Szemtől szemben

Beszélgetés a vakokról Hoffmann Ritával És Flamich Máriával

Lejegyezte a beszélgetés moderátoraként Trencsényi László.

Áldatlan körülmények közt az emberi helytállás is csodákra képes, még ha azt is szeretnénk, hogy csodák nélkül is működjenek a dolgok egy normális társadalomban. A Szabadság téri Eleven Beszélgetések sorában folytattuk – egyebek mellett – a „sajátos nevelési igénnyel” összefüggő. kérdések tárgyalását. Hoffman Rita és Flamich Mária az ELTE doktorjelöltjei első szóra elfogadták a meghívást. Januári hidegben ültünk a minden nap Déva váraként újjáépített pavilonban, a beszélgetések demonstratív helyszínén. Valaki e körülményeket egyenesen „vadnyugatinak” nevezte. Arra kértük a vendégeket, meséljenek először magukról. Hogyan tud eljutni egy ember ezekkel az adottságokkal – vakon, alig látón – a doktori iskola sikeres befejezéséig?

Rita: Montsy, azaz Mária arra kért, hogy kezdjem én. Nem bánnám, ha most tényleg a „Vadnyugaton” lennénk. Vagy ez itt tényleg a Vadnyugat lenne. 2012-ben Fulbright ösztöndíjjal 8 hónapot tölthettünk Kaliforniában. A Vadnyugaton. Azokat a körülményeket nagyon szeretném itt látni.

Hogy jut el az ember idáig? A doktori tanulmányok, kutatások eredményes zárásáig?  

Rita: Fejébe veszi, hogy segít a pedagógusoknak a többségi környezetben fogyatékos gyerekek tanításában, mert saját maga annyi mindent átélt már, hogy szeretné átadni, amit megtapasztalt, és most már tud. Tapasztalatai átadását egy idő után – vagy egy ideje? – küldetésnek érzi. Nagyon kacskaringós volt az út.  

Tekintsünk vissza a kezdetekre?  

Rita: A kezdetek... talán a gyengénlátók iskolája. Ez az iskola akkor még kicsi volt, 53 férőhelyes. Abban az évben ott nem indult első osztály, így egy évig otthon jártam iskolába, egy kis, Bakony lábánál lévő faluban, Nyirádon. Olvasni az elsős olvasókönyv helyett a Gőgös Gúnár Gedeonból tanultam. Nyirád akkor bauxitbányász falu volt, apám pedig bauxitbányász. A szüleim egyszerű emberekként úgy gondolták, megtanulni írni-olvasni-számolni rendesen, folyamatosan speciális iskolában, speciálisan képzett tanároktól lehet, így fölkerültem Budapestre, de csak alsósként járhattam a gyengénlátók iskolájába, mert a felsősök mind átkerültek a Vakok Iskolájába. Azóta ismerjük egymást Montsyval. Nagy szerencsének tartom, hogy odakerültem, mert megtanultam úgy segíteni, hogy ne én legyek a központban, és hogy a másik ne érezze magát kellemetlenül. Ott tanultam meg, hogy a bizalomhoz nem látás kell. Aztán jött az orosz tagozat, a Kőrösi Csoma gimnázium, ahova mindössze három hétig jártam. Egy óriási csalódás és sok apró kudarc után átmentem a Kölcseybe. A kőrösis osztályfőnököm külön, az első sorba ültetett. Persze jó szándékból tette, de én pocsékul éreztem magam. Minden tekintet belefúródott a hátamba az órákon. A tanárok nagyon nem fogadtak el, az osztálytársaim közül egy lánnyal lettem jóban. A Kölcseyben üres lélekkel ültem a padban, talán a középmezőnybe tartoztam. Érettségi után évekig mindenféle útkeresés következett, míg végül a Ganz-Mávagban munkaruha-raktáros lettem, majd pedig egy éven át a pszichiátriai klinika nappali szanatóriumában segítő önkéntesként töltöttem-dolgoztam végig a pszichiátriai klinika által biztosított adaptációs szabadságomat. Ott szinte mindenki segítette a másikat. Hosszú és komplikált út volt ez. Később egy ideig a 2-es gyerekklinikán telefonkezelő, majd ugyanitt „játszónéni”, játszónővér, foglalkoztató lettem. Közben úgy gondoltam, megpróbálom az angol szakot, ez sokkal az érettségi után volt már. 2003-ban felvételiztem a nyelvpedagógiai doktori iskolába, de ott sem fogadtak el, hát abbahagytam, mert egy oktató azt mondta: „ugye nem gondolod, hogy azért mert fogyatékos vagy, neked mindent lehet...” Kellett idő ezt kiheverni. Utána a Corvinuson társadalomtudományi szakfordítónak, tolmácsnak tanultam, majd újra elkezdtem a doktori tanulmányokat, ezúttal az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskolájában. Azt hiszem, a saját élményeimen túl, megvan az a szakmai tudásom, amellyel segíthetnék az integrációt illetően tanácstalan pedagógusoknak.

