Örömszóró játékmester kutatóúton

Németh Tibor interjúja Tornyai Munk Magdával

Itt, Észak-Amerikában nagyon sok az erőszak, de látom, otthon is egyre több – a pesti fiúunokámat is sokat bántották az osztálytársai az általános iskolában. Szerintem mindez megelőzhető lenne, ha az iskolákban kisgyermekkortól bevezetnék a drámapedagógiai foglalkozásokat.

Ki vagy te, Tornyai Munk Magda?

Nahát! nemigen kérdezte ezt mostanában tőlem senki, Kanadában regisztrált terapeutaként én kérdezem ezt minden klienseimtől. Mit is mondjak? Mindig is kereső, kutató ember voltam. Amikor az 1980-as években Dorothy Heathcote drámatanárhoz és tudóshoz igyekeztem éppen, a buszon a neves drámapedagógia-professzor David Davis és Dorothy Heathcote beszélgetését olvastam, és nagyon megragadott, hogy milyen jó kérdéseket tett fel Davis. Ahogy megállt a busz Birminghamben, leszálltam, egy utcai telefonfülkéből felhívtam Davist, és gratuláltam a cikkéhez. Kíváncsiságomra és tudásszomjamra reagálva Davis azonnal kijött a buszhoz, és beszélgetni kezdtünk, ami aztán évekig tartott. Meghívtam őt Magyarországra, ahol a kis zuglói lakásunkban lakott, és a Trabantommal hordtam mindenhová. Később igen jó kapcsolata alakult ki a Drámapedagógiai Társasággal, könyvtárnyi könyvet adományozott nekünk, és meghívta a tanárokat arra az egyetemre, ahol tanított. Később a Színművészeti Főiskolán is tartott órákat drámaszakos hallgatóknak. Az a szenvedélyes kíváncsiság és az ezzel együtt járó bátorság, ami Dorothy Heathcote-hoz és David Davishez vitt, elkísért egész életemben, és még ma, hetvenhét éves koromban is bennem van.

A szeretett Hódmezővásárhelyen voltam gyerek. Ugyan nem voltak velem a szüleim – szinte alig láttam őket gyermekkoromban – mégis boldog voltam, a nagyanyám és az egész „falu” együtt nevelt. Rengeteget játszottunk a környékbeli gyerekekkel, a közösségben minden házban szívesen fogadtak. A városi szavalóversenyeket mindig megnyertem – nagyon szerettem akkoriban a színpadon lenni.

Hogyan jutottál el a színészettől a tanításig?

Tizennégy éves voltam, amikor tragikus dolog történt velem: édesanyám, Lontay Margit – aki ünnepelt színésznője volt Szeged városának – a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött. Mivel szegény nagymamám félt, hogy nem leszek szófogadó unokája, felpakoltak és letettek egy debreceni kollégiumban. A cívisvárosban teljesen egyedül voltam, édesanyám a Vígszínházban vendégszerepelt, és sohasem láttam. Ezt a törést nagyon sokáig nem hevertem ki. Ugyan felvettek a Színművészeti Főiskolára, a szorongás bennem ragadt. Mikor a főiskolát elvégeztem, kisfiam született, Simon Balázs, aki rendkívül kreatív ember, ma színházrendező, három gyermeke van és nagyon büszke vagyok rá. Tíz évig voltam színésznő több helyen, majd Kaposvárra szerződtem, ahol először a Don Juanban Donna Elvira szerepét kaptam. Bíztak bennem, és csodálatos volt abban a színészközösségben játszani, de a szorongás még mindig bennem volt. Kutatni kezdtem magamban, hogy mit is akarok az életemmel kezdeni, és akkor eszembe jutott, hogy kiskamaszként Debrecenben arra vágytam, hogy tanyasi tanító legyek. Ebben a sorsfordító helyzetben ki akartam próbálni magam tanítóként. Megmondtam a színházi vezetőknek, Babarczy Lászlónak és Ascher Tamásnak, hogy elmegyek kipróbálni magam valami másban. Mindketten azt válaszolták, hogy akármikor visszatérhetek a színházhoz, ha akarok.

