Az Óceántól az Érig

Beszélgetések Natacha Daszkellel Châteaubriant-ban (Franciaország) 2011 novemberében és decemberében

Natacha Daszkel egy kis breton faluban tizenhárom éves korában kezdte felfedezni magyar gyökereit. Tizenhét évesen Párizsban rendszeres magyar nyelvi és kulturális tanulmányokba kezdett, Szilveszterkor ma a Himnuszt énekli, bárhol is legyen.

(A beszélgetéseket többszöri találkozás, interjú, egyeztetés után Natacha Daszkel jegyezte le – a magyar nyelv effajta használata, mely a szavakhoz egyéni ízt ilyen szinten kapcsol, az anyanyelvűnek nem sikerülhet; az üzenet tartalmát a forma messzemenően meghatározza. Bár a szöveget gondoztam, sokat hozzátenni nem tisztem. A beszélgetések átirata hosszabb formában is létezik. Németh Tibor.)

Milyen volt a gyermekkorod?

Azt nevezték engem a kisfalumban az elsö éveimben "a büngyerekét", azért, mert a szüleim amielött hogy születtem, nem voltak házasodva. Nem tudtak házasságot kötni, mert Edesapámnak nem volt hivatalos Francia papirjai. A szüleim története ez volt számomra mint egy összerakos türelmi játék. Sok darab hiányzot. Nagyon keveset tudtam, föképpen, mert Edesanyám 13 éves korom elött nem akart mondani nekem, hogy ki volt az Apukám. Nem tudtam, hogy ö nem Francia, nem tudtam, hogy ö Magyar, nem tudtam a nevét, nem tudtam milyen az arca, mert az édesanyám tüzbe rakta az Edesapám fényképeit, nem tudtam az Edesapámrol semmit. Allandoan azt éreztem, hogy tilos ez a téma. Az Edesapám identitása az volt mint egy családi titok, és ez nehéz volt kibirni gyerekéként. Csak annyit tudok a szüleimröl, hogy nem sikerült házasságot kötni, és együtt maradtak ameddig, addig, hogy én megszülettem. Aztán az anyám ezt elintézte, hogy Apukám nem tudjon felismerni engem a Polgári házban, azt irták, hogy "nincs apa". Azután az anyám menekült velem, nagyon picike baba voltam. Vissza jött Apukám munkájárol este és üres volt a lakás. Megtalált egy levelet, azt irta az édesanyám, hogy ha az Edesapám probálja találkozni velem, akkor meg fogják hivni a rendörséget, mert neki nem volt hivatalos Francia papirjai. Az édesanyám visszautazott a szüleihez a kisfalujába, és ott nöttem fel. 

Nagyon szendvedtem ezekben az években, és föképpen nagyon nem értem ma se, hogy miért az edesanyám annyira sok évig nem mondta nekem ki az édesapám, mert nem volt semmi szégyelés benne, nem volt oka megtitkolni ezt. Azt is éreztem otthon, hogy az Edesanyám utálta az Edesapámat, és hogy bünös vagyok, hogy a lánya vagyok, hogy Edesapámhoz hasonlitok. Egész gyermekkoromban igyekeztem mindig a legjobb lenni az iskolában, mindig a legjobb eredményeket kapni, mindig nagyon kedves lenni otthon, de az soha nem volt elég neki. Azt éreztem, hogy bünös vagyok, csak azért, mert létezek. Azt éreztem, hogy azért, mert születtem, e-miatt tönkre ment az édesanyám élete. Ez az érzés nagyon sulyos, nehéz, bünös érezni magát, azért mert születtünk. (E-miatt késöbb az egyetemen, amikor utolso éves Magyar szakos diák voltam, elhatároztam, hogy a dolgozatom Radnóti Miklósról fog szolni, mert nagyon éreztem a verseiben, hogy ö is pontosan ezt az érzést érezte egész életében.)

13 éves koromban végre érkezett ez a nap, amikor megtudtam ki az Edesapám. Anyukám azt mondta, hogy akar beszélni velem. Oda mentem. Azt mondta egy nagyon hideg hanggal: "Az apád neve Daszkel Miklos volt. Magyar volt. 35 éves volt. Tehérautovezetö volt." Kész. Vége. Csak annyi. 