Mária: Nagymaroson laktunk, apukám fűtésszerelő volt, anyukám a legendás Forte gyárban dolgozott. Valahol hallotta, hogy létezik a Vakok Iskolája, de először arra gondolt, miért ne taníttatnának otthon, ezért kerestek egy gyógypedagógus hallgatót, aki egy évig járt hozzánk, és neki köszönhetem, hogy mire iskolába kerültem tudtam Braille-ben írni és olvasni, ezért az iskolaelőkészítő, ún. átmeneti osztályt rettenetesen untam. A Vakok Iskolájában első osztálytól mindenki számára kötelező volt a zongoratanulás. Én eleinte kicsit féltem az óriási, titokzatos fekete hangszertől, de hamar beleszerettem a zongorázásba. Sokféle pálya vonzott. Szerettem volna például szívsebész, énekes, karmester vagy zongorista lenni. Felvételiztem a Konzi zongoraszakára, de azt hiszem, a zenei világ sokat nyert azzal, hogy nem vettek fel. Klasszikus éneket nem tanultam tizenéves koromban, mert senki nem vállalta a tanításomat. Az általános iskolai zongoratanárom, Németh Tamás egy ismerőse segítségével Bántai Vilmos tanár úrnál fuvoláztam három évig, majd Jeney Zoltán tanár úr felvett a Konziba. Két éve tanultam nála, amikor meghalt. Ismét az volt a kérdés, elvállal-e valaki. Az egyik tanár azt mondta: „kérem, ez nem menhely”. Ezzel fuvolista-álmaim szertefoszlottak. Jeney tanár úrra nagy szeretettel gondolok, örülök, hogy ismerhettem. A zene mindig jelen volt és van az életemben. Fuvoláztam amatőrként. Például a vakok Berindán László Zenekarában, énekeltem a nagyhírű Homérosz kórusban, felnőttként pedig énekelni tanultam. Sok zenész, énekes barátom van, akikkel gyakran kamarázunk.

A szüleim mindig biztattak, bátorítottak az önállóságra és a tanulásra. Érettségi után elvégeztem az ORFI gyógymasszőrtanfolyamát, majd nyolc évig a kerepestarcsai kórház belgyógyászati rehabilitációs és neurológiai osztályain dolgoztam. Szerettem. Szerettem a betegekkel foglalkozni. Úgy gondoltam, az angoltanulást mindenképpen folytatnom kell, így Ritát követve beiratkoztam a Rigó utcai Idegennyelvi Továbbképző Központba. Nagyon jó csoportba kerültem, együtt jártunk színházba, moziba, kávézóba. Barátaim rábeszélésére felvételiztem az ELTE-re, ahol angol nyelv- és irodalom szakos középiskolai tanári diplomát szereztem. Közben félállásban dolgoztam a kórházban. Az egyetem befejezése után nyelviskolában kaptam munkát. Nagy kihívás volt látó felnőtteket tanítani az angol nyelv írásmódjára. Izgalmas, inspiráló időszak volt. Ritával 17 évig óraadó nyelvtanárok voltunk a Magyar Televízió Oktatási Osztályán, nyelvtanfolyamokat tartottunk a tévé dolgozóinak. Szerettük azokat a különös, bohém, de mindig és mindenre nyitott embereket, a humort, a váratlan, szokatlan megoldásokat, a friss szellemiséget: a tévé hangulatát. Láttuk dobozokba csomagolva a költözésre kényszerített Magyar Televíziót, hallottuk, hogyan némult el a mindig élénk Szabadság téri épület.

A tévés évek alatt dolgoztam a Vakok Szövetsége Braille-könyvtárosaként, majd a Vakok Általános Iskolájában kezdtem tanítani, mindeközben pedig vizsgáztattunk a Rigó utcában. Ritához hasonlóan megpróbálkoztam a nyelvpedagógiával, de egy félév után abbahagytam, úgy éreztem, nem vagyunk kompatibilisak egymással. Az ELTE PPK-ra is fenntartásokkal, vonakodva mentem, de gyorsan megszerettem. Úgy gondolom, sokkal modernebb, nyitottabb, haladóbb szemléletű intézmény.  

Miért kezdtem bele a doktori képzésbe? Mert azt tapasztalom, sok baj van az oktatással. Sokfelé jártam, sok mindent láttam, sok emberi és tanári tapasztalatot szereztem, ezért úgy gondoltam, ha ezt szakmai tudással megerősítem, talán tudok segíteni azoknak, akik újonnan jönnek ezen az úton, akár tanárok, akár tanulók. Célom, hogy nekik egy kicsit könnyebb, jobb legyen, és értő, felkészült tanárokkal találkozhassanak.

