret, de nem tette. Ennek a könyvfejezetnek van – egyébként ismerhető – előzménye is. Az anyag azzal a szándékkal készült egy munkacsoport keretében, hogy kérdéseket, dilemmákat, ajánlásokat, irányvonalakat javasoljon a tanodapályázat mellé, hogy végre történjen pozitív irányú elmozdulás a kérdésben. Ehhez a munkához egyébként tartozott egy szakmai műhely is, ha úgy tetszik, egy minikonferencia. Ezt azért tartom fontosnak, mert Lannert írásából az olvasható ki, hogy a tanodavilágnak nincs igénye arra, hogy mérni tudja saját hatékonyságát. Ezzel szemben én azt tapasztaltam, hogy ez elég sok szakembert foglalkoztat, nem véletlen, hogy a majd’ 90 tanodát összefogó TanodaPlatform is kiemelten kezelte a területet szakmai munkája során. Nem állítom, hogy megnyugtató megoldás született, én pusztán az attitűd oldaláról vonom kétségbe Lannert írásának általánosításait. A helyzet persze nem rózsás, hiszen a kérdések és a dilemmák továbbra is léteznek, és kezdenek különösen aktuálissá válni, hiszen a nyertes tanodáknál a bemeneti mérések már küszöbön állnak. Éppen ezért jóval szerencsésebb volna olyan szakértői megszólalásokkal találkozni, amik a megoldás felé mozdítják a helyzetet.

A mérés kapcsán néhány további gondolat. A pályázaton nyertes tanodák nagyon nehéz helyzetben vannak, hiszen olyan mérést kell lebonyolítani, ami amellett, hogy fontos információkat nyújt a tanodákban dolgozóknak a tanodába járókról, tehát támogatja a fejlesztő munkát, arra is alkalmasnak kell lennie, hogy kifelé és felfelé bizonyítékul szolgáljon. Itt pedig súlyos ellentétek feszülhetnek egymásnak, hiszen diagnózis szempontjából a minél pontosabb, használhatóbb adatok szükségesek, bizonyíték szempontjából pedig a jók. Egyelőre nem látszik, hogy milyen eszközökkel fognak mérni a tanodák – ötletek vannak, bár nem túl megnyugtatók –, a pályázat csupán a 10%-os növekedést írja elő, jelentsen ez bármit. Mivel ezeknek a méréseknek minősítő funkciója lesz, tehát az a tét nyomaszt majd sokakat, hogy teljesítik-e az indikátorokat, félő, hogy fals adatok állnak majd rendelkezésre és újra nem kerülünk közelebb a tanodák eredményességének megismeréséhez.

A pozitív példaként bemutatott és a további érvelés alapjául szolgáló kontrollcsoportos tanodaértékelés 2012-ből felvet azért néhány kérdést. Igaz, hogy éppen 2012 után, de jó néhány olyan tanodát ismertem meg, amelyekre nem igazak az állítások. Például nem okozna különösebb nehézséget 18 olyan tanodát találni, ahol nem az iskola pedagógusai foglalkoznak a gyerekkel, illetve ahol nem a korrepetálás kapja az egyedüli hangsúlyt. Nem vitatom, hogy a tanodavilágot jellemzik azok a tanodák is, amiket bemutat a kutatás, de óva intenék attól mindenkit, hogy általánosítsunk, Lannert írása azonban mégis ezt sugallja. 

Zárásként pedig a civilek felelősségéről. Talán ha nagyon megerőltetném magam, akkor közel kerülhetnék annak megértéséhez, hogy miért is asszisztálunk a rossz helyzet fenntartásához, sőt, további rontásához, de nem szeretnék, aminek nagyon egyszerű oka van. Nagyon nehéz elképzelnem azt a szituációt, amikor összehívom a tanodás gyerekeket és bejelentem nekik, hogy bezárunk, méghozzá az ő érdekükben. Tartok egy előadást, és elmondom nekik, hogy mostantól azon dolgozunk, hogy az iskola jobb legyen: higgyék el, hogy nem itt és nem így kell elkölteni a pénzeket, nem így kell felhasználni az energiákat, hasznosítani a tudásunkat! És aztán elengedném őket, hogy akkor most sziasztok, holnaptól jó lesz az iskola. Nem lesz. Persze tudom, hogy folyamatokban kellene gondolkodni, de ott vannak a srácok a tanodában, akik nem a folyamatok, hanem a jelen részei. Nekik az iskola most rossz, az esélyeik most tűnnek el. 

Nem hiszem egyébként, hogy az iskolai rendszer kritikája, a javításáért tett lépések és egy tanoda fenntartása kizárnák egymást. Én magam biztosan több jó tanodát ismerek, amelyek a közoktatási rendszer jobb működéséért is tesznek, mint ahány fehér hollót láttam életem során. Nem jó, sőt rémisztő irány a tanodák iskolásítása, de ezzel nem a tanodák létét, hanem az út helyességét kérdőjelezem meg. És igen, az oktatási rendszer javításával tanodák szűnnének, alakulnának át, de ez ismét nem kérdőjelezi meg jelenlegi szükségességüket – számomra egyébként a jövőbenit sem. Hasznosabbnak, sőt, bátrabbnak éreznék olyan szakmai párbeszédet, ami a tanodák minőségéről szól: mit és hogyan kell csinálnia, és hogyan tudja ennek hatékonyságát bizonyítani, miközben persze azt is kitaláljuk végre, hogy mi legyen a közoktatással.

Lannert Judit írásával tehát jóval több helyen tudok vitatkozni, mint egyetérteni, viszont valami nagyon fontos dologra mutat rá. Ha lemegy az utolsó pályázati kör, akkor országosan körülbelül 290 támogatott tanoda fog működni – persze ezek csak a hivatalos számok, majd kiderül, hogy mennyi végez valóban tanodai munkát –, ami több mint eddig bármikor. A feladat és a felelősség tehát adott, oda kell figyelnie a tanodáknak arra, hogy még véletlenül se kerüljenek arra az útra, ahol asszisztálniuk kell egy rosszul működő oktatási rendszerhez. A tudás és az eszközök sok esetben rendelkezésre állnak. A következő időszakban – egy kis levegőhöz jutva a finanszírozási problémákról szóló hosszú szakasz után – újra a szakmai munkára kell fókuszálni, melynek ténylegesen, rendszerszinten is hatnia kellene a közoktatási rendszerünkre.