Képzés a kiképzésen túl
Fóti Péter írása
Erről kell döntenünk. Egy képzett ember tudja, hogy amit mond, javasol, az pusztán csak javaslat, elképzelését nem tudja másokra rákényszeríteni. Azt is tudja azonban, hogy az igazi képzettség elhanyagolása nagyon veszélyes, és gyakran katasztrófákhoz vezet.
A konvencionális iskolai rutin (a katonás fegyelem, az órarend, a büntetések és jutalmak, a szabványosítás) eltörlésével nem űr vagy káosz, hanem egy új rend születik. Ez az új rend a gyerekek és a tanárok kapcsolatán, illetve a gyerekek egymás közötti kapcsolatain nyugszik, alapját pedig az emberi természettel kapcsolatos következő igazságok adják:
- az értelem nem az érzelmektől függetlenül működik;
- az érzelmek szerepet játszanak a gondolkodásban, ez utóbbi pedig az érzelmi életben;
- önmagában vett, vákuumban lévő tudás nem létezik – minden tudást az egyének birtokolnak, és az egyénekben kell kifejeződnie;
- a könyvekben rögzített emberi hangok a világ valós tényei közé tartoznak, s ez a világ oly erős vonzerőt gyakorol a gyerekekre, hogy a mozgásba lendült kíváncsiság maga is a szeretet egy formájaként jelenik meg;
- aktív erkölcsi élet csak ott fejlődhet ki, ahol az emberek szabadon kinyilváníthatják érzelmeiket, és lelkiismeretük sugallatai szerint cselekedhetnek.
(George Dennison)
Bárhol is próbáljunk valami új ismeretet elsajátítani, világos, hogy hatalmas különbség van képzés és kiképzés, más szóval valódi tanulás-oktatás és trenírozás között.
A kiképzés (tréning) mindig valamilyen előre ismert cél elérésére törekszik. A kiképzendő, mintegy bemenete egy olyan gyártási folyamatnak, aminek végén egy ismert, és már sokszor elért végeredmény áll. A kiképzett képes lesz egy rábízott feladat elvégzésére. Egy laborasszisztens képes lesz vérmintát venni, egy iskolás képes lesz két számot összeszorozni, egy katona képes lesz egy célt eltalálni, stb.
Mindez azonban gyakran kevés. Aképzés (education – szemben a tréninggel) ennél többre törekszik. Itt már nem lehet többé világos végcélról beszélni, mert a tényleges képzettség azt jelenti, hogy az egyén számos ismeretet össze kapcsolva, tapasztalatai alapján képes egy egyedi probléma megoldására. Az orvosnak dönteni kell, hogy milyen terápiát ajánl egy páciensnek; a matematikusnak olyan eljárást kell javasolnia, ami egy modell alapján egy döntést támogathat vagy elvethet; a katonának fel kell mérnie, hogy milyen lépések vezethetnek a hadsereg valamely egységének győzelméhez az ellenség felett.
Természetesen az egyetemi diploma mindehhez gyakran nem elég, az egyetemi oktatásnak törekednie kell arra, hogy az onnan kikerülők ebbe az irányba fejlődjenek. Ez igaz a tanítókra és tanárokra magukra is, és ráadásul nekik képesnek kell lenni arra is, hogy ezt a folyamatot a gyerekek esetében is támogassák.
Éppen ezért áll ellen minden képzés annak, hogy azt a kiképzés esetén jól működő normáknak, tanterveknek, kritériumoknak rendeljék alá. A képzésben elvekről és értékekről beszélhetünk, azt nem korlátozhatjuk a kiképzés mutatóira.
Az igazi képzés mindig egy több résztvevős dialogikus folyamat, amely magába foglalja az orvostudomány esetén az orvost és a pácienst magát, a matematikában a többi matematikust és a probléma megoldásának megrendelőjét, a katonaság esetén a különféle harci tevékenységek képviselőit, az iskolában a tanár kollégákat és a tanítványokat is.
