Öt lépcső fölfelé...

Az emberi élet minősége Galgóczi Erzsébet irodalmi hagyatékában. Trencsényi László előadása

Elhangzott Ménfőcsanakon, Galgóczi Erzsébet szülőfalujában az Általános Művelődési Központok országos vándorgyűlésén 2001 novemberében. A mostani közléssel az írónőre emlékezünk születésének 85. évfordulóján.

Ez most nem építészeti norma, bármennyire is szeretné kedves építész kollégám a hallgatóság első soraiban. Ez Galgóczi Erzsébet művének címe. Benne pontosan kifejeződik az a perspektíva, az a mozgástér, mely – nekünk, XX. századi humán értelmiségieknek – többé-kevésbé megadatott. Öt lépcső fölfelé. A nagy kérdés az, kedves barátaim, hogy XXI. századi utódaink vonnak-e le erkölcsi tanulságokat a mi „ötlépcsős” mobilitásunkról. Vagy az ő repülőhöz, rakétához mérhető emelkedésük magaslatáról bagatell, már-már nevetséges küzdelem mindaz, melyben mi, szinte valamennyien vergődtünk. 

Én most a XX. századról, a mögöttünk hagyott évszázadról, melyben mégiscsak életünk nagyobbik része letelt, fogok szólni. Marx György, az atomfizikus igen optimistán állítja, hogy századunk itt Közép-Európában, Magyarországon szerencsés éghajlatot biztosított a kreativitás kibontakozása számára: a Nobel-díjas „marslakók” nemzedékét az „egy főre eső” rendszerváltások kimagasló voltának köszönhetjük. 

Hát akkor mi sem panaszkodhatunk? 

Még egy mottó. Galgóczi idézi Adyt, a XX. század első felének költőjét (az írónő 1930-ban született, így a század második két harmadának volt koronatanúja). Nem is akármilyen kontextusban. A szerelmespár beszélgetésében idéződik fel a közismert Ady-strófa. 

Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne 
Magyar eredménnyel, sikerrel özönbe.
Már elhallgatni is milyen érdem volna:
De vallani mindent: volt életem dolga. 

Ennyi elég lenne erkölcsi imperatívusznak XXI. századi utódaink számára. A megvallás bátorsága? 

Ennél azért többről van szó. 

Galgóczi élete, ama bizonyos őt lépcső a szegénységről szól. A szegénység volt az elmúlt század alapélménye itt Közép-Európában. Szegénység, csüngő vállú – írta a költő kortárs, utalva arra, hogy a szegénység bizony megfosztja az embert tartásától. Aztán ott a népmese erkölcsi igazsága: a szegényember legkisebb fia győzedelmeskedik. 

Hej, bizony milyen kevésszer jutott győzelmi esélyhez, a győzelmi esély hitének közelébe ama legkisebb fiú! Miközben a század szomorú szövetében sokszor felvillant egy-egy röpke pillanatra a boldogulás reménysugara. Ez a pillanat érhető tetten a pályakezdő Galgóczi nevezetes novellájában, az Egy kosár hazai-ban. A kollégiumi közösség örömmel osztozott a kosárra való küldeményen (ez a „pakk” célba ért). De aztán oly hamar derült ki – 1952 a novella születésének ideje –, hogy a villanás talmi, hamis sugár, s újra befeketedett az ég. 

S a szegényember hírneves tartása? A ,,keménynek lenni és kevélynek” erkölcsi parancsa? Ez lenne Galgóczi tanítása? Átadható ez a parancs XXI. századi „boldogabb” utódainknak? 

Idézzük csak fel a Cogito című novella önéletrajzi vallomását! 

Mi szegények, nyolcan, azt hiszem, akkor tettük volna Kozák-rokonok kedvére, ha sorjában éhen halunk, vagy beállunk hozzájuk cselédnek. Ez volt a legtöbb, amit érdemeltünk az ő erkölcsi mértékük szerint, ki tudja, miért, tán pusztán azért, mert nyolcan voltunk, és mégsem álltunk be hozzájuk cselédnek. De sőt, éppúgy gyarapodtunk földben, vagyonban, mint ők. Majdnem úgy. Az én szüleim is összevarázsoltak a két háború között tizenkét hold földet és egy házat, amely semmivel sem volt kisebb, mint az övék, sőt modernebb volt, mert kettő helyett négy ablaka nézett az utcára. 

