Rekviem az ÁMK-kért?

Trencsényi László írása

A 2018. októberi kunszentmiklósi ÁMK-s baráti-szakmai találkozón elhangzott előadás szerkesztett változata.

Kérdések sora.

Vajon megtudjuk-e még bármikor is, hogy innovációnak a mozgalomszerű, folyamatos, „önbeporzó” (Loránd Ferenc kifejezése), organikusan terjedő – ugyan támogatott – fejlesztési stratégia a hatékonyabb, vagy a (fűnyíró elven működő) általános „bevezetés”? Ugyan valamikor – kritikával egy korábbi, „bevezetéssel” működő oktatási rendszer iránt – az általános művelődési központok ilyen stratégiával és tempóban terjedtek el országszerte (tantestületi „zarándokutak”, baráti találkozók az első „híres” intézményekkel, önkéntesen látogatott továbbképzések stb.) jellemezték ezt a stratégiát (A hetvenes évektől különböző – és különböző sikereket hozó, olykor az oktatási-kulturális igazgatás által támogatott, olykor éppen, hogy tűrt – ciklusok váltogatásával egészen a 90-es évek végéig. S nem is mindig a támogatott ciklus volt eredményes, a hirtelen mennyiségi felfutások nem tették könnyűvé a minőségbiztosítást).

Vajon megtudjuk-e még bármikor is, hogy a XX. század utolsó harmadában színre lépett ÁMK-jelenség (a nevelési-művelődési intézmények szervezeti-tartalmi-építészeti, térszervezési integrációja) akut kihívásokra válaszolt-e, vagy inkább „korszakos”, előre, jövőbe néző, már-már utópisztikus innováció volt (ahogyan ezt az egyik „alapító atya”, Vészi János művelődéstörténész elnevezte: „alfa”)? Milyen akut kihívásokra gondolok? A közművelődés intézmény- és szakemberszükségletében mutatkozó hiányok, az oktatásra-művelődésre alkalmas épületek szegényessége, avultsága, olykor hiánya? Az iskola teljesítményének társadalmi kritikájával összefüggő változtatási igények és ezen igények gyengesége? Az óvodapedagógus-társadalom önmagára találása, felismerése annak, hogy itt az „értelmiségivé válás” esélye? (Mielőtt az óvodapedagógusok neheztelnének rám e kérdőmondat miatt, csak jelzem, hogy a 90-es évek elején – az óvodák és az iskolák számítástechnikai felszereltsége, internetkapcsolata óriási különbsége dacára – kimutathatóan több ajánlott programot töltöttek le az óvónők, mint tanártársaik, hogy a pécsi Nevelési Központ óvodaiskola-programja nyomán tanítók nagy csoportja iratkozott be óvodapedagógus-képzésre, s folytathatnám az érveket.)

Vajon megtudjuk-e még bármikor is, hogy az ÁMK mint új típusú intézmény a „szocializációdeficites” helyi társadalmak problémamegoldására jó válasz, vagy éppenséggel ott működött igazán, ahol a helyi társadalom, benne a családok úgymond „rendben voltak” magukkal?

Vajon megtudjuk-e még bármikor is, hogy a sikeres gyermekkori szocializációban a sokak (ÁMK-körökben leginkább a sármelléki Ferge József) által emlegetett „sokszínű tevékenység” képes hatékony lenni, vagy a „jó óvoda, jó iskola” mégsem elegendő, ha nem kíséri az intézmény, a segítő szakemberek figyelő támogatása az iskolából kikerült, kamaszkori, ifjúkori kríziseikben, értékkereséseikben vergődő személyeket, csoportokat később is (a „koporsóig egy fedél alatt” – ahogy Jeney Lajos építész, a másik „ÁMK-guru” fogalmazta).

Vajon megtudjuk-e még bármikor is, hogy az ÁMK-k életrevalósága az önkormányzati intézményfenntartásban bontakozhatott ki valójában, a helyi kihívásokra válaszolandó, s nem központi művelődéspolitikai elszánások, intézkedések szülötte volt? Hiszen nagy helyi települősvezetői egyéniségek virágoztak ki az „ÁMK-teremtés” küzdelmeiben, s a helyi értelmiség jelesei is akkor tudtak ÁMK-t generálni, ha megtalálták a helyi fenntartóban a helyi társadalommal együtt lélegző településvezetőiket. A kudarcok sokasága is éppen ezen egymásra találás hiányából, konfliktusából származott. De vegyük a jó példákat! Zömében olyan egykori lokálpatrióta tanácselnökök voltak ők, akik a polgárok bizalmából az új köztársaságban független polgármesterekként szereztek bizalmat. Laták Ede Kecelen, Kassai Béla Mezőhegyesen, Mózes Ernő Kunszentmiklóson, Bordács Imre Tiszaörsön, Szilágyi Menyhért Csorváson, Szabó Vendel Sármelléken, Széll Péter Baján, Tóth Mihály Csepelen, Faragó Vilmos Zsombón (ezek mind emlékezetünkre méltó nevek). A mezőlaki Németh István (ő a mozgalomnak is sokáig vezető személyisége volt) példája is erről szól. Ő nem talált kezdeményező kedvéhez méltó partnert a helyi vezetésben, hát polgármesternek is elindult a választásokon (korai halálában ennek a kettős küldetésnek terhe is szerepet játszott). S soroljuk a helyzetet, szükségleteket felismerő jeles tanférfiakat is, akiknek nevét az ÁMK-mozgalom virtuális pantheonjában feltétlenül megőrizendőnek gondolunk. Kolics Pál, Kálmán Ferenc, Végh Mihály és felesége, Manyika, Udvarhelyi István, Udvaros Károly, Tóth Jenő, mind-mind intézményteremtő személyiségek voltak!

