Ökológiai gondolkodás

By matelencse on 2021. már. 26. - 09:15

Miért fontos? Avagy hogyan nyerhetjük vissza alkalmazkodó képességünket az (emberi) természethez? Dani-Ördög Dalma írása

Miért zárjuk be gyermekeinket a térbe, a tanterembe, a 45 perc korlátaiba, és most az online oktatással még életidegenebb virtuális térbe?

Hogyan tud ebben segíteni az (iskola)kert?

Ma már úton-útfélen hallani lehet az egész Földünket érintő ökológiai válságról. A környezeti problémák összességével kapcsolatban fontos felhívni a figyelmet az ember kulcsfontosságú szerepére, hiszen az ember környezetének szerves része; jó és rossz cselekedeteivel hatással van épített és természetes környezetére, inter- és intraperszonális kapcsolataira. Könnyen belátható az a tény, hogy az ember nem csak elszenvedője, hanem okozója is egyben ennek a környezeti válságnak. Elkerülhetetlen és megkerülhetetlen, sőt egyre sürgetőbb, hogy szembe nézzünk azzal az ökológia problémával, amit az emberiség okozott, s amely a társas kapcsolatainkra, egyúttal társadalmunkra is hatással van.

Ahhoz, hogy elinduljunk az ökológiai válság leküzdése felé, a gyermeknevelés területén szükséges a paradigmaváltás. A hagyományos ismeretátadást fel kell váltani a tevékenykedtető, saját tapasztalaton alapuló foglalkozásoknak. A tanórákat fel kell tehát váltsa a közös tevékenység. Itt mind a közös, mind a tevékenység szavakon nagy hangsúly van.

Jelenlegi oktatásunkban két fő befolyásoló tényező van. Az egyik az idő adta keretetek, azaz a 45 perc, a másik pedig a tananyag, amellyel meg kell tömni a tanulók fejét. Talán lesznek az olvasók között, akik most felkapják a fejüket erre a kifejezésre, de szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy még mindig ez a fajta ismeretátadás dominál Magyarországon. Persze sok ellenkező példát látunk erre az alternatív iskolákban, de azok még mindig elenyésző létszámban vannak jelen a nagy többséghez képest.

Miért baj, ha az idő mint cél jelenik meg az oktatásunkban?

Ma a legtöbb ismeretet a pedagógusok 45 perces időkeretekben kénytelenek átadni a tanulóknak. Ezzel alapvetően nem is lenne baj, ha ez a 45 perc, mint eszköz jelenne meg az oktatásban. Egy eszköz, ami keretet ad egy tevékenységnek, egy eszköz, aminek a segítségével lehet tervezni. Az elmúlt évtizedekben azonban a tanóra időintervalluma nem mint eszköz jelenik meg az oktatásunkban, hanem mint cél. A pedagógusok a hatalmas tananyagmennyiség nyomására nem a tanulásra, még kevésbé a tapasztalásra, a megismerésre, az érzelmi nevelésre helyezik a hangsúlyt, hanem a 45 percre. A cél, hogy minél több ismeret, adat elhangozzék ez idő alatt. Könnyű belátni, hogy ez a fajta személete a tanórának nem ad alkalmat azon készségek kialakítására, amelyeket a gyerekkorban el kell sajátítani, ahhoz hogy a felnövekvő generáció alkalmazkodni tudjon a környezetéhez. Az evolúciós kutatások is bizonyítják, hogy a szerves élet fejlődésében is nagy szerepe van az alkalmazkodásnak a természetes kiválasztódás esetében. Az alkalmazkodás egy olyan kognitív folyamat, amely során a környezet az életben maradáshoz szükséges információkat megszerzi (Lorenz, 2019). Azaz ismereteket gyűjt környezetéről, és ezen ismeretek birtokában hozza meg „döntéseit”.