Rita: Úgy gondolom, meg kell tanulnunk, hogy mindenkinek helye, szerepe van a világban. Én ezt részben Ritoókné Ádám Magdától tanultam meg, akinek köszönöm, hogy mindig pont akkor mondott valamit, amikor szükségem volt rá, sok mindent köszönök neki. Annyi mindenkinek kellene annyi mindent megköszönni.

A Tűzoltó utcából küldött el hozzá Dr. Bakos Márta, mert Polcz Alaine nem akart fölvenni „játszónéninek”. Azt mondta, az, hogy rosszul látok, rossz hatással van a gyerekekre. Nem értettem, hogy mondhat ilyesmit a híres Polcz Alaine, akiről azt képzeltem, tudja, érti, mit jelent hátránnyal indulni bárhová. Tévedtem.

Magdi „néninél” viszont egészen más volt a helyzet; az egyik beszélgetés utáni tesztet egyszerűen abbahagytam a számolásos feladatoknál. De nem azt mondta, hogy muszáj továbbcsinálnod, hanem, hogy semmi baj, természetes, van amiben nagyon jók vagyunk, és van amiben kevésbé. Ő volt az első, aki azt mondta, sokféleképpen értékes az ember.

Mária: A szüleink mindig azt mondták: „tanulj, az a jövő, kapálni nem tudsz, csak a fejeddel, agyaddal tudsz valamire menni”. Ehhez minden segítséget megadtak a családjaink, nem gördítettek akadályt, akármilyen őrültségnek tűnt, amit kitaláltam, azt mondták, csináld. Felvételiztem az egri Ho Shi Minh Tanárképző Főiskolára ének-zene szakra, ahova fél évig se jártam. Gyors távozásom egyik oka az volt, hogy egy óra végén a tanár visszanézett az ajtóból és azt mondta: „vigyék majd el ebédelni azt a szegényt is”. Akkor még nem adtam fel. Később, egy ritmusdiktandó alkalmával egy másik tanár hirtelen megállt mellettem, lehajolt és azt kérdezte a fülembe ordítva: „tudja maga, mi az, hogy negyed?” „Ha felvételi követelmény volt, és Önök felvettek, döntse el, tanárnő!” – válaszoltam halkan, és az arcába néztem. Elég volt a megaláztatásból. Másnap kiiratkoztam a főiskoláról.

Azt gondoltam, a főiskolán okos emberektől tanulhatok. Ezek után egy ideig hallani se akartam a felsőoktatásról. Nem lepődtem meg azon sem, amikor sok évvel később a Corvinus Egyetem egyik tanára azt mondta: „de szépen felöltöztettek benneteket az Intézetben”.

Rita: Azért próbálunk hidat építeni egy viszonylag ismeretlen és egy nagyon elfogadott közösség között, hogy könnyebb legyen az átjárás. Sokunknak vannak hasonlóan fájó emlékei az iskolákból. Ezért meggyőződésünk, hogy a fogyatékosság elfogadását célzó tudományra, a kulturális fogyatékosságtudományra szükség van a tanárképzésben és általában a felsőoktatásban. A kulturális fogyatékosságtudomány a világ egyik legliberálisabb tudománya. Nagyon gyakorlatalapú. Az embereket meg kell tanítani arra, hogy merjenek szabadon gondolkodni – önmagukról, másokról, a világról. Mivel engem a saját hazám nevezett csalónak, ki merem mondani, tessék szabadon gondolkodni. Nincs mitől félnem, és nem is félek.

Mária: Doktori témám? Angoltanárként is mindig zenész maradtam, ezért azt szerettem volna megtudni, hogyan fogadják a zenét tanuló vak fiatalokat a zenei középiskolákban, zenetanár- és művészképzőben. Milyen nehézségekkel kell szembenézniük a hallgatóknak és a tanároknak. Ezért mindkét csoportot megkérdeztem, mi okozza számukra a legnagyobb problémát, és szerintük mi jelenti a legnagyobb kihívást a másik fél számára, mit lehetne és kellene másképp csinálni.