Lehet, hogy anyámat éppen ez hajtotta?... Hajtotta magát, de hajtott bennünket is. Míg gyerekek voltunk, addig nem, mert törvény volt falun, hogy gyerekkel nem szabad dolgoztatni, mert csenevész marad. S mindenki lenézte azt a néhány asszonyt, aki öt-tízéves menhelyieket fogadott magához, s dolgoztatott velük. Míg gyerekek voltunk, s történetesen megáztunk iskolából, csavargásból jövet, rögtön ágba dugott bennünket, s még cukros teát is főzött, pedig nagyon drága volt a cukor. 

De a gyerekkor határát falun sajátos törvények szerint húzzák meg. Tízéves gyerek már nem gyerek, már nem mehet tehenet őrizni, gazot nyűni héthosszat a szőlő közül, már lehet szaladgáltatni hozd-ide-vidd-oda munkán egész nap. Tízéves koromban teheneket őriztem, s tizenkét éves voltam, amikor először vittek el magukkal a nagy testvéreim egész napra kapálni. (Vajon hányan kapáltak még a jelenlévők közül gyerekkorukban? – T. L.) Polgárista voltam már, de fejletlen, madárcsontú, soványka gyerek; minden gyerekbetegségen átestem, s azonkívül kétszer volt tüdőgyulladásom s kétszer mellhártyagyulladásom, általában minden ősszel és tavasszal beteg voltam. Kiszikkadt, kemény, rögös krumplit kapáltunk, júniusi melegben, s nekem nem volt szabad a többiektől lemaradnom. Nem kötötték ki, hogy nem szabad lemaradnom, de tudtam, hogy nem szabad – ez is törvény falun: munkában nem szabad a többiektől lemaradni. És kapáltam, velük egyforma ütemben egész nap. Felhólyagosodott a tenyerem, sajgott a derekam, megfájdult a fejem. Estefelé, amikor az uradalomban még nem fizették volna ki a napszámot, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, hogy lefekszem és meghalok, mert ilyen nincs, nem lehet, ez túl van már az élet határán. De volt valami, ami erősebb volt életnél és halálnál: a törvény. Hogy lemaradni nem lehet. 

Elmentem a szomszédos kukoricásba, leültem a földre, s hánytam. Kicsit vártam, hogy szédülő fejemben újra a helyére billenjen a világ, s meghallottam a bátyám hangját. Ők is leültek a sorban, hogy megvárjanak. Azt mondta bátyám a nővéreimnek. 

Ne is csodáljátok. Még csak tizenkét éves. 

Erre annyira megsajnáltam magamat, hogy ömleni kezdtek szememből a könnyek. Hasztalan nyeltem, törültem, minden erőmet összeszedtem, hogy ne sírjak, mert borzasztó lesz, ha meglátják rajtam, csak ömlöttek a könnyeim. Végre a bátyám kiáltott: 

Mi lesz már veled? 

Megtörültem az arcomat, beálltam a sorba, s kapáltam tovább. Aztán megszoktam. Két évvel később, amikor az öcsém került abba a sorba, hogy be lehetett iktatni a mezei munkába, s anyám aggódott, hogy bírni fogja-e, fölényesen jegyeztem meg: 

Miért ne bírná, tizenkét éves. Én is bírtam ennyi idős koromban... 

Hát valahogy így jött össze a tizenkét hold meg a ház. Nem mentünk cselédnek a rokonokhoz, volt magunkföldje, amin cselédek lehettünk. Nem is akart a testvéreim közül paraszt maradni egy se. 

Én magam azt határoztam el, hogy nagy ember leszek.

Nos, az a kérdés, hogy ez a jellegzetesen XX. századi közép-európai sors megszólítja-e a XXI. század ifjait. Van-e átjárás? Feleségem nagymamája, nem is messzire ide, a Szigetközben még hátraballagott a tévé háta mögé, megnézni: ki és hogyan bújt oda, ezenközben szomszédom, a 3 éves (!) Máté kapásból beindítja a számítógépet. 

De miről is szól ez az élet? 

A hűségről? Vagy a kiválásról? 