Mi változott az után, hogy tudomást szereztél az édesapád kilétéről?

Bementem a városi könyvtárba, kutatást csinálni Magyarországrol, mert semmit nem tudtam. Nagy csalodás volt. Egy könyv se volt. Találtam egy cimet Párizsban, egy Magyar turizmus irodának. Irtam nekik, kértem tölük mindent ami csak lehet küldeni Magyarországrol, a Magyarokrol, a Magyar Történelemröl, a Magyar Földrajzrol, a Magyar Konyhárol. Nagyon aranyosok voltak, nagyon sok dokumentumat küldtek. Akkor elöször életemben látom Magyar arcokat egy magazinben, és annyira hasonlitottam a Magyar gyerekekre, hihetetlen volt! Már nem voltam egyedül mint itt a kisfalumban! Valahol messze sok ember nagyon hasonlitott hozzám! 

Most egy gyerek mese csak jutott eszembe, mert tényleg igy volt a gyermekkoromban és igy volt akkor az érzésem amikor láttam ezeket a fényképeket: Éreztem ugyanúgy, mint a csunyá kacsa a mesében, aki igazán nem egy kacsa, hanem egy hattyú, csak még nem tudta. Es amikor végre látta, testvéreit, akkor teljesen másképpen érezte magát, mintha végre találta a földön a helyét, végre megértette, hogy ö kicsoda. 

A legnagyobb álmom, az, hogy nekem legyen a Magyar Allompolgárságom. Mert én tudok a szivemben, hogy Magyar vagyok. De ha Magyar útlevelem is lenne, akkor a Magyarok szivükben is Magyar lennék! Ez egy fajta felismerés is lenne számomra, és ez annyira fontos az életemben. En nagyon ritkán utazom Magyarországra. De például minden Szilveszter Estén, itt Franciaországban egyedül énekelem a Magyar Himnuszt éjfélkor, bárhol vagyok akkor. Nincs is a rádioban itt, de ez nem fontos. A szivemben a Magyarokkal vagyok, és velük egy vagyok. 

Eredetileg, akartam az éretségim után Nantes-ban egy Természet Tudományi Egyetemre járni, hogy késöbb egy gyogyszertárban dolgozzam. De amiután, hogy megtudtam, hogy Apukám Magyar, akkor mindenképpen akartam tanulni a Magyar Nyelvet az egyetemen! Az iskola könyvtárban megnéztem, a "Centre d'Orientation" (pályaválasztási tanácsadó – N.T.) irodában, Franciaországban hol lehet komolyan tanulni Magyarul. Akkor 1989-ben csak két helyen lehetett Magyarul tanulni: Lyonban, de ez csak egy két ora volt hetente, visszont Párizsban sokkal komolyabb volt, egy igazi Egyetemi kurzus volt, ez pontosan ami nekem kellett! ott nemcsak a nyelvet, hanem Nyelvtant is fogok tanulni és Történelmet is! Akkor elhatároztam, hogy érettségim után el fogom költözni a Bretagne-i kis falumbol Párizsba, és hogy ott a fövárosban Magyarul fogok tanulni! Igy is történt. 