Valamennyien azt válaszolták, vannak nehézségek, és nagyon nagy segítséget jelentene, ha fel lehetne készülni fogyatékossággal élő tanulók oktatására. Sok esetben a szülők nem tudják, hogyan szóljanak a vak gyereküket tanító vak tanárhoz. A szülők nem tudják. hogyan szólíthatják meg a vak tanárt??? A tanárok nem tudják, hogyan szóljanak a vak tanulókhoz. Érthetetlen. Nyilvánvaló, hogy megoldást kell találnunk. A szépirodalomban és a zenében számos fogyatékos karakterrel találkozhatunk. A kulturális fogyatékosságtudomány e karakterek ábrázolását és fogyatékos alkotók műveit vizsgálja, így tanítása a média és kommunikáció szakokon, orvosegyetemen, szinte bárhol releváns a felsőoktatásban. A tanárképzésben kiemelt szerepe lenne, hogy a hallgatók tanuljanak a különböző fogyatékosságokról, mivel egyre több fogyatékossággal élő tanuló jelenik meg a többségi oktatásban. Nagyon fontos, hogy időt és lehetőséget adjunk magunknak saját, a fogyatékossághoz és a fogyatékossággal élő emberekhez való attitűdünk tisztázására.

Mivel évezredek óta kísérnek bennünket az előítéletek és sztereotípiák, feldolgozásukhoz időre és segítségre van szükségünk, mert másképp nehezen tudjuk felülírni a megöröklött képeket.

Tudatosítanunk kell, hogy a világ többféle módon is érzékelhető, és sokféleképpen lehet tájékozódni benne, ezért érdemes megismerkedni azokkal a módszerekkel is, hogyan tanulnak például a vak diákok. A diákokhoz vezető utat és a tanítási módszereket persze mindenkinek magának kell megtalálnia.

Felkészülés nélkül azonban nagyon sok igazán értékes idő megy el az útkereséssel. Nagyon fontosnak tartom, hogy eltűnjön a fogyatékos embereket takaró misztikus fekete lepel, és végre előjöjjön az ember, látható legyen az arca, és tabuk nélkül merjünk beszélni vele, de ne csak a fogyatékosságról, és hogy megértsük, értéket megszámlálhatatlan módon teremthet az ember.

Rita: Én is a „kulturális fogyatékosságtudományt” mutatom be, mint a tanárképzés során alkalmazható egyik lehetséges felkészülési alternatívát a fogyatékossággal élő tanulók fogadására. A fogyatékosság irodalmi ábrázolására, illetve a fogyatékossággal élő írók e témában írott műveire és életrajzi írásaikra, azaz a fogyatékosságmemoárra helyezve a hangsúlyt. Nem lehet elégszer elmondani, hogy legelőször nekünk magunknak kell megfogalmaznunk, mit gondolunk a fogyatékosságról és a fogyatékos emberről, ebben segít a szépirodalom. Igyekszem bebizonyítani, hogy szükség van egyfajta tudatosításra az érzékenyítés, azaz a fogyatékosság-szimuláció helyett. Amiben az emberek általában tehetségesnek gondolják a vakokat, az a zene és a nyelvtudás. Én a zenéhez nem értek, így a nyelvtudás integráló szerepére hívom fel a figyelmet, és arról kérdeztem vak egyetemista interjúalanyaimat, és nyelvtanáraikat, mennyiben jelent a vakság nehézséget a nyelvórán. Mit tud a vak tanulókról a nyelvtanár, és hogyan képesek a vak tanulók hozzájárulni a nyelvóra értékeihez? Felvetődik a kérdés, milyen vakon „egészséges” gyerekeket tanítani?

Hozzászóló: A felnőttek kevésbé lennének elfogadók?

Rita: Tizenhét év a Magyar Televízióban, Három év nyelviskolában az ellenkezőjét bizonyítja. Nekünk nagy szerencsénk van a felnőttekkel. Előítéletek persze léteznek, de most már a saját életemben kevéssé találkozom előítéletekkel. Inkább bizonytalanságot tapasztalok.

Mária: Az „egészséges”, „nem egészséges” jelzőket a vakság kapcsán nem használnám. Az „éplátású”, „látássérült”, „nemlátó”, „vak” és „gyengénlátó”, tágabb értelemben pedig a „fogyatékossággal élő személy”, „nem fogyatékossággal élő személy”. kifejezések használatosak leggyakrabban. Mindkettő kimondhatatlanul hosszú, körülményes. Nos, ez egy komoly szakmai vita tárgya. Az „egészséges-fogyatékos” ellentétpár használata semmiképpen nem javasolt. A jó kifejezést azonban még nem találtuk meg. Erre vonatkozóan az ELTE Gyógypedagógiai Karán működő fogyatékosságtudományi doktori műhely meghívott néhány nyelvészt, hogy gondolkodjunk együtt, mi lenne a legmegfelelőbb kifejezés. Továbbra is keressük. Nyitottak vagyunk végiggondolni, megvitatni minden javaslatot.