Ahhoz, hogy az életben ökológiai szempontból sikeres döntéseket tudjunk hozni, be kell újból építeni emberi magatartásunkba azt a tudást, amit a régi parasztemberek zsigereikben hordoztak. Még pedig, hogy a Föld kincsei, ez élet erőforrásai nem kimeríthetetlenek. Egy parasztember pontosan tudja, hogy ha az egyik évben bőséges almaterméssel áld meg minket a természet, akkor a rákövetkező évben a fa a saját megerősödésére, növekedésére kell, hogy koncentráljon. Az idő hajszolása, hogy minél rövidebb idő alatt, minél nagyobb „nyereségre” tegyünk szert, a természeti erőforrások kimerüléséhez vezetnek/vezettek minket. Ez jelen oktatásunkban is megjelenik, hiszen mint fentebb említettem, az idő lett a cél és nem a nevelés. A pedagógusok úgy terveznek, mi fér bele ebbe az időintervallumba. De nézzünk körül, hova vezet az idő hajszolása? Az autópályán az autósok jobbnál jobb autókkal, egyenesebbnél egyenesebb autópályákon egyre rövidebb idő alatt, minél több kilométert tesznek meg, hogy mihamarabb elérjék munkahelyünket. Minél hatékonyabb az időfelhasználásunk, annál többet tudunk dolgozni. Minél többet tudunk dolgozni, annál több pénzt keresünk. Minél több pénzt keresünk, annál nagyobb kényelmet tudunk vásárolni magunknak. A kényelmünkért azonban meg kell fizetnünk az árat bőségesen. Mint ahogy meg is fizetjük, miközben nem vesszük észre a körülöttünk lévő világot.

Az iskolakert egy olyan pedagógiai tér, ahol a gyermekek, szülők és pedagógusok megtanulnak megállni. Megtanulják a türelmet, megtanulnak várni, hiszen a veteményezés és a betakarítás között bizony „sok” idő eltelik. Fogyasztói társadalmunkban a kereskedők, nagyvállalatok az azonnali vágykielégítési igényünket ösztönzik mindenféle eszközzel, ami kihat emberi viselkedésünkre. Elveszítjük azon képességünket, hogy a távoli vagy távolabbi célokért erőfeszítéseket tegyünk. Ezek minden területen megjelennek, legyen szó az önálló életkezdésről, a házasságról, a gyermekvállalásról, a munkahelykeresésről, a munkahely megtartásáról, sőt akár udvarlási szokásainkról. A távoli cél érdekében tett erőfeszítések képességének fejlesztésében a kertészkedésnek nagy szerepe van. Aki már próbálta, bizony érezte, hogy nem könnyű feladat. Akinek a szülei, nagyszülei földműveléssel vagy állattenyésztéssel foglalkoztak, foglalkoznak, sokat tudna mesélni, hogy bizony első a kert, az állat. Iskolánkban a gyermekek is megtapasztalhatják a jól végzett munka örömét, amikor felássák a veteményes területét, amikor elszórják a magokat, amikor elkészítik a magaságyásokat. Ha fúj a szél, ha nagyon süt a nap, azaz ha a körülmények egy kicsit kényelmetlenek, a tevékenységeket akkor is el kell végezni. Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy az öntözés sem öntözőrendszeren keresztül történik, hanem öntözőkannákból. Sokszor a gyermekek maguk húzzák a kútból a vizet. Amellett, hogy egészségmegtartó szerepe hatalmas, hiszen egész délelőtt a szabadban, a friss levegőn tevékenykednek, megtapasztalják az igazi örömforrást, miközben megtanulnak figyelni, és nem csak környezetükre, hanem önmagukra is.

Vegyük észre, az öröm átélésének képessége is egyre inkább eltűnőben van. Erre azonban szüksége van az embernek, hogy az élet monotóniája ne vezessen fásultsághoz. Ilyenkor olyan újdonságokat keresnek, amelyek azonnali örömérzetet adnak. Itt most nem csak a drogokra gondolok, hanem arra a rengeteg játékra, amit újból és újból megkívánnak a gyermekek, a különböző videójátékokra, a neten való szörfözésre, de megjelenik kapcsolatainkban is az állandó újdonság iránt vágy és annak hajszolása.

Az öröm átélésének képességét a természet adta akadályok leküzdésével tudjuk kialakítani. Az iskolakert a fára mászástól a kertészkedésen át a madároduk készítéséig (néhányszor rávágunk az ujjunkra, mire elkészül, vagy egy-két szálka is belemegy a kezünkbe) ezen képesség fejlesztéséhez járul hozzá.