Mindezekkel együtt igaz az is, hogy a képzés során a mindenkori páciens egész környezetét meg kell vizsgálnunk – nem elégedhetünk meg annak leegyszerűsített vázával, ami pusztán például egy vérvétel, egy matematikai probléma kiszámolása, egy parancs végrehajtása vagy egy konkrét feladat megoldása az iskolában.
A képzés során mindig az a cél, hogy a résztvevő önállóvá váljon, hogy képes legyen az önálló tanulásra, ezáltal felelős emberré válni, összetett problémákat egyedül vagy másokkal kooperálva megoldani.
Természetesen a képzési folyamat része lehet a kiképzés is, mint ahogy a vérvételt egy leendő orvosnak is meg kell tanulnia. Ugyanez fordítva azonban nem igaz. A kiképzés soha nem fog képzettséghez vezetni, ahogy ezt fentebb vázoltam.
A kiképzés alapkritériuma az ellenőrizhetőség, így aztán rögvest felmerül az a kérdés is, hogy sikertelenség esetén milyen büntetés jár. Mindezek következtében a kiképzés gyakran vezet ahhoz, hogy a résztvevők elveszítik reményeiket, lelkesedésüket, és önbecsülésüket.
A diktatúrákban a kiképzés a tanítás domináns formája és egyben vereségük oka is.
A valódi képzés egy merőben másfajta környezetben tud kiteljesedni, ott, ahol van erkölcs, ahol a hatalmi viszonyok nem rögzítettek, és azokat meg lehet kérdőjelezni, sőt, szükség esetén át lehet alakítani. Ott ahol a képzés alanyai képessé válhatnak arra, hogy saját tanulásukért felelősséget vállaljanak, ahol ehhez segítséget kapnak, ahol önállóságukat támogatják. Ott, ahol a hibákat a tanulás természetes részének tartják, amiket nem csak elkövetni lehet, hanem visszatekintve (reflektive) tanulni is lehet belőlük. Ott, ahol lehetséges az érdeklődést követve új tapasztalatok és ismeretek felé elmozdulni, ahol a képzés erkölcsi parancsa, akárcsak az orvosi esküben az, hogy „segítsünk, és lehetőleg ne ártsunk”.
Megtörténhet, hogy a főorvos, matematikus, hadvezér vagy tanár nem több, mint kompetens technikus, aki csak parancsokat tud továbbadni, aki maga csak másokat kiképezni képes, de nem tud tanítványainak segíteni abban, hogy azok képzettek legyenek. Ha a helyzet megköveteli, valóban képzett emberek kellenek ezekbe a pozíciókba. A képzett emberek esetén pedig tudomásul kell vennünk, hogy esetükben nem követelhetünk meghatározott eredményeket, ahol pusztán erkölcsi elveket írhatunk elő, nem százalékban kifejezett végeredményt. Ilyen esetekben a képzett embereknek lehet felelősséget adni, meg lehet tőlük követelni, hogy a rájuk bízottakat és azok érdekeit szolgálják, hogy azok maguk is megerősödjenek (empowerment), meggyógyuljanak, győzzenek, problémákat oldjanak meg.
A képzés ilyen felfogása a demokráciák jellemzője, persze nem 100%-ban. Még a legjobb demokráciákban is vannak poros sarkok, ahol a tekintélyelvűség igazgat, ahol a tanárok olyan órákat tartanak, ahol se megmoccanni, se megszólalni nem lehet, ahol a tanári tekintély megkérdőjelezhetetlen; vagy akár hadseregek, ahol teljes fegyelmet követelnek a tisztek, stb.
Ezzel szemben a demokráciák olyan szakemberekkel rendelkeznek, akik önállóak, képesek önmagukat irányítani, felelősséget vállalni önmagukért, akik képesek alárendeltjeiket, vagy tanítványaikat értékelni, önbecsülésüket fenntartani, akik képesek az építő kritikára, és ösztönzik az önállósodást.
Erről kell döntenünk. Egy képzett ember tudja, hogy amit mond, javasol, az pusztán csak javaslat, elképzelését nem tudja másokra rákényszeríteni. Azt is tudja azonban, hogy az igazi képzettség elhanyagolása nagyon veszélyes, és gyakran katasztrófákhoz vezet.
Kapcsolódó irodalom: