Jelenetek egy (vagy több) házasságból
avagy tiszakécskei színjátszók Kecskeméten. Trencsényi László írása
Dübörgő taps a siker jele.
Most hagyjuk a klasszikusokat. Akár az írás címébe foglalt filmes remekművet, akár Ibsen korszakalkotó drámáját az önmagára találó fiatalasszonyról, akár a híres-nevezetes Bovarynét (vagy ennek közép-európai – “kétsebességes európai” – változatát, Móricz Isten háta mögöttjének hőseit), vagy megannyi színházi, filmes átdolgozásból is ismert tragikus hősnőt, Anna Kareninát (ugyan a szegény Karenint miért nem tartjuk számon?).
Mégis mielőtt a “pedagógiai alkotásokba”, (dráma)pedagógiai alkalmazásba vont, házassági krízisről szóló színpadi történeteket felidézem, szólnom kell ifjúkorom nagyhatású “középfajú” darabjairól, kontextusba kell emelnem őket. Irodalomtörténeti, színháztörténeti értékelést nem vagyok hivatott alkotni, de a múlt század hatvanas éveiben Szakonyi Károly darabja – Domján Edit és Sinkovits Imre emlékezetes játékával – a “korszakváltás” darabja volt. Életem, Zsóka volt a címe. A főhős férfiú korrumpálódásának és emberi árulásainak volt jelképes ellenpontja a hitves tisztasága, ereje.
Néhány évvel, tán évtizedekkel később Spiró György írt, s a Vígszínház mutatott be “válási darabot” (Ahogy tesszük). Az előadás nem válóperdráma volt, nem firtatta, hogy kinek a hibájából, emberi hitványságából mondatik ki a válás. Az emberi együttélés egyik természetes változataként élhettük át a történteket. A szerző is inkább a kor viszonyait okolta, amely jóformán képtelenné tette az újrakezdés életkereteinek megteremtését egy szétváló páros egyedei számára. (Írásunk szempontjából fontos elem, hogy a bemutató előadás műfaja – hasonlóan Az élet dolgaihoz – musical volt.)
Akad még egy asszociáció. Ugyan gyereknézőknek (is) készült mesejáték, de alighanem azért jutott eszembe, mert – mint a kecskeméti előadásnak – ennek is a padlás a színtere. Korszakváltást jelez ezúttal is a gondolattársítás. Míg amott titokzatos mesehősök és csodalények népesítik be a tető alatti teret, addig Az élet dolgaiban a házassági kríziseire visszaemlékező idős férfi főhős veszi sorra a padláson porosodó egykori tárgyait: élete drámája rekvizitumait. (Ugyan a clown-báb megelevenedik: a színpadi játék moderátora, narrátora ölti fel fekete-fehér – jin-jang – kezeslábasát. Egyébként ő a szerző, a rendező, a tiszakécskei Móricz Zsigmond Általános Iskola tanára: Siklósiné Balla Erzsébet.)
Volt már válási történet gyerekek színpadán. Erich Kästner kedves meseregényére, a Két Lottira gondolok. Vagy a hasonló megközelítést és megédesített megoldást kínáló “családi” filmre, a Kramer kontra Kramerre. Ezekben a történetekben – vágyteljesítésként, biztatásul, pedagógiai terápia gyanánt – a gyerekek szeretete ragasztja össze a szétszakadt párokat.
Ennél realistábban szólt (már csak emlékeinkben él, nincs dokumentációja) Gabnai Katalin játéka az Úttörőszínpaddal 1977-ből (Szerda, csütörtök). Az akkor hazánkban újdonságként megjelenő drámapedagógia eszközrendszere érvényesült az előadásban. A darabban a szüleik elvesztése miatt szorongó lakótelepi gyerekek játszották önmagukat, az életüket feltáró improvizációkból alakult a darab “gyöngysordramaturgiája”, s vált megrendítő, felnőtti felelősségre figyelmeztető drámává.
