A világbajnok iskolát épít

Beszélgetés Mike Sándorral. Az interjút készítette Proics Lilla, a Tani-Tani Online olvasói számára szerkesztette Trencsényi László

Volt, aki küzdeni akart, és egy ideig nem mondtam neki nemet, pedig formagyakorlatban sokkal jobb volt. Megkerestük a kompromisszumot. A gyerekekkel okosan kell megszerettetni a dolgokat, nem kényszerrel. Kétszeres világbajnok lett, jobb, mint én.

Amikor tavaly ide jöttem dolgozni, a Képzett Polgárságért Alapítvány iskolájába, az iskolák egy közeli kispesti tornatermet használtak. Azt a tanácsot kaptam a kollégáimtól, téged keresselek, te mindenben útba igazítasz. Ez így is történt, sőt, odakísértél minket, elhoztad a kulcsot, kinyitottad, majd jöttél a zárásra, hogy a kulcsot visszavidd. Abban egyeztünk meg, hogy szólok, legközelebb mikor szeretnénk átmenni. Szóltam, és te ott vártál minket, mint ahogy még párszor, amire leesett, hogy én is el tudom kérni azt a kulcsot. De pontosan emlékszem az elképedésemre, amikor összeállt a fejemben az is, hogy te mennyire előzékeny, segítőkész és kedves vagy. Hogyan alakult ez az attitűdöd ki? Annyit tudok rólad, harcművészettel foglalkozol, és nem családban nőttél fel.

Bizony. Nem családban nőttem. Születésem után egy hónappal intézetbe kerültem és 18 éves koromig állami gondozott voltam. Hogyan alakult ki ez az attitűdöm? Soha nem tudtam elnézni az igazságtalanságot, mindig kiálltam a gyengébbekért, már az intézetben is. Valahogy ezért van, amikor csak tudok, segítek. Hátrányom ebből nem származik, az előnyt meg nem nézem.

Bölcsődés koromból csak emléknyomok maradtak foszlányokban. Valaki látogatott, de nem tudtam róla képet alkotni. Az óvodában nem tartottak minket kordában, nem is kötöttek le bennünket. Egyenruhát viseltünk: egyforma cipőt, egyforma nadrágot, egyforma sapkát – onnan igazából ennyire emlékszem élesen. Iskolás korunkban kék, indigószerű köpenyt hordtunk, a fegyelem azonban alsóban már kemény volt. Viszont a felső tagozatban már nem volt veszélyes. Alsóban reggel 6-kor keltünk, reggelitornáztunk, utána reggeliztünk, és 8-ra bent kellett érnünk az iskolába. A tanteremben 30-35 társam volt. Mindig ugyanaz történt: 8-tól 2-ig iskola. Kis szabadfoglalkozás, azaz ültünk a padban, és amit találtunk, azzal játszottunk. A tanítás után csendespihenő következett, azt nem szerettem. Utána álltunk neki a házifeladatnak. Miután végeztünk, vacsoráztunk. 8-kor pedig már le kellett feküdnünk.

Az óvodában, Mónosbélen jó volt. Olyat nem ismertünk, hogy verik a gyereket. Az igazgatóhelyettes kislánya és kisfia körülbelül annyi idősek voltak, mint én. Minden karácsonykor és húsvétkor négyünket meghívtak magukhoz. Az lehetett az előzménye, hogy mi összebarátkoztunk az ő kisfiával, hiszen amikor csak behozta magával, mindig vele játszottunk. Nagyon jólelkű hölgy volt, de azt mindig rosszul éltem meg, amikor az ünnep múltával visszavitt bennünket.