13 éves voltam amikor megtudtam, ki az Edesapám. Ez lett a kezdete egy nagyon szép és gazdag kutatásnak. Egy élet hosszú keresés a gyökéreim iránt. Azt gondoltam, hogy már 13 évet elvesztettem, és potolni kell ezeket az éveket. De elsösorban a legnagyobb kiváncsiságom az Edesapám iránt volt. Már tudtam mi a neve és a nemzetisége. Akkor új kutatást csináltam a házunkban, hát talán régen valami volt és nem is találtam mert ezeket nem tudtam? Igazám lett. Két nagyon érdekes dolgot találtam akkor. Az elsö egy régi Francia-Magyar társalgási kézi könyv volt (Guide de conversation Français-Hongrois). A második dolog pedig egy Magyar régi szürke boriték volt, gyönyörü szép bélyegek voltak rajta, (bisztos ezek miatt nem rakta édesanyám ezt a boritékot a tüzbe), és le volt irva a boritékon a felado cime. A családi neve mint az Edesapámé volt, "Daszkel", és a város "Budapest". Foglalmam nincs, hogy ki volt ez a személy, nem is tudtam, hogy férfi vagy nö, de elhatároztam, hogy irni fogok neki! Akkor végre volt igazi lehetöségem Apukámat találni! Nagyon dobogott a szivem. Boldog voltam de féltem is. Nagyon erösek voltak ezek az érzések. Kezdtem titokban egy levelet irni ennek a "Daszkel" személynek. Irtam Franciaul, Angolul, és gondoltam, hogy mennyire jo lenne, ha tudnék is egy kicsit Magyarul irni. Aztán ma már nem emlékszem, hogy pontosan mit irtam Magyarul, de végül is sikerült egy kis Magyar levelet irni. Titokban küldtem, és azt adtam cimemként, az egyik legjobb iskolai barátnöm cimét, hogy semmiképpen az édesanyám nem tudjom semmit rola. Az ismeretlen személy akinek irtam az egyik Nagybátyám volt, ö küldte a levelemet az Edesapámnak Párizsban. Apukám nagyon szépen irt Franciaul nekem. Azt mondta, hogy nagyon szerette engem és többször irt az édesanyámnak töle kérni fényképeket rolam, de soha nem kapott semmi választot. Azt is mesélte, hogy mennyire sirt amikor vissza jött haza a munkája után, és a lakást és az én kisbabam agyamat üresek találta. Azt irta Apukám, hogy mennyire büsszke rám, hogy Magyarul irtam, és hogy egyedül 14 éves koromban az Apukámat találtam! Szépen kezdtünk levelezni együtt. 

Az érettségi után hol folytattad a tanulmányaidat?

Az érettségim után mindent elintéztem, a kisfalumbol Párizsba költözni, és ott beiratkoztam a hires Nemzetközi Intézetbe, az INALCO-ba. Akkor 17 éves koromban Magyar Szakos Elsö Eves Egyetemi Halgato lettem. 1989-ben Novemberben kezdtem Magyarul tanulni. Hihetetlen volt. Volt magyar Nyelv ora, Magyar Nyelvtan ora, Magyar Történelme ora, Magyar Irodalom ora. Az osztályomban a legfiatalabb diák voltam. Nagyon szorgalmasan tanultam, és a Franciák között, akik igazi kezdök voltak, én voltam az elsö, sokkal könnyebben tanultam mint ök. Csak egy másik Francia nö is nagyon magas szinten is volt. Ö eredetileg Angol tanárnö volt, és a föszaktudománya a nyelvészeti tanulmányok volt. Imádtam a Magyar tanáraimat, nagyon jo tanárok voltak. A nyelvtanárom nagyon fiatal volt. Szende Tamás volt a neve. Imádtam ahogyan tanitott. Az Irodalmi tanárom Erdélyi volt. Zirkuli Péter volt a neve. Emlékszem rá amikor fekete bársony mellénye volt. Számomra, ö ugy nézett, mint a typikus romantikus Magyar iro. Nagyon kedves és türelmes volt. Az elsö szöveget amit tanultunk nagyon tetszett nekem. Az volt Szép Ernőtől egy rövid verse. Igy szolt: 

"Az én életem nem élet,/Csak életet játszik./Az a fa vagyok, kérlek,/Aki a vizbe látszik." 

Nyelvtant tanultunk egy nagyon aranyos professzorral, aki már egy nagyon nagy könyvet irt a nyelvtanrol. A neve Nyéki Lajos volt. A Magyar nyelv orán két könyvböl tanultunk. Az elsö könyvünk egy régi szocialistai könyv volt, de a métodologia nagyon helyes és logikus volt. Szerintem, sokkal jobb volt ez a könyv mint modernebb amiket láttam több évvel késöbb Magyarországon. A könyv cime "Szines Magyar Nyelvkönyv", Erdős József, Kozma Endre, Prileszky Csilla és Uhrman György irták. Imádtam ebböl a könyvböl tanulni. A második könyvet Szende Tamás irta Kassai Györggyel, "Le Hongrois sans peine" (Magyarul könnyedén – N.T.). A második orán ebböl a könyvböl tanultunk, ismételtük a mondatokat, hogy szépen tudjunk kiejteni, és csináltuk a gyakorlatokat együtt. Más tipusú volt ez a másik könyv, de nagyon tetszett is nekem. 

