L. Ritók Nóra: Hova lettek a harcos iskolaigazgatók?

Szűkös időkben az emberek nem annyira bátrak, beindul az öncenzúra és a saját érdekek kerülnek előtérbe. A "hatalmat" a szakmaiság a legkevésbé sem érdekli (elég csak a Magyar Tudományos Akadémia megalázó semmibevételére gondolni). Azért engem is optimistává tesz egy kicsit, hogy a civil összefogás ma már nem annyira naiv dolog, mint volt régebben. Most kaptuk a hírt, hogy a nemzetközi aláírásgyűjtés a bebörtönzött kínai művész Ai Weiwei kiszabadítása érdekében eredményes volt.

Hát igen....Edit, köszönöm, hogy elküldted...azt hiszem, ez egy nagyon elgondolkoztató idézet..

...élénk beszélgetés folyt a cikkel kapcsolatban. Többekkel együtt sajnálom, hogy nem rögtön itt. Felmerült, hogy a félelem a fejlesztések illetve a hozzászólások elmaradásának közös oka. Én szkeptikus vagyok, a tapasztalatom szerint bőven vannak olyan területek, ahol lehetséges a műhelymunka, és olyan absztrakciós szint, ahol a problémák nagy kockázat nélkül megvitathatók. Inkább a jövővel kapcsolatos várakozások és a motiváció terén keresném az okokat. Bár a közoktatásról kutatói helyzetből beszélek, és ezért sajátos és korlátozott tudásom van erről, és nem sokat kockáztatok.

Többek biztatására összefoglalom, amit a levelezőlistára írtam. Utána írok egy hosszabb hozzászólást is. Szintén ajánlok egy blogbejegyzést és a hozzá tartozó hozzászólásokat - köztük az enyéimet -, amelyek két konkrét vezetői pályázatra vonatkoznak a főváros 14. kerületében:
http://varnailaszlo.blog.hu/2011/06/24/felebaratod_allasat_meg_ne_kivand

A levelezőlistán felmerült az a szempont, hogy ha a szakma nyilvánosan beszélget a problémákról, arra talán "a hatalom felfigyelne". Szerintem ez egy régi értelmiségi illúzió, legalábbis ami a rövid és közvetlen formákat illeti, ahogy gyakran képzelték és képzelik. Minden szakpolitika erejének kulcsa a szakmai kapacitások és hálózatok fenntartása és bővítése. A döntéshozó persze csinálhat egészen mást, majdnem azt csinál, amit akar, de csak egy ideig. Viszont ha nincsenek hálózatok, nincsenek gondolatok, akkor elő sem kerülnek alternatívák.

Erre időnként szoktam azt kapni, hogy én vagyok igazából naiv, de szerintem vannak rá empirikus bizonyítékok. Például hogy az iskolarendszer és a pedagógus szakma változatossága és hálózatos együttműködése sokkal jobb, mint több más fontos humán szakpolitikáé. Én a foglalkoztatáspolitikát ismerem viszonylag jól, hozzájuk képest biztosan igaz. Ami többek között azzal jár, hogy szinte tollvonással át lehet őket szervezni, a szerepüket meg lehet kérdőjelezni. Az oktatásban ez sokkal összetettebb.

Az osztálytermi, iskolavezetési, fenntartói gyakorlatok reflektálásában illetve a hálózatosodásban még nagy lehetőségek vannak. Persze dolgozni kell vele, és nem pár tucat vagy pár száz madárnak, hanem a szakma sokkal nagyobb részének, mint most. Szerintem 5-10 éves távlatban már biztosan megtérül, de lehet, hogy sokkal előbb is. Nem olyan egyszerű szövetségeseket találni egy jó ötlethez, és ez a legjobb módszer rá.

Persze meg kell oldani azt a problémát, kinek-kinek személyesen, és közösen is, ha a kollégám, a főnököm, a fenntartóm rossz néven veszi, hogy hálózatokban veszek részt. Szerintem meg lehet oldani, ahogyan érdemes gyakorolni a nyilvános megmutatkozást írásban és szóban, a tanítási és iskolavezetési technikák reflexívebb és önreflexívebb figyelését is.

Azoknak a szkepszisével viszont teljesen egyetértek, akik azt mondják, hogy - ha a fentiekben van is igazság - erre rámehet a most még fiatalabbaknak is az élete.