Vagy éppen a kettő közti igen vékony mezsgyéről? 

Mint ahogy ilyen pengevékony mezsgyén egyensúlyozott Galgóczi mindig „törvényen belül” és „törvényen kívül”. Ez a törékeny egyensúly lenne az erkölcsi tanulsága a Galgóczi-életműnek? 

Ha valami egészen nyilvánvaló, egészen példátlan igazságtalanságot követtek el ellenem, különösen olyanok, akik szerettem – megbénultam... Az ajtó előtt Miska szomszéd hangja ütötte meg a fülemet: 

Pedig ezt ki kell nevelni belőle, mert ebből még sok baja is lesz az életben. 

Ez a mondat, emlékszem, megvigasztalt.

Hűség vagy kiválás? 

Galgóczi pontosan – olykor önveszélyesen – fogalmazott. A keménység jellemezte, vessünk csak egy pillantást művei címének sorozatára: Fogódzó nélkül, Az ajtó nem nyílik ki, Pókháló, Törvényen kívül és belül, Bizonyíték nincs, Közel a kés, Kinek a törvénye? Kegyetlen sugarak stb. Hát ilyen volt a magunk mögött hagyott század? Vagy Galgóczi volt ilyen. „Egészen kivételes tehetségem volt a szenvedésre” – írja ugyanott. 

„Keménynek lenni és kevélynek” – ez a közmondás sűríti össze ezt a filozófiát, amely nekem a mai napig imponál. Hát itt leljük az erkölcsi üzenetet? Igen ám, de folytatja a gondolatot: „tán azért, mert én nem tudtam e szerint a követelmény szerint élni.”

A hűség vagy a kiválás parancsa? Melyik tesz emberibb emberré? S melyikre lesznek fogékonyak utódaink? 

S hát akkor melyik a Galgóczi Erzsébet igazi üzenete? Az egyensúlyteremtés már-már reménytelen, vagy (mondjuk ki az ő őszinteségével) teljességgel reménytelen? 

Azért vannak fogódzók. Ez is egy kegyetlen történet, mint megannyi Galgóczi-írás. 

Tizenegy több, mint három. Egy bányamentő erkölcsi dilemmája egy tragikus szerelmi történetben. Az új szerelemben egymásra és önmagukra talált pár, a bányamentő és a bányász felesége kerül irtózatos erkölcsi dilemmába. A bányamentő kénytelen úgy fordítani a tüzet, hogy az asszony férje is ott pusztul, miközben tudja, hogy ez a döntés pusztulást jelent az ő nemes és tiszta, megérdemelt szerelmére is, hiszen ezek után el kell szakadniuk, a bányamentőről semmi sem mosná le a vádat, hogy szándékosan tette el láb alól riválisát. S tudják, hogy az asszony boldogságának is vége. De a másik fronton a mélyben 11 ember élete esélyhez jutott. Mert a döntés alapmotívuma a címbe foglalt matematikai összefüggés. Az önpusztítás árán is... 

Vajon tudjuk-e ezt az üzenetet közvetíteni a XXI. századi ifjúságnak? Lesznek-e hasonló morális dilemmáik? Ha már a szegénység, a kiválás problematikája egészen máshogyan fog jelentkezni. Talán megússzák. Talán olyan mélyre merülnek alá sokan, hogy az öt lépcső esélye sem vetődik fel álmaikban. De a „tizenegy több, mint három” erkölcsi parancsa közvetíthető? 

Tudom ezt másképpen, éppenséggel a mi számunkra is megfogalmazni. A publicisztika 1960-ban (ismétlem, 1960-ban!) jelent meg. 

A falusi értelmiség a parasztság szolgálatában áll. (A XX. században Közép-Európában a parasztság képviselte az „öt lépcső fölfelé” törekvését, ma bízvást általánosíthatunk. – T. L.) Soha nem volt erre nagyobb szűkség, mint ma, amikor gyökerestül forgatjuk fel a falut, s az emberek eligazítást várnak megbolygatott törvényeik között. Az értelmiségnek – hadd ismételjem meg – nemcsak az a feladata, hogy befogadja a kultúrát, hanem hogy közvetítse is – hiszen a befogadása is ettől lesz teljes és maradandó. Hogy mondjam másképpen? Ne szakadjon el a néptől.