Több évig két egyetemre jártam egy idöben Párizsban. Az elsö egyetemen, az INALCO-ban, Magyarul tanultam. A második egyetemen, a Paris I – Panthéon-Sorbonne Egyetemen pedig közgazdaságot egy évig tanultam, aztán négy évig Jogat tanultam. Erdekesek voltak az orák a Sorbonne-ban, de sokkal jobban szerettem a Magyar oráimat. Mindig nagy örömmel voltam Magyar orán. Szorgalmasan mindent irtam a füzeteimbe. Aztán otthon egy nagy füzetbe mindent világosabban rendeztem, újra irtam mindent szebben, igy aztán könnyebben tanultam. Mint már mondtam, a Magyar orán én a legfiatalabb voltam. Mindenki aranyos volt velem, a tanárok is és a diákok is. Nagyon vigyáztak rám. 

Mikor voltál először Magyarországon?

Az elsö napon Magyaroszágon, 1990. Aprilis 12-én volt. Akkor pont volt az a gyönyörű szép kiállitás a Mátyás Király Corvinákrol a várban. Oda mentünk és a kiállitást megnéztük. Aztán megnéztük is a Szépmüvészeti Muzéumot. Imádtam ezt a helyt, a Budai várt, és ezt a középkori kerületet. A könyvtárban is voltunk, és ott kezdtem sirni, mert annyira erösek voltak az érzéseim ott. Ezen a napon sok Magyart láttam, kint az utcán, bent a muzéumokban, és ök úgy néztek mint én! Az orruk ugy voltak mint az enyém! Az arcuk is kerek volt mint az enyém. En annyira erösen azt éreztem, hogy Magyarországon, Budapesten haza érkeztem. Annyira jo érzésem volt ott Magyaroszágon. Ereztem, hogy inkább Magyar vagyok mint Francia. Ezt az érzést soha, soha nem éreztem Franciaországban, pedig egész életemben ott éltem. Magyarországon otthon vagyok! A csoportban nagyon aranyosok voltak velem. Tudtak, hogy mennyire fontos nekem ez az elsö utazás. Tudtak, hogy mennyire hiányzott nekem Magyaroszág annyira sok éve. A diákok ajándékoztak nekem sok Magyar népzene kazettát és képeslapokat. Akkor volt egy kirándulás valahová, de ez a barát, az unokatestvérével elkisértek engem Kerekegyházára, hogy ott elöször életemben tudjom találkozni Apukámmal. Ez az elsö találkozás maradni fog a gondolataimban az egész életemben. Szemben velem voltak a szemem, az orram, az csak hihetetlen volt. Ez számomra a nap, amikor az élet felismerte engem. 