Az iskolakertben nem tanítás folyik, hanem egy közös tevékenységen alapuló tanulás, nevelés. De mi mindenre használható egy ilyen kert? Mindenre, de szeretném most kiemelni ebből a mindenből a számomra legfontosabbat. A bizalom képességét. Mai világunkban annyi mindentől félünk. Félünk a covidtól, félünk, hogy a gyermekekünk nem tanul eleget, félünk, hogy elveszítjük munkahelyünket, egzisztenciánkat, félünk, hogy mit szól hozzá a másik ember. Egyszóval félelem hatja át életünket. A félelem a mai ember üzemanyaga. Miközben félünk, nem jut idő arra, hogy megismerjük önmagunkat, meghalljuk saját gondolatainkat. A kert ebben segíti a benne tevékenykedőket. Az önismeret egyik útja, hiszen olyan kapcsolatban kerülünk akkor a természettel, amely képes megmutatni a mindig megújuló arcát, a szépségeit, azt a csodálatos körforgást, hogy mindennek, a legapróbb láncszemnek is fontos szerepe van. Aki parasztcsaládban nőtt fel, magával hozta azt a fontos önbizalmat, hogy bármily rosszra forduljon is sorsa, enni mindig tud majd, hiszen megvan a tudása az élelem előállítására, megvan a tudás az önfenntartáshoz. Amikor kamaszkorban a gyermekeket elönti a félelem, hogy hogyan állnak meg majd a saját lábukon, amikor a szüleik már nem lesznek, hatalmas kapaszkodót jelent ez a tudás.

A kertben a tapasztalás folyamatosan a tapintással párosul. Egy olyan érzékeléssel, ami segít kialakítani az énélményt. A kisgyermek is akkor mondja ki, hogy én, amikor képes körbetapogatni saját magát. A kert lehetőséget teremt arra, hogy megismerjük önmagunkat, hiszen elszáll egy lepke, egy katicabogár, egy madár énekel, egy virágszirom lehullik a földre. Ezek az apró mozzanatok segítik a gyermeket ahhoz, hogy felfedezze az őt körülvevő világot, ezáltal saját magát. Tapintással szerzünk bizonyosságot valaminek a létezéséről, miközben az érzéseket indít el bennünk. Ha valamit nagyon meg szeretnénk ismerni, mindig felébred bennünk a vágy, hogy megérintsük. A kisgyermekeknél még inkább így működik. Azoknál a gyerekeknél, akik sokat tapasztalhatnak, akik kezükbe vehetik a földet, akik minél gyakrabban megérinthetik a természetet, kialakul a lelkesedés képessége. A lelkesedés pedig úgy működik, mint egy szivacs. Csak úgy szívja magába az ismeretanyagot. A gyerekekkel akkor tesszük a legjobbat, ha minél több olyan tevékenységet végezhetnek, amelyek lelkesítik őket. Zárójelben megjegyzem, a felnőtteknek is nagy szüksége lenne rá.

Nézzük csak meg, kiknek az életéről olvasunk szívesen? Mind olyan emberek, akiket a lelkesedésük vezérelt. A gyerekek a futkározásért lelkesednek egy bizonyos korban, vagy a fára mászásért vagy a virágokért. Csupa olyan tevékenységért, amely a szabadban, egy kertben kivitelezhető. Mindamellett fejlesztően hatnak. Ma már annyi féle mozgásterápia létezik, ami persze nagyon jó, hogy van. De tegyük fel a kérdést, miért van egyre több ilyen fejlesztésre szükség? Miért nem használjuk a fára mászás, a fogócska, a bújócska, a célba dobás jótékony hatását? Miért zárjuk be gyermekeinket a térbe, a tanterembe, a 45 perc korlátaiba és most az online oktatással egy még életidegenebb virtuális térbe?

A gyermekek egészséges neveléséhez elengedhetetlen, sőt a legfontosabb az a szellemi, lelki táplálék, amit a természet és az emberkéz alkotta kultúra szépségei jelentenek. A mi feladatunk a pedagógiai tér kitágítása, és nem az összezsugorítása az online eszközök használatával.