Az alsótagozat elég katonás volt. Megtanultam, mi a büntetés, milyen, ha megvernek, és milyen, ha órákon át egy 30 négyzetcentiméteres kockában állok... Pedig nem voltam rossz ott sem, ráadásul gyerekfejjel nem is tudtuk, mit miért kapunk. Amikor 6 évesen odakerültem, és fájt a fejem, sírtam, mert visszahúzódó, félénk gyerekként nem mertem szólni. Erre magához szólított a tanító: miért sírsz? Odamentem, a térdére fektetett és elfenekelt – no, most már van okod a sírásra. Akkor szembesültem ezzel először. A hetvenes években ilyen keményen ment. Kaptunk eleget. Ott szembesültem a körmösökkel is, ha nem jól tanultunk. Én nem voltam rossz, inkább csak eleven, mégis sokat voltam büntetve, nem is mindig tudtam, miért. Volt egy húzótábla nevekkel, hosszú léc, rajta gumigyűrű. A fekete mező a lehúzást jelentette, a piros a pluszt. Én mindig a feketében voltam, mint rossz. De melyik gyerek rossz? A kicsi gyerekek nem rosszak. És egyáltalán, milyen dolog megverni egy gyereket? De nem nagyon lázadoztunk akkoriban, intézetisként nem tudtuk, mi a normális. És végtére nemcsak verést, hanem sok jó is kaptunk, de a bántás jobban megmaradt. Talán ezért is van, hogy a büntetésnek nem látom értelmét. De voltak emberséges tanítók is, úgyhogy Alsóbélatelepen is szerettem lenni. Néha kivittek sétálni és fagyizni is minket. És az ünnepekhez is társult valami jó érzés: a karácsony, a születésnapok, a névnapok. Összegyűlt mindenki az étkezőben, mint egy nagy család, egy osztály énekelt egy dalt, sorolták a neveket, az ünnepeltek felálltak. Jó volt. Hogy történhet az ilyesmi családban? Nem tudtuk. A karácsony már nehezebb volt. A legtöbb intézeti társamat hazavitték a szülei. Páran meg mindig bennmaradtunk. Az igazgató és főként az igazgatóhelyettes próbálta egyengetni az utamat az adott keretek közt. Voltak hétköznapi örömök is: egy nagy konyhában főztek ránk. Amikor édességet akartunk enni, elkéredzkedtünk a nevelőtől: lemehetünk mosogatni? Megmondták, ki mehet. A konyhás nénik pedig kedvességből kis szalvétában kristálycukrot adtak nekünk. Az intézetben tulajdonképpen mindenünk megvolt, mostak ránk, rendes, tiszta ruhát kaptunk, és semmi alapvető dologban nem szenvedtünk szükséget. De a büntetés, a verés nyomot hagy az emberben.

A felső tagozatban a Budakeszi úti intézetben éltünk, akkoriban Vasvári Pál Otthonnak hívták, ahol lányok is laktak. Ott már minden szabadabb volt, kijárhattunk moziba, boltba, vagy találkoztunk „kinti” ismerősökkel. Persze megvolt az állandó közegünk is: a 10-15 srác, akikkel először óvodába jártam. A következő intézetbe velük együtt tettek minket tovább, hogy a társaság együtt maradhasson. A mai napig is van pár baráti kapcsolatom onnan. Az egyik barátom csaknem ötven éve az a srác, akivel óvodásként kivitt minket az igazgatóhelyettes a családi ünnepekre. Vele heti szinten beszélünk – ez inkább testvéri kapcsolat. Sok mindent éltünk át, hol ő állt ki értem, hol meg én őérte. Többen voltunk így sokáig egymáshoz közelebb, aztán a többiek elvesztek a nagy forgatagban. Felsőben már könnyen el lehetett tűnni Pesten. Sokan egyszerűen nem jöttek vissza a kimenőről – főleg azok, akiknek Pesten élt a családja. Én nem gondoltam szökésre, mert nem lett volna hova mennem.

Egyébként nem tudom, milyen alapon válogattak minket össze, és milyen alapon a nevelőinket. Az biztos, hogy én nem tudnék gyerekekkel úgy bánni, ahogy velünk sok felnőtt bánt: téged kedvellek, téged nem. Megjártam a másik oldalát, tudom, milyen. Sokszor volt, hogy sírtam, és nem volt, aki odajöjjön, hogy ne sírj.

Elérek oda, amivel kezdted: harcművészettel felsőben kezdtem foglalkozni. Mindig szerettem mozogni, futni, és amikor a karatés testnevelő tanárnőm mutatott pár mozdulatot, azonnal megtetszett. A katonás rend biztonságot adott, ahhoz voltam szokva. És miután 13 évesen, hetedikesen olvastam először a kung-furól – a shaolin kung-furól –mindössze tíz sort, azonnal tudtam, hogy én ezt akarom. Pénzünk azonban nem sok volt, amikor végül kiengedtek kettőnket edzésre. Mondtuk, hogy intézetisek vagyunk, legfeljebb a tagdíj felét tudjuk fizetni. Megengedték. De amikor elkezdtem edzésre járni, és a múltamról vagy a családomról kérdeztek, nem meséltem, mert sokáig nem tudtam túltenni magam azon, hogyan nőttem fel.