Még több helyre mentünk a Magyar nyelv csoporttal. Voltunk Székesfehérváron, Tihanyon, Szentendrén, Egerben. Gyönyörüek voltak ezek a városak. Hollokön is voltunk. Tartozkodásunkban még valamit nagyon érdekes csináltünk. Mert ez az idöszak amiben éltünk igazi történelmi idöszak volt. Nem régota lett azelöbb a Berlin fala leesése, és pont amikor ott voltunk szavazás hangulat volt Magyaroszágon. Akkor mentünk találkozni minden fontos politikai parttal. Mert ez az év nem volt semmi a Magyaroknak. A 1990 évben kitünö hangulat volt Magyarországon szerintem. Ez a hangulat egyáltalán nem létezett Franciaországban. Volt itt Pesten egy fajta szabadság szél a levegöben, tavaszi új friss szél, és itt mindenki annyira euforiás volt. Mindenkinek itt Pesten volt ez a szabadság láza, mindenki optimista volt, mindenki boldogan nézett ki. Imádtam ezt a Magyar szabadság láza hangulatát! Fantasztikus volt ez az idö! Azt éreztem, hogy csak minden jo lehetett! Magyar-Francia barátaimmal vissza mentünk a Budai várba az utolso napon, és ott együtt megnéztük a Budapest Történelmi Muzeumat. Csodálatos volt. Nagyon tetszett. Föképpen a középkori részt, ami marad a Mátyás Király eredeti várábol. Aztán már kéne vissza utazni Párizsba, de utolso estén még volt egy csodálkozás. Volt egy hivatalos vacsoránk a Mátyás Pincében. Ott kedves tanárunk Szende Tamás ajándékozta mindenkinek egy nagyon szép Magyar asztali teritöt. Ez az elsö utazásom Magyaroszágra az emlékeimben fog maradni egész életemben. Azota soha nem lettem mint az utazásom elött, mert azota én tudtam, ki vagyok, kitöl származom, mik a gyökéreim. Tudtam mennyire szép az igazi elsö országom a szivemben és ott mennyire aranyosok az emberek. Tudtam, hogy egy vagyok velük, és hogy ott van a helyem. Kezdtem álmodni, hogy mikor fogok tudni Magyarországon élni, mert azt értettem, hogy ott csak jol érzem magam, mint egy hal aki végre találta a vizét. 

Magyarországon jártál valamilyen iskolába?

Igen, a Debreceni Nyári Egyetemre. Kétszer tanultam ott, 1990-ben és 1991-ben, mindenszer egy honapig, Juliús közepétöl Augusztus közepéig. Fantasztikus volt. Körül-belül 300-an voltunk, külföldiek az egész világbol, nagyon sok különbözö országbol, mindenki oda ment Magyarul tanulni. Emlékszem ma is, ott voltak diákok Amerikábol, Olaszországbol, Franciaországbol, Észtországbol, Yugoszláviábol, Kelet Németországbol, Oroszországbol, Japánbol, Cseszlovákiábol, Lengyelországbol, bisztos más országbol is amire nem emlékszem. Az elsö napokban, volt egy nyelvvizsga, igy elhatározták, hogy minden diák melyik nyelv csoportban lesz. Négy nyelv csoport volt, a szint szerint. En a második csoportba érkeztem, ami nagyon jo volt, csak egy egyetemi év tanulás után. Aztán minden csoportbol több osztályt elintéztek. Nagyon szerettem az osztályomat. Az egyetlen Francia diák voltam benne, és ez pont amit akartam. Mert csak magyarul akartam beszélni, és sokat akartam tanulni. 

Az elsö heten lett egy fantasztikus fogadás a Debreceni egyetemen. A Magyar Elnök, Göncz Árpád, az egyetemre jött, és az egész egyetemi tömeg elött egy beszédet csinált. A beszéde után, lehetett oda menni ahol voltak a hivatalos emberek. Oda mentem, a fejemben készültem egy mondatot, ezzel a szokinccsel, amivel akkor magyarul beszélni már tudtam. A Magyar Elnöke kezét fogtam mondván neki: "Örülök, hogy találkozunk!" Mosolygott rám kedvesen, és azt gratulálta nekem, hogy annyira szépen tudok beszélni és kiejteni magyarul. Magyaráztam neki, hogy csak elsö éves Magyar szakos diák vagyok, és hogy még nagyon keveset tudok Magyarul. Ö nagyon aranyos volt. A második évben, a harmadik szintre érkeztem a vizsga után. Akkor nagyon jo tanárom is lett. A neve Goretity Jozsef volt, ö is nagyon aranyos volt velünk. Sokat tanultunk is vele. Irodalmi szövegekböl és újsági cikkekböl tanultunk vele. Sok nyelvtant csináltunk, megtanultunk föképpen az igekötöket. Egy Jozsef Attila versét (Kertész leszek) és egy Szabo Lörinc versét (Szél hozott) is tanultunk. Az osztályában is nagyon jol és szorgalmasan tanultam. A honap tanulás végén, nagyon szépen sikerültek a viszgáim és egy szép diplomát kaptam a Debreceni egyetemtöl. Ezek az évek az INALCO-ban és a Debreceni Nyári Egyetemen arany évek voltak az életemben. Az emlékeimben maradni fognak egész életemben! Annyira szeretném, hogy egyszer lenne lehetöségem újra találkozni minden egyetemi Magyar tanárommal, aki ilyen szépen tanitott nekem Magyarul, és mondani nekik teljes szivemböl, hogy mennyire szépen köszönöm öket a jo munkájukra! Annyira jo emlékeim vannak ezekre az évekre! Mindig nagyon jo érzés rájuk emlékezni!

