Reflektív elméletek, reflektív gyakorlatok
Lencse Máté recenziója
Szivák Judit: Reflektív elméletek, reflektív gyakorlatok. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014.
2003, 2010, 2011, 2014. Mind-mind a reflektív gondolkodásról, annak gyakorlatáról szóló tematikus, összegző munkák. Nagy tehát a felelősség, hiszen újat kell mondani, láttatni kell, hogy történtek változások, van fejlődés, van létjogosultsága egy újabb kötetnek, újabb megjelenésnek. Végignézve a munkákat szépen látszik a gazdagodás és a strukturálódás, mind az elmélet, mind a gyakorlat, mind a segédeszközök és mellékletek kapcsán. Tartalmát tekintve tehát egyre jobban használhatóak a szövegek, ami egy kiemelt szempont, hiszen inkább tekinthető módszertani kézikönyvnek a kötet, mint tudományelméleti munkának, még akkor is, ha markáns az elméleti megalapozás.
Fel is merülhet a kérdés, hogy mi szükség van ilyen mértékű elméleti háttérre, azon túl, hogy klasszikusan így gondolkodunk: szakirodalmak, hivatkozások és csak azután következhetnek a gyakorlatok. Ugyanakkor, ha azt találgatjuk, hogy kik is fogják használni ezt a könyvet, kérdéses, hogy minderre szükségük lenne. Akiben megfogalmazódik az igény a reflektivitásra, aki ehhez segítséget, módszereket keres, ő csak azt szeretné tudni, hogy hogyan. Abban próbál eligazodni, hogy az ő problémájára mi lehet a megoldás, az ő fejlődését mi segítené a legjobban. Az elméleti háttér meggyőző, jól felépített, szakmailag azt gondolom, hogy kifogástalan: törekszik a legújabb eredmények beemelésére és jól összegez. Az olvasó viszont kicsit elveszettnek érezheti magát. Sokat hallunk arról, hogy a digitális világnak köszönhetően már nem lineárisan olvasunk, de szakkönyvet, különösen módszereket és technikákat tartalmazó munkákat sosem olvastunk úgy. Kérlelhetetlenül önző módon azt akarjuk megszerezni belőlük, amire nekünk szükségünk van. Az alapokat és a struktúrát tehát ennek kellett volna meghatároznia: a módszerek miértje, mire valósága. Hogy ezt mennyire nehéz kivitelezni, egyáltalán fel lehet-e építeni ebben a témában így egy könyvet, az kérdés számomra, de érdemes lett volna erre törekedni. A szerző előszava egyébként rendkívül szimpatikusan és okosan ad tanácsot a könyv használatához, mert minden módszertani könyvnek az adaptivitás a kulcsa. Akkor tud jól működni, ha testre szabják, ha a szituáció, az adott környezet határozza meg. Szigorúan, lépésről lépésre, vegytisztán használva kétséges a siker.
Az elméleti háttér szerepe talán akkor értékelődhet fel, ha felsőoktatási tankönyvként használjuk a kötetet és a pedagógusképzésben alapozzuk a reflektív gondolkodást. Ebben az esetben az elméleti rész fejezetei is nagy hasznunkra lehetnek: a reflektív gondolkodás fogalma, kutatása, modelljei, szintjei, a reflexió típusai; a reflektív tanítás; a reflexió szerepe a pályafejlődésben; kihívások a reflektív gondolkodást fejlesztő oktatás során; a reflektivitás fejlesztésének stratégiái; eszközök a reflektív gondolkodás fejlesztésében. Ha mint kézikönyvre van rá szükségünk, akkor ezek a részek nyugodtan átugorhatóak.
A legjobb használatot az olvasó igényei alakítják, olvashatjuk az előszóban. Mint olvasót engem a módszerek leírása és a segédletként kapcsolt mellékletek érdekeltek leginkább. (És mint recenzens azt is gondolom, hogy ezzel mások is így lesznek.) A bemutatott módszerek és technikák: önismeret-önértékelés; reflektív modellálás; közös kísérletezés; esetmegbeszélés; vita; szituációfeldolgozás, konfliktusmegoldás; szerepjáték-szerepvita; a támogatott felidézés; hangosan gondolkodás; a portfólió; narratív módszerek; a reflektív szövegelemzés; metaforatechnika; fogalmi térkép-rendezett fa; „oszlopok” technika; „nyilak” technika; szereprepertoár-rács; jövőkerék; akciókutatás. Impozáns lista, amely jól reprezentálja a terület sokszínűségét. Kicsit közelebbről azonban sok egyenetlenséget találhatunk. Vannak módszerek három-négy oldalon, de akadnak fél-egy oldalas leírások is, ami már önmagában súlytalanná teszi adott módszert vagy technikát a többihez képest, és ez sajnos tartalmilag is beigazolódik. Akár a szerepjáték, akár a reflektív modellálás, akár a közös kísérletezés is jó példa lehet erre. Minden esetben bizonytalan lesz az olvasó a fontosságában és hatékonyságában is, különösen, hogy kevésbé ismeri meg ezeket, mint mondjuk a vitát. Éppen az lenne az érdekes, hogy kevésbé szem előtt lévő módszerek hasznára is rá tudjon mutatni a könyv, hogy mindenki rá tudjon találni arra az eszközre, ami az ő fejlődését a legjobban tudja támogatni.
„Minden pedagógiai interakció reflektív helyzet, amennyiben a fejlesztése érdekében elemzés tárgyává tesszük.” Ez a definíció a kötet legfontosabb gondolata és így üzenete is. Ez az, ami valóban közel tudja hozni a témát a pedagógushoz, hiszen nem valami elvont dologról, hanem a hétköznapokról van szó. Szerencsére helyet kap néhány konkrét reflektív helyzet is a könyvben. Olyan pedagógiai szituációk, amelyek tényleg a munka mindennapjaihoz kapcsolják hozzá a reflektív gondolkodást, különös tekintettel tervezési helyzetekre: tematikus terv, óravázlat, tanórán kívüli foglalkozás, projekt, osztályfőnöki munkaterv. A feldolgozáshoz, elemzéshez pedig szempontok, kérdések sokaságát kapjuk. Ez az a fejezet, amely legjobban megvalósítja azt, amit fentebb hiányoltam, így az egyik legizgalmasabb rész tud lenni a módszerekkel és technikákkal kiegészülve.
Nem megkerülhető, hogy kicsit a külsőségek is szóba kerüljenek. A kötet kivitelezése legalábbis meglepő. Formájában nehezen kezelhető, a hasábos elrendezés nem indokolt. Nehézkes az is, hogy az ember olvasás közben ide-oda lapozgat a törzsszöveg és a mellékletek között. Utóbbiak egyébként elképesztően gazdagon nyújtanak segítséget a használathoz. A kézikönyv nehéz műfaj, de úgy érzem, hogy a kiadó nem oldotta meg jól a feladatot. Persze manapság már nem reménytelen elvárás, hogy elektronikus formában, jobban kezelhetően is hozzáférhetővé váljon egy könyv, így talán rövidesen még több emberhez el tud jutni, és a funkcióját is jobban el tudja látni. Ez azért is fontos, mert amúgy nagyon igényes munka: átlátható, jó szerkesztett, nincsenek benne hibák, az ábrák és a képek is jól működnek. Egyszerűen csak a formátum miatt nehezen jön ki belőle az, ami benne van.
A néhány kritikus megjegyzésem ellenére is jó szívvel tudom használatra ajánlani a könyvet; akár saját fejlődésünk a cél, akár az, hogy diákjaink elsajátítsák a reflektív gondolkodást. Ehhez – ismét csak a szerző megfogalmazásában – a könyvben szereplő feladatokat birtokba kell venni. És használni.
Hozzászólások
Újból és újból: elmélet és gyakorlat
Egy recenzióhoz biztos nem illik hozzászólni, én most mégis megteszem. Azért, mert valójában nem is a recenzióhoz szólok hozzá, hanem az abban felvetődő egyik - fontos - gondolattal kapcsolatban szeretnék véleményt nyilvánítani. Lencse Máté egyik kritikai pontja Szivák Judit könyvével kapcsolatban azzal kapcsolatos, hogy szerinte (Lencse szerint) a pedagógusok az ilyen és hasonló könyvekben a konkrét, gyakorlatias, módszerekre, alkalmazásaikra utaló részeket keresik és olvassák elsősorban, ezért talán a szerkesztésben is ezt figyelembe kellett volna venni. Lencse Máténak igaza lehet, de azért a jelenségen érdemes kicsit elgondolkodni. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy kijelentsem, életemben rengetegszer hallottam már, hogy a pedagógusok (elsősorban persze ők mondják ezt magukról) gyakorlati emberek, nekik a "vérvörös valóságban" kell helyt állniuk, ezért nem sokat profitálnak az íróasztalnál kitalált, életidegen elméletekből, sokkal inkább módszertani segítségre van szükségük. "Mondjátok meg, hogyan csináljam!" - hangozhatna, hangzott is sokszor a felszólítás, akár a reflexió tekintetében is. Ettől engem mindig kirázott a hideg. Sajnos túl sokszor volt alkalmam végigélni, hogy igen, megmondtuk, nem "elméleteztünk", igazán gyakorlatiasak voltunk, aztán a pedagógusok egy része közölte, hogy amit mondtunk, csináltunk, az elméletieskedés. Világos: nem azért, mert elméletről volt szó (nem arról volt szó, hanem kőkemény gyakorlatról), de az nekik nem tetszett, nem úgy gondolkodtak a dologról (például a differenciálásról), hogy az érthetővé és elfogadhatóvá tette volna számukra a prezentált gyakorlatot.
Lencse Máté Kritikája azonban mégiscsak ülhet. Mert itt a kérdés: lehet-e egy könyv segítségével megváltoztatni a gondolkodásmódot? Megpróbálhatjuk, magam is tettem többször, de ebben egyre kevésbé hiszek. Nem életszerű elképzelni, hogy az olvasó kezébe veszi Szivák Judit (vagy Nahalka István, vagy bárki) könyvét, és megszületik a szent elhatározás benne: ő most átmegy azon a bizonyos szemléletváltáson (fogalmi váltáson), ha fene fenét eszik is, és habzsolja az elméleti leírást. Na, ez nem. De akkor meg mit csináljunk? Írjunk olyan könyveket, amelyek az elméletet már ismerőknek szólnak, és kérjük is azokat, akik nem értenek egyet az alapfilozófiával, azonnal tegyék le a könyvet, meg se vegyék? Vagy írjuk le az elméletet, de az elején közöljük, hogy aki ezt már ismeri, akinek megfelelő a szemlélete, az sürgősen lapozzon az ikszedik oldalra, ahol a módszerleírások kezdődnek? Nem tudom a jó választ. Attól félek, a pedagógusok könyvekből nem tanulhatnak új pedagógiákat. A könyvek lehetnek segédeszközök, szolgálhatnak eszközként például egy jó továbbképzésben, vagy innovációra épülő tanulási folyamatban, és akkor viszont jó, ha ott az elmélet. És az elején.
egyetértés, árnyalás
szerintem mindenképpen illik. ha komolyan vesszük a recenziót (ahogy én értelmezem a műfajt) és megfogalmazunk benne kritikát és megpróbálunk túllépni a könyvismertetésen akkor azt talán azért tesszük, hogy vitatkozzunk, beszélgessünk róla.