Rita: Én „látó” gyerekeket ritkán tanítottam, inkább felnőtteket, és nyelvtanárként előítéletekkel is ritkán találkoztam. Tán egyszer a huszonvalahány év alatt egy magántanítvány-jelölt az első óra után nem jött vissza. Tiniket tanítottam egy nyelviskolában, először furcsa volt, néhány percig nekik is, nekem is szokatlan volt a helyzet. Ott álltam tíz fiú előtt a tanteremben. 13 év körüliek lehettek, ragyogó kiskamaszok. Aztán egyszer csak egymásra hangolódtunk. Szívesen segítettek, ha kellett. Semmi értelme nincs úgy tenni, mintha jól látnék, ügyetlen látót játszani. Sokkal jobb, ha az ember vállalja, rosszul, vagy semmit sem lát. Ha összedolgozunk, és tudják, hogy egymástól mire számíthatunk, a kölcsönös bizalom nagyon motiváló a nyelvtanitásban. Ha nyílt lapokkal játszik az ember, nincs probléma. Az élet úgy hozta, hogy inkább felnőtteket és tiniket tanítok.

Amikor friss diplomásként elmentünk állást keresni, az egyik gimnáziumban azt mondta az igazgató: „tudják-e ,hogy itt a gyerekeket érettségire készítjük fel?”

Mária: A Madách Gimnáziumban 24 fős osztályban végeztem a tanítási gyakorlatomat. Nagy élmény volt. Fel kell készülni, tudni kell, mi van a képeken, milyen feladatok és hol vannak a könyvben. „Képben kell lenni”: a számítógép korában ez már megoldható. A könyveket be lehet szkennelni, bár a szkennelt nyelvkönyvek általában sok utómunkálatot igényelnek ahhoz, hogy képernyőolvasó szoftverrel könnyen értelmezhetők legyenek. Egy látó közösségben jól fel kell készülni, nem lehet mellébeszélni. Nem csak a Vakok Iskolájában tanítok. Vannak gimnazista, egyetemista és felnőtt tanítványaim. A Vakok Iskolájában vannak gyengénlátó, látó és mozgássérült tanulók is. A gyengénlátó fiatalok inkább számítógéppel írnak, mert sokan nem látják elolvasni a saját írásukat. Rá kell vezetnem a diákokat, hogy ha angolul hallgatják vissza a leírt szöveget, meghallják, ha hibáztak, és önállóan ki is tudják javítani.

Rita: A nyelvvizsgáztatásnál a képleírási feladat nem volt probléma, mert a képek leírása egy téma bevezetése. A feladatnak megfelelően arra kértük a vizsgázókat, mondják el, mit látnak a képen, mi jut eszükbe a képről, végül feltettünk néhány kérdést. Sokat segít tanárnak, tanítványnak, ezért mindig és következetesen tanítjuk a betűzést. Tanítványaink angol helyesírását így könnyen ellenőrizhetjük. A mi tanítványaink általában nagyobb gyakorlatra tesznek szert a szavak, kifejezések betűzésében, mint éplátású kollégáink diákjai. Az angolszász kultúra része a betűzés, ezért biztos tudása és az ebben való gyakorlottság tanítványainknak komoly előnyt jelent.  

Mária: A gyakorló tanítás alatt, később a nyelviskolában és a Televízióban természetes volt, hogy a táblára írok. A betűket ismertem, mivel a szüleim kartonpapírból kivágott nyomtatott betűk segítségével megtanítottak írni és a Vakok Iskolájában is használtuk a nyomtatott betűket. Nagyon izgalmas feladat és nagy kihívás volt. Nem akartam sem szánalmas, sem nevetséges lenni. Mindig keveset írtam a táblára, de meg kellett győződnöm, olvasható-e az írásom. Felírtam két szót és visszabetűztettem. Ha jól írtam, helyesen betűzték a hallgatók, ha nem, visszakérdeztek. Az idő múlásával egyre nagyobb gyakorlatra tettem szert, és egyre ritkábban kellett visszakérdezniük.

Rita: A kulturális fogyatékosságtudomány arról szól, hogyan ábrázolja a többségi társadalom a fogyatékos embereket, valamint arról, hogyan értékelik a fogyatékosságot és más társadalmi jelenségeket, problémákat a fogyatékossággal élő emberek, milyennek látják saját helyzetüket, hogyan reflektálnak a társadalomra, és mindezt a művészetek lencséjén keresztül. A kultúra tükrözi, hogyan gondolkodik a társadalom a fogyatékos emberekről.