Kedves Lajos, annyi érdekes megközelítést teszel, hogy nem is tudom, hol kezdjem.
Talán kezdem azzal, ami legjobban izgat, a hátrányos helyzetű gyerekekkel kapcsolatban.
Azt írod, nem javaslod a hátrányos helyzetű gyerekek pedagógiáját, ha a fenntartó nem tanúsít felelősséget....jogos, épp ma hallottam, hogy egy sikeres fejlesztést (szándékosan nem integrációt írok, mert az iskolában 100%-ban HHH cigány gyerekek tanulnak) vezető igazgató pályázatát a nem túl nagy szociális érzékenységet tanúsító fenntartó nem fogadta el, csak egy éves megbízást adna az egyébként senki által nem pályázott állásra....Tehát, jogos, ha nem támogató a fenntartó, megfojtja a legjobb kezdeményezéseket is.
Csak abban nem tudom elfogadni amit írsz, hogy a hátrányos helyzet megjelenése egy iskolában nem fenntartói, vagy igazgatói döntés függvénye. A falvakban, még ha társulásban is van, nincs választási lehetőség. Vannak a gyerekek, és van az iskola. Itt muszáj foglalkozni velük..A döntés csak annyiban jogos, hogy rövid távon le akarják e nyomni a problémákat (amit csinál ezen iskolák zöme), vagy hosszú távon stratégiát gyártanak.Egy rossz döntés ugyanis nemcsak az igazgatót, de még a fenntartót is felboríthatja.

OK. Így már értem, világos. Az egész dolgot az intézményközi kapcsolatok szemszögéből közleíted meg. Félreértettem. Mostmár próbálom így nézni a többit is.
Azt hiszem, legalábbis a bőrömön azt tapasztalom, hogy ez a hálózattá szerveződés, intézmények közötti együttműködés szinte kizárólag csak adminisztratív megközelítésű, igazi tartalom nem nagyon van mögötte.
A másik, ami rögtön szemet szúrt nekem, az a kompetenciaméréses felvetés.
Nemrég voltam egy óvónői fórumon, ahol nagyon erősen érzékelhető volt a dolog lényegének elvesztése, az adminisztráció túlburjánzása,a szakértői elvárások egyetlen szempontként történő értelmezése ebben.
És azt hiszem, ez nem egyedi.
Szóval, csak az jutot eszembe, hogy egy rosszul értelmezett, a céltól eltért folyamat vajon hogyan csatlakoztatható be az együttműködésbe? Ki lesz a rendszerben az, aki tisztán lát, megfelelő irányba terel?
Hogy a partnerek ne a rosszat erősítsék tovább?
Mert nekem az egésszel ez a legnagyobb bajom. Hogy túl sok a változó, félreértelmezett, túlélésre törekvő, szőnyeg alá söprő elem, amiben ember legyen a talpán, akinek reális rálátása van, és még a többieket is meg tudja győzni.... És még ebben a hierearchia, a személyes érdekek, ja és ki ne hagyjam, a politika...Szóval, hogy lehet hálózati együttműködéssé szervezni azt, amiben egy sor sosszul működő elem van, és sok helyen a tudás sincs meg, sok helyen meg a körülmények hátráltatnak. Miközben a központi döntések is sokszor megkérdőjelezhetőek, nem a realitáson alapulnak...Szóval hol a fix pont, ahonnan kiindulhatunk?

Szeretettel gratulálok én is neki.
És nagyon, de nagyon sajnálom az iskoláját....
Most mondatná velem a kisördög, hogy ez a harcos iskolaigazgatók életútja?! De próbálom optimistábban szemlélni...csak nem tudom....

A szokásod szerint rátaláltál a kritikus pontra, az a véleményem.

Félig laikusként megengedem magamnak azt az erős állítást, hogy a magyarországi pedagógusoknak, sőt több más humán szolgáltatás szakembereinek is, nagyon szegényes a közös nyelve, és ilyen módon nem is tekinthetők egészen szakmának. Sokan mondják, hogy "mindenkinek megvan a saját módszere, amely nem összehasonlítható a másokéival". Ez a vélemény azt is jelenti, hogy "mindenki a maga módján tanár", nem okos mesterembernek, hanem egyedi "művésznek" tekinti magát, ezért nincs közös nyelv, és fix pontok sem.

Ki teremthet ilyet? Hát a szakma maga, egy intézményvezető, egy hálózat, például egy pedagógiai módszer, vagy akár egy fenntartó által egységesen érvényesített követelmények, megsegítés, ellenőrzés. A tanárképzés, a továbbképzések, a fejlesztési projektek. Más lehetőség szerintem nincs. Kívülről nem fognak adni fix pontot, még ha azt hiszik, esetleg kifejezetten erőszakolják is. Kívülnek számít az oktatásirányítás is, ha nem rendel szofisztikált támogató eljárásokat az elvárásai mellé. A kompetencia fogalom sokkal alkalmasabb, hogy közös nyelv szerveződjön köré, mint a tehetséggondozás (amelyet mindenki úgy ért, ahogy akar), vagy az esélyteremtés (ami pedig súlyosan meg van terhelve sokak részéről előítélettel, moralizálással, megúszni akarással).

Az egyik iskola tantestületéről a kollégám azt mondta, hogy szerinte az egyetlen közös pontjuk (fix pontjuk, ha jól értelek) a magatartás-szorgalom osztályozás megbeszélés félévenként. Szeretnek még szociologizálni és pszichologizálni, a pedagógiai feladataikkal való foglalkozás helyett, de ezeken már többfélét értenek. Pedagógia alatt nagyon sokfélét értenek, és egymással nincs mit megbeszélniük. Pedig ez csak egy tantestület.