A magyarok másképp látják a világot, mint a franciák? Amikor magyarokról tanultál, mikor magyar költőket olvastál, mi lepett meg, mi volt ismeretlen, új, furcsa? 

Minden nép az országa történelme gyümölcse. Különbözök voltak a Francia Történelem és a Magyar Történelem. A Franciák nem elvesztették egy országuk nagy részét. A Magyarok sokat szendvedtek századok ota, és annyira sokszor a Középkortol nem erre az utra érkeztek, ahova menni akartak, külföldi országok miatt. Annyira sokszor mély igazságtalanságokat éltek az országuk ellen. Akkor van ez a félelem bennük, valamit elvesziteni, nem a jo oldalon lenni, akarnak független maradni de félnek is. A Magyar nép nagyon okos, nagyon kulturált, Magyarországon nagyon csodálkoztam, hogy ott minden Magyar tudja szépen mondani verseket. Franciaországban kevesen tudnak verseket. A Magyarok szerintem könnyen tanulnak a külföldi nyelveket. Kiváncsiak a külföldi országok iránt. 

A Magyar nép nagyon romantikus. De szomorú is. Van egy szomorúság benne, van egy fajta mély melankolia, ami nem létezik a Francia népben. Miért van ez a melankolia a Magyar Népben? Elsösorban, azt mondanám 1920 ota igy van, de szerintem mélyebb is kell vissza utazni a múltba. Azt mondanám inkább, hogy 1490 ota igy érzi magát a Magyar Nép. Szerintem, a Magyar Nép egy nagy, hatalmas nép, csak elfelejtette. Elfelejtette ahonnan jött. Szerintem a Magyar Nép szendved, nagyon, hogy egy hatalmas országbol egy kis ország lett a határai szerint. Szerintem, fáj a szive mélyen, mert hiányzik sok rész az országábol. Azt hiszem, nagyon érzékeny vagyok a Magyarok iránt, mert a gyökéreim is Magyarok. Szerintem, én is Magyar vagyok, azért annyira érzem, amit a Magyarok éreznek. 1990-ben boldogságot, söt euforiát éreztem. Nagy remény volt minden Magyar szivben. Most 2011-ben, nyáron újra voltam Magyaroszágon. Pestre érkeztem, a Keleti Pályaudvarnál. Akkor teljesen más volt a hangulat. Azt éreztem nagyon erösen, hogy elfogta a szomorúság. Azt éreztem nagyon mélyen, hogy a Magyarok nagyon szomoruak és reménytelenek voltak. Akkor nagyon szomorú éreztem magam én is. Azt gondoltam, hogy mi lehet csinálni, újra adni nekik reményt? 

Altalában, szerintem, a Magyar költök szomoruak. De annyira jol tudták szublimálni ezt a szomoruságot a versei szépségével és harmoniával! Szerintem, szebb a Magyar költemény, mint a Francia, mert mélyebb a Magyar lélek. Igazán szendved, és ebböl a szendvedésböl csodálatosan szép verseket tudnak irni. 

Mon Cher Peuple Hongrois,
Je t'aime tant!
Relèves la tête,
Car tu es un Grand Peuple, une Grande Nation!

(Drága magyar népem,
Úgy, de úgy szeretlek!
Emeld fel a fejed,
Hisz nagy nép vagy te, nagy nemzet! – N. T.)