nem szerettem volna az elméletet és a gyakorlatot szembeállítani, magam sem hiszem, hogy lenne bármi értelme és bár nem rendelkezem még olyan nagyon sok oktatói tapasztalattal épp eléggé bosszant engem is, amikor azt mondják, hogy hagyjuk már az elméletet, legyünk gyakorlatiasabbak. pl. tanítsam meg őket fegyelmezni...
két dolog miatt hoztam fel az elmélet kérdését. egyrészt Szivák Judit egyértelmű szaktekintély a témában, amit eddigi nem kevés, a témában írott szakirodalom támaszt alá. úgy élreztem, hogy az elméleti megalapozást ezek a művek megfelelően szolgálják, ráadásul vannak egészen frissek is, tehát nem éreztem szükségét mondjuk a felülvizsgálatnak és a kiegészítést sem gondolom markánsnak. ebből a szempontból nem különálló műként kezeltem a kötetet, hanem egy életmű, egy szakterület részeként. egyébként ez lehet, hogy következetlenség részemről, ha a másik érvemet vizsálom.
szóval a másik. mindig kersgélem a könyvek funkcióját és hogy a forma meg a tartalom mindezt hogyan támogatja. ez persze szubjektív, hiszen én magam gondolom el azt, hogy mi az, amit ebből a könyvből ki akarok venni. persze ilyenkor azt is gondolom, hogy talán nem vagyok egyedül. és én azt éreztem, hogy ez a könyv klasszikusan van felépítve, míg ha más utakat keresett volna a szerző az lehetett volna sikeresebb. ha jobban tudná támogatni azt, ha valaki segédeszközként használná, ha konkrét felhasználási módok sora szerepelne benne és ezeket adaptív módon építhetné be a saját gyakorlatába. ez az, amit én nehézkesnek érzek és a klasszikus formát okolom miatta. és talán a legerősebb motivációm a kritika ezen részének megfogalmazására az volt, hogy már használtam a könyvet, mert iszonyatosan jó dolgok vannak benne, csak úgy érzem, hogy a használó, az olvasó kaphatna több támogatást.
Továbbárnyalás
Szerintem is létezik a probléma, amiről Nahalka Pista ír, de ezt egy kicsit ki is egészíteném.
Sokszor nem a túl sok, hanem a túl kevés elmélet lehet a probléma. Hosszútávon (lehet, hogy rövidebben is) hatékonyabb, mélyebb lehet, ha átlátjuk az egész elmélet lényegét, szemléletét, mint ha csupán önmagában egy technikát tanulunk meg. Például, jobb lehet, ha értjük is a newtoni fizika szemléletét is, nem csupán a képletek tanuljuk meg. (Ez nem személyes tapasztalat, hanem igény, mert én nem rendelkezem a newtoni fizika szemléletével, annak ellenére, hogy érettségiztem belőle.)
Probléma lehet az is, hogy divatos, modern fogalmakat nem kellően pontosan, lényegének megfelelően értelmezünk, érvényesítünk a gyakorlatban, így lejáratódhat többek között a kompetencia, kooperáció, differenciálás fogalmai is. (Meg szoktam említeni, hogy szerintem jó címet adott K. Nagy Emese a könyvének: Több mint csoportmunka. (Több mint, amit felszínesen érteni szoktak a csoportmunkán.)) Kooperáció, differenciálás, kompetencia hangoztatásával is történnek rossz gyakorlatok, alakulnak ki kedvezőtlen folyamatok.