Vajon megtudjuk-e még bármikor is, hogy az ÁMK-k létrehozásában mégiscsak az átalakuló, az ideológiai indoktrináció feladatától szabaduló, népművelésből közművelődéssé váló funkció volt-e az alapvető? Az a történelmi pillanat, amikor a régi funkció helyében még nincsen új (politikailag legitimált) új sztandard, hanem ki-ki a saját helyi társadalmában kell, hogy a közművelődés tartalmát megkeresse, megfogalmazza. Zsombón a tanyaközpontból a homokba ültetett gyümölcsöskertek gazdáiból faluvá lett helyi társadalomban az új mezőgazdasági kultúra terjesztése adott jelentést a művelődésnek, Bernecebarátin ugyancsak a Börzsöny-alji bogyósnövény-termesztés szellemi támogatása váltotta ki az ÁMK csatlakozását a legendás falufejlesztő Kemény Bertalan kezdeményezte, adaptív, a helyi kultúrát visszatükröző „Málna-tantervhez”, Dobszán az induló IKT-technológiához való hozzáférés (a rafinált próbarendszerben a legmagasabb fokozatot elérő tanuló hét végére a cigánytelepre is hazavihette kölcsönbe a gépet), vagy a falusi színjátszás fellendülése, Bátán, Nemesnádudvaron, Szepetneken, Martonvásáron, Ajakon az újfolklorista mozgalmak – nem kis részt nemzetiségi közösségek – felvirágzása, Felsőszentivánon, Dévaványán és másutt a gyermekszínjáték, drámapedagógia, Ménfőcsanakon a népfőiskola, Kunszentmiklóson és Vaján a sport, Tornyospálcán a környezetvédelem, Tiszaújvárosban a könyvtár, Földesen a Karácsony Sándor-hagyomány, Pécsett az új lakótelep lakásainak „belakása”, Istenkúton egy újjászülető városrészi közösség megszerveződése, Pálházán, Csepelen felnőttoktatás, Káposztásmegyeren a nemzedékek együttélése. Ezek mind-mind helyi jelentést, helyi értelmet adtak a műveltségnek, közművelődésnek. E motívumok generálták az ÁMK-t? Vagy mégis inkább pedagógiai innovációk kerestek otthonra, búvóhelyre?

Vajon megtudjuk-e még bármikor is, hogy az emberi életutak átmeneti helyzeteire, kríziseire a generációkat, családokat egy intézményben egy szakmai-szervezeti kultúrában támogató intézményfajta a hatékony válaszok legjobbika? Az „óvodaiskola” egykori programja, az „ifjúsági klubok” virágzása, a nyugdíjaskörök népszerűsége igazolni látszott ezt annak idején, ha a kritikusok az „egy fedél alatti” lét hospitalizációs veszélyeitől óvtak mindig.

Vajon megtudjuk-e még bármikor is, hogy miként azt annak idején sokan mondták, az „iskola az ÁMK alapintézménye”? Magam az ÁMK-mozgalmat kísérő írásaimban ezt tagadtam, teoretikusan hirdetve, hogy  a társult intézmények között nincs hierarchia. Sőt igen sokszor tapasztaltam kutatóként, hogy az iskola hagyományos kultúrája immunreakciókat mutatott a személyközpontúbb, adaptívabb, sokszor kreatívabb közművelődési, illetve óvodai kultúrával szemben, s abban bíztam, hogy e szolgáltatói és használói létszámban is ténylegesen kisebb intézményegységek mégiscsak hatékonyan irritálják a nehezen mozdítható „nagy testet”, az iskolát. Szükség van-e tehát, nélkülözhetetlen szükség ÁMK-s szempontból e „legnagyobb” intézményegység organikus jelenlétére a szolgáltatásban? Vajon mégis az iskola mobilizálja a legtöbb kompetenciát, az iskolásgyerekek „tömege” az ÁMK-szolgáltatások médiuma?

Nem fogunk tudni minderre válaszolni. A nevelési-kulturális intézményrendszer tulajdonviszonyaiban 2011-től bekövetkezett radikális változás kioltotta a hiteles válaszadás lehetőségét is. Az óvoda az önkormányzaté, a közművelődés „kitudjakié” (vállalkozások birtokolják-bitorolják tereit). S az iskola (meg az iskolásgyerek) pedig az államé. Erre a diverzifikált tulajdonosi szerkezetre immár nem lehet általános művelődési központot telepíteni.

A kérdések költőiek. Kunszentmiklóson 2018 októberében az egykori pionírok kései találkozóján rekviemet mondtunk az ÁMK-kért.