Mária: Itthon sokan úgy gondolják, a fogyatékossággal élő emberrel kapcsolatos tudományok a gyógypedagógia elágazásai. Ez tévhit. Sem a fogyatékosságtudományt, sem a kulturális fogyatékosságtudományt nem állítanám szembe a gyógypedagógiával, de nem is rendelném alá. A gyógypedagógia a fogyatékossággal élő tanulók tanításához szükséges módszereket, eszközöket ad a gyógypedagógusok kezébe, a fogyatékossággal élő személyeket pedig abban segíti, mit és hogyan tegyenek ahhoz, hogy a társadalom befogadja őket. A fogyatékosságtudomány az érem másik oldalát vizsgálja, a fogyatékossággal élő emberek hangját erősíti fel, meglévő értékeiket hangsúlyozza, inkább összegző-leíró tudomány, amely arról szól: te mit gondolsz magadról, hogyan látod a téged érdeklő dolgokat. E tudomány alanyként, saját életének főszereplőjeként tekint a fogyatékos emberre. A gyógypedagógia és a fogyatékosságtudomány számos vonatkozásban egészíti ki egymást.

Rita: a fogyatékosságtudomány és a kulturális fogyatékosságtudomány szemléletváltást sürgető és segítő tudomány.

Mária: Hogy fogadja a társadalom, hogy nők vagyunk? Ma szoknya van rajtam, így én kezdem. Két tudós, Douglas Biklen és Robert Bogdan 1977-ben azt vizsgálta, hogyan ábrázolja a fogyatékos embereket a művészet és a média. Melyik a fogyatékos embereket jellemző 10 leggyakoribb sztereotípia? Az első a „szánalmas”. A 9. az „aszexuális”. A sztereotípiák jelenléte nem mai probléma. Biklen és Bogdan negyven évvel ezelőtti kutatása is ezt bizonyítja. A fogyatékos emberek sztereotipizálása, megbélyegzése régi és egyetemes probléma. Hogy tapasztalja az ember? Nőnek tekintik?

Az első találkozáskor szinte sosem. Amíg ismeretlenek vagyunk, csevegünk, beszélgetünk, addig semmiképpen. Ha az ember vak és nő, elsősorban mindig vak marad. Az hogy nő – eszerint öltözik, viselkedik, létezik –, a másik félben sokszor nem is tudatosul. Bár sok múlik rajtunk, még mindig elmondhatjuk, hogy Biklen és Bogdan 1977-es, a fogyatékossággal élő személyek aszexualitását magában foglaló listája napjainkban is érvényes.

A kulturális fogyatékosságtudománynak ugyanúgy helye van a tudományos palettán, mint például a pszichológiának. De helye van a köztudatban is. És ugyanúgy tanítani kellene a tanároknak, orvosoknak, mint a gyermeklélektant. Gondoljunk csak a Kis Bicebocára vagy Pósalaky úrra. Ismerjük, tanultunk róluk. De vajon nem az a kép maradt-e bennünk, hogy a mozgássérült ember szegény és félénk, egyszóval szánalmas, a vak ember pedig függhet akár egy kisfiútól is, azaz kiszolgáltatott, tehát szánalmas. Érthető, hogy az idézett művekben nyoma sincs a fogyatékos ember értékeinek, hiszen amikor ezek a művek születtek, még nem, vagy csak kevés esetben számított értékesnek a fogyatékos ember. Ez a régmúlt szemléletét tükrözi, de félő, hogy hozzáértő pedagógusok nélkül ez a szemlélet, a szánalmas kép rögzül bennünk is, tanítványainkban is. A kulturális fogyatékosságtudomány egyebek mellett az évezredes, rögzült képek veszélyeire is felhívja a figyelmet. Más szempontból is érdemes figyelni e tudományra, ugyanis érdekes, hazánkban talán szokatlan összefüggésekre is rávilágít, például arra, hogy mindkét, az imént említett, de sok más fogyatékos karakter szerepe nem más, mint még jobb embernek láttatni a főszereplőket.

Persze más esetekben is segítségünkre lehet a fogyatékosságtudomány. Vegyünk egy újabb példát. Melyik tanár vallaná be, hogy zavarban van, ha a vak, mozgássérült, vagy kerekesszékes tanítványához kell szólnia, érnie? Alig néhány. Zavarának, bizonytalanságának, félelmének egy regényhős kapcsán azonban sokkal könnyebb hangot adni.

Az ember megfogalmazza, megismeri és megérti saját érzéseit, ellenérzéseit. Fontos, hogy kimondja, „én idegenkedem ettől az embertől, mert furcsán néz ki, furcsa dolgokat mond, alig érthetően, stb.” Kell, hogy beszélhessünk félelmeinkről, ellenérzéseinkről egyszerűen, tabuk nélkül. A kommunikációban, egymás megismerésében, megértésében segítenek a regényhősök. És még valami. El kell döntenünk, mit vállalunk fel önmagunkból, akkor előbb vagy utóbb megszokják, és csak ha muszáj, akkor mondják el rólunk: vak. Ez most nem egészen így van. Lásd Mosolyka küzdelmét, mennyire igyekszik nőként elfogadtatni magát. Ez egyesekből ellenérzést, másokból szimpátiát, együttérzést vált ki. Nehéz dolog ez, méltósággal kell vállalni önmagunkat.