S a legújabb? A budapesti Vörösmarty Gimnázium drámás osztályának hasonló felkészülésen alapuló és hasonló dramaturgiát követő darabja 2017 őszén rázta meg a diákszínjátékos előadások látogatóit. (Már a címe is kihívás: Csonkák.) A kamaszok önmagukat, s szüleiket idézték fel monológjaikban, rögtönzött dialógusaikban. Megannyi változat a családi konfliktusokra, tűzfészkekre, válásra, az egyedülmaradásra, újragondolásra, újrakezdésre. Megrendítő őszinteség és realitásérzék, inkább vad szembenézés, a megértésnek halvány mécsesei, a tünetek, jelek felkutatásának szenvedélye jellemezte a Perényi Balázs szerkesztette és rendezte pódiumjátékot.
S így érkeztünk el Kecskemétre, a Kelemen László Kamaraszínházba, ahol a tiszakécskei Művelődési Ház együttesei mutatták be Az élet dolgai című játékot.
Megszámolhatatlanul sok szereplő a színpadon, jóformán az egész város. Színjátszók, táncosok, moderntácosok, néptáncosok, zenészek gitárral és citerával. Tiszakécskének a Ki Mit Tud?-okból jól ismert hagyományos népi hangszere így jut új szerephez: a modern musicalzene, gyakran Zorán dalai hatásos kísérő zenekarának eszköze lesz.) Óvodások, iskolások, fiatalok, nagyszülő korúak. Minden nemzedék saját életkorát alakítja (vajon saját személyét, saját szerepeit miképp oldja a darabban vállalt szerepébe?). Akár ez is elképzelhető, de a rendező a nyitánynak erre utaló tablója után egyértelműen a színdarab felé viszi a dolgot, szereplők játszanak a színpadon, játéktudásuk, s nem annyira saját történeteik megéltsége előadásuk fő komponense. (A drámapedagógiai típusú szabad improvizáció ugyan még egyszer visszatér: a második felvonásban egy osztályfőnöki óra, egy integrációra mintát mutató anyák napi műsor előkészítése jelenetében). (Az internetről meg tudni, hogy hasonló cselekménnyel és címmel francia film is készült egykor.)
Drámánk jellegzetesen mai darab, a szerelem és a család felmorzsolódik a családfő (fiatal ügyvéd – őrá emlékezik a padláson idős Én-je) megélhetési küzdelmeiben, karrierjének építése során. S hát a dramaturgia sztereotipiái nyomán a csábító is megjelenik – az első ügyfél képében. (Becsületére legyen mondva írónak, dramaturgnak, hogy nem félelmes démon képében jelenik meg a “harmadik”, a maga módján, a maga autonómiájával szintén egy jobb sorsra méltó élet áll Kata mögött.) De a “megcsalás” akkor is megcsalás. A házasság szétesik, a gyerekeket kamaszságuk teljében éli a dráma, s ha nem is lépnek deviáns utakra, láthatóan megviselik őket (főleg a nagylányt) a történtek. Az apa a nagymamához költözik, aki menedéket adhat, jótanácsot kevesebbet.
A maga módján mindenki szenvedi tehát a kialakult új helyzetet, megoldás, megbékélés nem látszik.
A második felvonás történései hozzák a feloldozást. Az élet rendje szerint meghal a nagymama, ez új helyzet mindnyájuk életében. Majd az ügyvéd urat autóbaleset éri, s az újraélesztő mentők egykori otthonába szállítják. Ez a szenvedés és gyógyulás katarzist hoz a család életében. Összekötik a szétszakadt szálakat.
A padláson elgondolkodó Öreg férfi (a jeles drámapedagógus-polihisztor, Monzák Péter játssza) már ezekre a helyreállított évekre emlékezik. Ha az első felvonást a kritikai szemlélet, némi társadalomkritika, realizmus jellemezte, a második felvonásban sorra a helyreállítható idill felé tereli a békére vágyó nézőt a jelenetek sora.
Dübörgő taps a siker jele. A nézők – nyilván köztük sok, különböző házassági drámákkal küzdő, s nyilván sok tiszakécskei – meghálálják, hogy a “mese róluk szólt”. Az új műfajú, különösen igényes előadásban megvalósult “rock-népszínmű” megtalálta az utat hozzájuk, dialógust teremtett néző és előadó közt.