És szerintem bizony az elméleteket is kellene fejleszteni. Ennek érzékeltetésére egy korábban más témához írt levelemet hívom segítségül:
Véleményem szerint az egyik alapprobléma az az általános nézet, hogy a pedagógusnak, a pedagógiának közvetlenül személyre szabottan az egyes egyénekre kell irányulnia. Ez egyrészt oda vezet, hogy ezt 30 emberrel nem sikerül igazán megoldani, ez bizonytalanságot, elkeseredést, nagyon egyenlőtlen mennyiségű törődést okoz. Másrészt, oda, hogy nem marad idő, energia komolyan, alaposan foglalkozni azzal, ami az elsődleges, közvetlen feladat volna, a hatékony csoportfolyamatok kialakulásának, fenntartásának, fejlődésének elősegítésével, pedig ezek meghatározók a személyes tanulások szempontjából, ez teremt kedvező környezetet mindenki számára személyes világának gazdagításához. Néhány helyen például Hejőkeresztúron már hatékonynak tűnik ez a szemlélet, ahol a Komplex Instrukciós Program alapján a státuszkezelés, a szereprotáció és más megoldások segítik eredményesen a tanulóközösség hatékony és méltányos működését. De említhetem Ritók Nórát is, aki szintén gyakran hangsúlyozza, hogy önmagában az egyénre fókuszálás nem elég, meghatározó az a környezet, amelyben az egyén él, működik. Tehát szerintem a csoport, környezet működésének jellege meghatározó a személyes tanulások szempontjából, ez teremt kedvező környezetet mindenki számára személyes világának gazdagításához. Ennek kell a tudományát, elméletét, gyakorlatát világosan, alaposan, mélyen kialakítani, továbbfejleszteni. Nahalka Pista, ha jól értettem, a Hogyan alakul ki a tudás a gyerekekben? című könyvének szociális konstruktivizmussal foglalkozó részben már felvázolta, hogy a pedagógia tárgya nem az egyén, hanem az egyének rendszere, csoportok, közösségek működése. Tudtommal aztán ezt sem ő, sem más nem hangsúlyozta, nem gondolta alaposan tovább.
Ha világosan megvan (meglenne) a tárgy, akkor indulhatnának, folytatódhatnának az ennek megfelelő kutatások, melynek eredményei nagy segítséget jelenthetnének az iskolák, a pedagógusok számára.
Pihelevics Attila
Nincs vita
Nincs vita, persze nem, mintha valaki mondta volna. Az én kommentem eltűnődő, kicsit tanácstalan megjegyzés volt. Ami határozott benne, az az, amit Attila is ír, és amivel Máté is egyetért, tudom, nem csak az itteni válasza alapján, hogy ti. az elméletellenesség a magyar pedagógia egyik átka.
Elméletellenesség és elméletkritika
A széleskörű elméletellenesség azért is probléma, mert így kevés alapos, határozott elméletkritika fogalmazódik meg, ez pedig nem kedvez a fejlődésnek.
Pihelevics Attila
Reflektív magatartás elméletben és gyakorlatban
2014. október 18. szombat délután két óra, tanártovábbképzés az ISZE (Informatika-Számítástechnika Tanárok Egyesülete) termében. 16 résztvevő arról gondolkodik, hogy mi köze a reflektív magatartásnak a folyamatos szakmai fejlődéshez. A résztvevőktől rövid válaszok hangzanak:
- Szakmai fejlődés eszköze a reflektivitás.
– A reflektivitás segítségével változtatom a pedagógiai gyakorlatom.
– Önismeret szükséges a reflektivitáshoz.
A reflektív pedagógia nem szokatlan a pedagógusok körében, gyakrabban élnek vele, mint ahogy alkalmazásának jelentősége tudatosul bennük. A reflektivitás elkötelezettséget és tudatosságot igényel, ezért az OFI-ban fejlesztett tantárgyi szakmai megújító továbbképzések egyik tematikai egysége a reflektív pedagógiai gyakorlat.
A szakmai tartalom alapjául Szivák Judit: Reflektív gondolkodás fejlődése című füzete szolgált. A képzésen résztvevő pedagógusok többsége nagy érdeklődéssel olvasta a szakirodalom elméleti részét, „szerteágazónak, érdekesnek, gondolatébresztőnek” tartották, kiváló szemléltető ábrát készítettek az elemzés után és világossá vált előttük, hogy a reflektív magatartás saját fejlődésük eszköze, amely eredményesebbé teszi a tanulási folyamatot, ugyanakkor a tanítványok fejlődésének egyik eszköze.
Sári Éva