A számítógépes oktatás segít, hogy teljes értékűek lehessünk? A számítógépek, a digitális technika valamennyiünk előtt óriási távlatokat nyit a látástól függetlenül. A vakok számára a Braille-féle pontírást követően a számítástechnika jelenti a legnagyobb forradalmat, megkönnyítve a hozzáférést, kitágítva az információszerzés lehetőségeit. Nem vagyunk IKT-szakemberek, a számítógépet, mobiltelefont felhasználói szinten ismerjük. A Vakok Iskolájában – a többi speciális iskolához hasonlóan – alsótagozaton kezdik a számítástechnika tanítását. Akár a látó gyerekek, a vak diákok is bámulatos ügyességgel használják a legmodernebb eszközöket. Egyetemi tanulmányaik folyamán a számítástechnika-tanárok sem sokat hallanak a vakok számítástechnikai lehetőségeiről, általában személyes ismeretség folytán sajátítják el a képernyőolvasó programok és a Braille-kijelzők működését. Ezek szinte kivétel nélkül igen drága, esetenként több ezer dolláros segédeszközök, önerőből kevesek számára elérhetők. Egy alapítvány bizonyos időközönként pályázatot ír ki képernyőolvasó programok adományozására, hogy minél több vak és gyengénlátó ember esélyeit javítsa a tanulás, munkavállalás és a szórakozás területén.

Az Apple filozófiája példaértékű. Valamennyi terméke (számítógép, iPhone, iPad) akadálymentesen használható, hozzáférhető látás-, hallás- és mozgássérültek számára. Az iPhone-ban benne van a kisegítő menüpont alatt az a VoiceOver alkalmazás, amit bárki néhány mozdulattal bekapcsolhat és máris beszél a telefonja. Ebben látom a jövőt.

Rita: A segítő technológiák támogatása tükrözi, hogy a társadalom mennyire számít a fogyatékossággal élő emberekre. Ha erőforrásként tekint rájuk, akkor mindent megtesz, hogy képezze őket. Amerikában, Kaliforniában megtapasztaltuk, az ember számít, Mindegy, hogy fekete, fehér, sárga, törpe, vak, amit mond, az hiteles. Nagyon fontos, hogy egy nap itthon is eljussunk idáig.

Hozzászóló: A kultúránkból ez a szemlélet majdnem teljesen hiányzik. Hogyan segítsünk, hogyan szóljunk, hogyan viselkedjünk, ha ún. fogyatékos emberekkel van dolgunk. Művelt, szeretett magyartanárunk a jónevű gimnáziumban nem tudott mit kezdeni egy állandóan beteg, epilepsziás tanítvánnyal. Amikor a roham jött, tanárunk szánni valóan ügyetlenül állt ott, a mi szemünkben bizony kicsit leesett az imádott tanárunk tekintélye, mert ehhez nem értett. Általános iskolában tanáraink megtanítottak, hogy vak nénit, bácsit átkísérjünk az utcán. Felnőttként érzékelem, hogy ez a kultúra hiányzik, ezt nem tanítják a tanárképzésben. A ferencvárosi iskolában, ahol nyugdíjba vonulásom előtt tanítottam, volt egy vak kislány, a pályakezdő osztályfőnök direkt elment egy tanfolyamra, megtudni, hogy Szandrának hogy segítsen. Van ilyen tanfolyam, vannak utazó tanárok, akik egy kicsit segítenek, meg egyszer egy értekezlet elején „kiképezett” minket is.

Az utazótanár minden bizonnyal sok hasznos tanácsot ad a kollégáknak. Ennek is van létjogosultsága, de legalább annyira fontosnak tartom, hogy a tanár kérdezze meg a diákot, miben és milyen jellegű segítséget kér. Arról se feledkezzünk meg, hogy a diáknak is képviselnie kell a saját érdekeit, nagyon pozitív benyomást tesz mindenkire, ha ő mondja el, miben kér segítséget. Hatékonyabban tudok segíteni, ha kérdezek.

Egy szakember elment egy munkahelyre, ahol egy vak munkavállalót kívántak foglalkoztatni. Felkészítette a kollégákat, hogy viselkedjenek, mit csináljanak, ha megérkezik a vak munkavállaló. Amikor felvették, mindenki a tanítások szerint viselkedett, ő pedig nem értette, mi történt, miért nézik ufónak. A kollégái hetek múlva mondták el neki, hogy őket „jól” felkészítették a jövetelére. Szkeptikus vagyok a „kimegy a szakember és megmondja” eljárással szemben akkor is, ha jószándékkal történik.