Aztán jött, hogy na, Mike Sándor, betöltötte a 18-at, itt a cucca, keresünk egy albérletet, menjen dolgozni. 18 évesen dehogy voltam én felnőtt. Azt tudtam, nem akarok a szakmámban dolgozni – szobafestő-mázoló-tapétázóként végeztem. Egy gyárba mentem dolgozni, azt jobbnak láttam. Egyszer kimentünk boltba, engem elütött egy autó, repültem 3-4 métert. Bevitt a mentő, és mivel a tüdőm bevizesedett, a mosdósi szanatóriumba vittek. Szép lassan kezdtem felépülni, közben egyik ott dolgozó pszichológus egyetemi tanár fölkarolt. Rábeszélt, hogy vállaljak helyben festőként munkát, úgyhogy újrakezdtem a szakmát. A főnököm egy idősebb festő lett, akitől eleinte féltem, aztán rengeteget tanultam tőle, többet, mint a szakiskolában – még restaurálást is. Kezdésnek egyébként megtanított biciklizni – 19 éves voltam, felültem, elindított és már mentem is. Innen nézve már sokkal kevésbé tűnik olyan rettentőnek, hogy akkor elütött az az autó. Sajátos módon ez a baleset tisztázta az édesanyámhoz való viszonyomat is.

Róla még nem meséltem. Negyedik osztályos voltam, amikor megkeresett. Mondanom sem kell, alig vártam. Arról álmodoztam: megölel, megpuszil, hazavisz. Ezt az álmomat el kellett felejtenem. Nem így történt. Sándornak szólított, amikor meglátogatott, azt mondta, én vagyok az anyukád, ő pedig az új apukád. Később kiderült: a nagymamám akarta, hogy édesanyám megkeressen. Hát, nem alakult jól a kapcsolatunk. A baleset után a kórházban meglátogatott a főnökasszonyom, és megkérdezte: Sándor, kit értesítsünk, hogy maga itt van. Először azt mondtam, senkit. Azt felelte, hivatalból el kell járnia. Akkor megneveztem édesanyámat, akit személyesen keresett meg. Elmesélte: bekopogott és elmondta, a fiát baleset érte, kórházban van. Édesanyám első kérdése az volt, ki fogja felvenni a fizetését. A főnökasszonyom erre ott hagyta. Nagymamámmal, anyukám testvérével, amióta megismerkedtem, jó viszonyban vagyok. És tudom, másoknak sokkal nehezebb élet jutott.

Hogyan tudtál munka mellett még sportolni is?

Mindenáron mester akartam lenni. Heti tízet edzettem. Dolgoztam reggel 7- től délután 4-ig, lezuhanyoztam, és mentem edzeni, este 10-ig. Ehhez minden mást fel kellett adnom. Kaptam jót-rosszat a mestereimtől, én eltökélt voltam. A versenyeim nem úgy sikerültek, ahogy akartam: soha nem jutottam a legjobb 5-10 közé. De ha újrakezdhetném, akkor is ezt csinálnám. Nekem ez az életem, az, hogy taníthatok erre gyerekeket. Sok világbajnokot neveltem már. Volt, aki küzdeni akart, és egy ideig nem mondtam neki nemet, pedig formagyakorlatban sokkal jobb volt. Megkerestük a kompromisszumot. A gyerekekkel okosan kell megszerettetni a dolgokat, nem kényszerrel. Kétszeres világbajnok lett, jobb, mint én.

Eleinte miért voltál sikertelen a versenyeken?

Nagyon akartam, aztán a versenyen mindig úgy álltam ki: én ezt mégsem akarom. Féltem, visszahúzódó voltam, megijedtem, mit fognak szólni a többiek. ’94-ben vagy ’95-ben volt az utolsó versenyem. Addigra kiöregedtem, nagyképű lettem, jól meg is vertek, az utolsó versenyen a kulcscsontom is eltört. Amikor aztán edzősködni kezdtem, találkoztam egy tehetséges, de félénk 12 éves kisfiúval – emlékeztetett arra a kiskamaszra, aki én voltam. Utána 2000-ben kezdtem újra versenyezni. Olaszországban a VB-n elindult a sikerszériám – világbajnok lettem. Tanítás közben tanultam. Azóta a tanítványaimmal is ezt csináltatom, mert így ő maga is jobban fogja tudni, mintha csak magára figyelve készülne.

Időközben, ugye, eljutottál Kínába is.

Mindig szerettem volna eljutni, de nem volt annyi pénzem, hogy sikerüljön. Sokáig Kerepesen laktam a Shaolin Központban, ahova egyszer kihoztak egy srácot, akinek drogproblémái voltak. Megkerestek a szülei, hogy szeretnék kiküldenék Kínába, elkísérném-e. Egy hónapot voltam kint, majd ott hagytam a fiút kilenc hónapra, aztán kimentem érte, és egy hónap múlva együtt jöttünk haza. Közben a mestereim figyelemmel kísértek: már nem voltam olyan félénk, visszahúzódó ember, mint annak előtte. Ott tanultam meg igazán tudatosan közel negyven évesen, amiről kérdeztél, hogy mi az előzékenység. Kínában jöttem rá, hogy itthon lehetek valaki, de ott senki.

A második világbajnoki cím megszerzésekor már szerettem versenyezni. Csapatban egy-egy jó koreográfiát kell előadni. Megkértek, legyek a magyar csapat edzője. Hónapokon keresztül készültünk a Shaolin Központban. Los Angelesben megvertük Kínát, Amerikát, Argentínát, ez akkor nagyon nagy szó volt. Ennek a műfajnak csak Kínában van régi hagyománya. Az összecsapás már nem harcművészet, hanem küzdősport.

Hozzád melyik stílus áll közel?

A shaolin kung-fuban tigris, majom, kígyó és sas stílus van. Nekem a sas kung-fu megy, illetve a fegyvernemek közül a hosszú lánckorbács. Tanultam részeg kung-fut, tigris kung-fut, sáska kung-fut és darut is. De minthogy a sas vékony és borzasztóan erős, így akrobatikusan, látványosan küzd – valahogy ezt érzem a magaménak. Máig csodálom a sasokat. A legnagyobb sas a hárpia. Szemből, mint egy ember. Az amerikai réti sast, a fehérfejűt is szeretem, sokat nézem őket.

Középiskolában is dolgozol, a TANEXT-ben, nehezített élethelyzetből érkező diákokkal. Vajon ők mit látnak benned? A hasonló sorsot vagy a sikeres embert?

Azt biztosan látják, hogyan közelítek hozzájuk. Nekik az aligha érdekes, honnan jöttem. Az edzéseken sokféle diák van: jól szituált családból érkező, de értelmileg sérült is. Mindegyiküket próbálom fair módon kezelni, és igyekszem, hogy senkit ne különböztessek meg hátrányosan. Ebben az iskolában dolgozva előjöttek régi rossz emlékeim, amire alapozva nagyon figyelek: őket bármi áron segíteni kell, hogy megéljék azt az emberséget, amit annakidején én nem mindig kaptam meg.

Az erőszakkultuszból érkező gyerekekkel hogyan értesz szót?

Volt egy kemény magja az iskolának, hozzám is keményen jöttek. Ki vagyok, és mit akarok itt. Normál hangnemben elmondtam, én leszek a testnevelő tanárjuk. Meg kellett velük éreztetni a hétköznapi helyzetekben, hogy nem állok hozzájuk támadólag, és persze nem is félek tőlük. Csak jóval később mondtam el nekik, honnan jöttem. Előtte nem beszéltem nekik erről, azt akartam, hogy különböző képzeteken át alakítsák ki a velem való viszonyukat. Szerettem volna, ha engem látnak, azt, ahol tartok. Az intézetben, ha valaki támadólag lépett fel, akkor a válasz is támadás volt. Tudom, hogy ezek a gyerekek is rengeteg elutasítást kaptak már. Őket muszáj segíteni, különben elkallódnak. Csak úgy lesznek a világban – ahogy a balesetemig én is átéltem ezt a semmiben levést. Ez az iskola tulajdonképpen ezért van, itt minden felnőtt tudja – legfeljebb más és más indíttatásból.

Pontosan emlékszem, amikor a Mosdósi Szanatóriumban azt mondta a pszichológus, dr. Sebők Jánosné: Sanyi miért nem tanulsz tovább, neked kivételes érzéked van a gyerekekhez. Akkor nagyon meglepődtem ezen. Sokkal később szembesültem vele, amikor elkezdtem kung-fut tanítani, hogy tényleg van valami, amitől nem esik nehezemre. Nem tudom, miért történt ez a sok rossz velem. Lehet, azért, hogy így megerősödjek?