De hogy (részben) ígéreteset is mondjak, a héten voltam egy TÁMOP-os zárókonferencián, ahol fogalmatlan/érdektelen fenntartó és közreműködő beszélt a programról. Már le akarták zárni a vitát, amikor kiderült, hogy a pedagógusokat és intézményvezetőket érdekli, amit elkezdtek, szeretnének hálózatosodni, és szeretnék az éppen csak kipróbált (óvatosan és megúszósan kipróbált) szakmai eljárást fenntartani és megbeszélni.

Ezekből és más tapasztalatokból úgy gondolom, hogy a közös nyelv építése hosszabb folyamat, jellemzi a szakma állapotát, ha igazam van, hogy lényegében hiányzik, és bárhonnan jöhet a kezdeményezés. Ezért gondolom realisztikusnak a saját víziómat is, miközben megértem, ha valaki azt mondja, hogy az ő helyi tapasztalatai szerint irreális.

Gondoltam nemcsak klikkelek, hanem szólok is.
Aztán rögtön az jutott eszembe, vajon mit is mondhatnék az eddig sikeresnek hitt, a szülők, tanulók és kollégák által támogatott 15 évnyi vezetői munka után egy mind szakmailag, mind emberileg megalázó igazgatóválasztási procedúra elszenvedőjeként. Úgy döntöttem, inkább idéznék.
"Mert vezetőnek lenni jó. Küldetés, kihívás, küzdelem. Igazi alkotómunka. A szellem emberéhez méltó vállalás."
"Akkor emelkedik majd a pedagógustársadalom és -hivatás presztízse, ha a fenntartó világ megtapasztalja ezt a gyermekek érdekében történő összetartozást és egymásért (a vezetőért is) való kiállást. A fenntartó politikum is csak így nyer esélyt, hogy meglássa önmaga határátlépéseit és iskolaidegen, a saját igazságot és érdeket a másiktól elváró világát."
"... a szülők, a szülői munkaközösség és a tantestület nagyobb részének támogatása ellenére ..."
"... a döntés teljes egészében mellőzte a szakmaiságot és a közakarat ellenére született."
"... a törvények mellőzésével, illetve a törvényesség látszatával, valamint a törvények dilettáns értelmezésével adott utat saját akarata értelmezésének."
"a jogkövetkezmények hiánya túlzott hatalmat ad a helyi önkormányzatoknak."
S még hosszan folytathatnám. A fenti sorok kivétel nélkül a Mester és Tanítvány című konzervatív pedagógiai folyóirat 2010.májusi számában olvashatók, Hoffman Rózsa, Gábor Bálint József Végvári György és Néder Sarolta tollából származnak.
Igazság- és valóságtartalmuk vitán felül áll (számomra mindenképp), mégsem történik semmi. Diagnózis van, s beavatkozás?! Reménytelen.
Mégis harcolok. S tudom, veszíthetek is. De aki nem harcol, az már veszített. (B. Brecht nyomán)

Próbálom megérteni, miért gondolod, hogy a kompetenciák alkalmasabbak a közös nyelvre, mint más....Talán, mert tágabb, és sok elméleti dolog is belefér, ami jól definiálható, és ezért kevésbé vitatható? Érdekes, mi pl. kiemelt figyelmet fordítunk a szociális kompetenciákra. Ha innen közelítek, akkor nem megkerülhető pl. az esélyteremtés kérdése, hiszen mondjuk akár a személyes, akár a társas kompetenciákat nézzük, megállapításokat teszünk, és hoppá, már ott is vagyunk azoknál a súlyosan terhelt kérdéseknél....

És nem tudom, hogy előrelépés lenne e, ha legalább tantestületenként meglenne az a közös nyelv.Van egy iskola a kapcsolatrendszeremben, nagyjából egységes pedagógiai álláspontot képvisel. Legalábbis bedarálja azt,aki mást gondol.A gondom az, hogy annyira idejétmúlt, annyira megcsontosodott, annyira messze van a modern pedagógiától, amennyire csak egy vidéki iskola lehet. Elég csak az évzárójukat megnézni...mint 50 évvel ezelőtt..Ők elég fix pontok. Csak éppen lemaradtak pár tíz évvel...és nem nagyon akarnak változni...Nem tudom, kicsiben, vagy nagyban kellene a közös nyelv. Nekem nagyban. Mert szerintem a pedagógusok zömének kell a valamihez igazodás. És én nem mindenütt érzem, hogy helyileg ez fellelhető tudás. Helyileg inkább hagyományozódó. Persze tudom, bonyolult ez is. Épp tegnap győzködött valaki, aki jól benne van már a korban, hogy minek ez a nagy szabadság..bizony, jó volt, hogy ők már karácsonyra olvastak, és ... nem folytatom...És ezért óriási a felelőssége azoknak, akik ezeket meghatározzák. Aztán négy év múlva meghatározzák az ellenkezőjét is (bocs...).

Kíváncsi vagyok most nagyon erre a bázisintézmény hálózatra...TÁMOP ez is..hogy fogja majd előre vinni a szekeret...