Rita: Amikor megérkeztünk a Berkeley Egyetemre, ahonnan a fogyatékosjogi mozgalom indult, azt gondoltuk, könnyű dolgunk lesz, mindenki segíteni fog. Valójában ez is történt, ám másképp, mint vártuk. Mentünk az egyetemre a zuhogó esőben két fehér bottal, ernyővel, és senki sem kérdezte, segítsen-e, így mi állítottunk meg egy járókelőt. A hölgy készségesen útbaigazított és elkísért egy darabon. Két-három hétbe telt, míg rájöttünk, mindig annyit segítenek, amennyit kérünk, és amiben kérjük.

Mária: Egyenrangú partnernek, felnőtt embernek tekintenek, aki tudatában van annak, mit miért mond és tesz.

Hozzászóló: Az első megszólalásotokból az derült ki, hogy baromi sok akadályba ütközött a gyerekkorotok, fiatalságotok, pályakezdésetek, mindig volt valami sorompó, amin át kellett mászni. De két olyan ember ül itt, akik átmásztak. Ez nem mindenkinek sikerül. Kereshetjük-e ennek a sikernek a titkát?

Az egyik nyilván ti magatok: nyugodtan mondom a szemetekbe: két tehetséges ember, aki ráadásul nagyon hamar egymásra talált, biztos, hogy külön-külön az ország két felén haladva nehezebb lett volna az életetek. Ez is belejátszik. A tehetségnek vannak elemei: az adottságok (ezek szüleink szerelmes összeborulásában genetikailag adottak), de ehhez sok minden kell, pl. az az akarat, amivel a sorompókon át akartatok mászni. Hogy került a személyiségetekbe ez az akarat? S ez megerősödött azzal az öntudattal, amit a kulturális fogyatékosságtudományból tanultatok (mely elismeri, hogy különböző kultúrák léteznek). Eszerint a másság nem egyszerűen az, hogy kevésbé lát a kevésbé látó személy, hanem ebben az adottságban kialakít egy kultúrát, mely tehát mint kultúra más). Nyilván ez is belejátszott, hogy hamar lett küldetéstudatotok, hogy ez az állapot kötelezettséget jelent számotokra, hogy a többi ember életét szebbé, egészségesebbé tegyétek. Hol voltak a sorsotokban olyan mozzanatok, melyek támogató környezetet, megerősítést biztosítottak, melyek ezt az öntudatot alakították?

Rita: Montsy már említette a szüleinket. Tőlük telhetően biztosították, hogy az legyen belőlünk, amit szeretnénk, megpróbáltak tanulásra inspirálni. Hemingway

a következő, mert apám is Ernő, így hamar megismerkedtem az Öreg halásszal. Santiago példaképem lett, mert minden nehézség ellenére sem adta fel, kihozta a tengerből a nagy halat, igaz, csak a csontvázát. Még egy fontos pont: az angol érettségim napján elütött egy mozdony, és egy nyarat kerekesszékben töltöttem. Ez a baleset közös élményünk volt. Montsy mentette meg az életemet. Amikor az ember kerekesszékben tölt egy nyarat, magára talál.

Mária: Ha nem kerültem volna a Vakok Iskolájába, most otthon üldögélnék egy sarokban és nézném, hogy lobog az olajkályhában a láng. A szüleim – sok más szülővel együtt – legyőzték saját magukat, mert tudták, a tanulás számomra az egyetlen út, így elvittek a bentlakásos iskolába, ahonnan havonta egyszer mehettünk haza. Legjobban talán a zárdai élethez hasonlítható az iskola akkori rendje. Reggel hatkor ébresztő, este kilenc-tízkor villanyoltás. Az iskolai tantárgyakon kívül is sok mindent megtanultunk. Mostunk, vasaltunk, kötöttünk, horgoltunk. Mi takarítottuk a hálónkat, a társalgót és a mosdót is. Ez utóbbit büntetésből. Megtanultunk rendet tartani magunk körül, az időnket beosztani (ez ugyan máig nem az erősségem). A munkabírást és a jó állóképességet az iskolának köszönhetem.

Ennél is fontosabb, hogy ha valaki „pakkot kapott”, soha nem egyedül falta fel, mindig együtt ettük meg, és így kialakult a közösségi szellem, az érzés, hogy valahová tartozunk, és hogy soha nem áruljuk be egymást.

Még valami: sok mindent tanultunk egymástól is, a kisebbek a nagyobbaktól, a minden áron való integrációval ez a generációról generációra szálló tudás elveszik. Előbb-utóbb minden többségi általános iskolában tanuló vak gyerekről kiderül, mennyire magányos. Hiába kérdezi a tanár, hogyan segítsen, nem tud válaszolni, mert nem tanult meg vakon élni.