Mikor kezdtél drámapedagógiával foglalkozni, és miért?

Nagyapám is pedagógus, igazgató tanító volt Vásárhelyen. Lehet, hogy tőle örököltem a szenvedélyes érdeklődést a tanítás iránt. Akkoriban, mikor a Rock Színház szerződtetett, hogy tanítsam az énekeseket és táncosokat színészmesterségre, meghívtak egy színjátszó-találkozó zsűrijébe. A találkozón gimnazista korú tanulók vettek reszt. Megütött, amit ott láttam: a tanárok úgy rendezték meg az előadásokat, hogy előírták a gyerekeknek, mit tegyenek, a tanulók kreativitása pedig hamvába halt. Akkor köteleztem el magam a magyar drámapedagógia ügyének. Segítséget kértem a Népművelési Intézettől, és kaptam a XXII. kerület távoli zugában egy kis termet, ahova az alsó tagozatos tanulók jöhettek játszani. Kíváncsi voltam, hogyan fogják játszani szerepjátékaikat, ha nem adok útmutatást. Mikor láttam, milyen örömmel jönnek, akkor értettem meg, hogy milyen nagy szükségük van a gyerekeknek a játékra. Egy délután annyira zuhogott az eső, hogy leállt a forgalom, én pedig a Trabantommal egy óra késéssel érkeztem meg az órára. Megdöbbenve láttam, hogy a gyermekek nagy többsége a zuhogó esőben is várt rám – játszani akartak.

A Széchenyi könyvtár segítségével hozzájutottam több, hallatlanul érdekes drámapedagógiai munkához. Egyszer, amikor Dorothy Heathcote pedagógiai gondolataival ismerkedtem, úgy éreztem, hogy a szerző nekem szól. Kértem ösztöndíjat a British Counciltól, elmentem hozzá Newcastle-be és interjút adott nekem. Két éven keresztül írtam neki rendszeresen, és amikor látta, mennyire szeretnék a tanítványa lenni, meghívott magához, két hónapig mindennel ellátott és tanított. Minden napra megszervezte, hogy melyik tanítványaihoz menjek, és elküldött a legkiválóbb drámatanár kollegái előadásaira.

Dorothy Heathcote elképzelései világszerte népszerűek ma is. Amikor megcsináltuk az első magyar drámapedagógiai központot, az ő gondolatait próbáltuk elültetni olyan kitűnő drámatanárokkal, mint Debreczeni Tibor, Debreczeni Ági, Vollner Judit vagy Hollós Kornélia, hogy csak néhányat említsek közülük. Nagyon sok segítséget kaptam a drámapedagógia ügye iránt elkötelezett Trencsényi Lászlótól is. Neki köszönhetően kezdhettem el egy hároméves drámapedagógiai kísérletet első osztályosokkal, mely rámutatott arra, hogy a heti kétszeri drámajátékóra milyen rendkívüli hatást tesz a gyerekekre. Ezek a gyerekek nem voltak semmiben sem kiemelkedőek, és több sajátos nevelési igényű tanuló is volt az osztályban. Néhány év múlva a napközis tanár – Árpi bácsi, aki két osztállyal volt délutánonként, egyszer odakiáltott nekem: „Mondja már meg, mit csinál ezekkel a kísérletis gyerekekkel? Ezeket nem kell fegyelmezni, és egymással is jó a kapcsolatuk!” Akkoriban még nem tudtam választ adni Árpi bácsinak, ahhoz előbb pedagógiát kellett tanulnom. (A szakdolgozatom itt hozzáférhető.)

Hogyan lettél terapeuta?

A victoriai egyetemen (University of Victoria, Brit Kolumbia, Kanada) a drámapedagógia területén végzett kutatásaim hatásos módszertant kínáltak az iskolai erőszak megfékezésére. William Pinar, nemzetközi hírű tananyagszakértő, az edmontoni egyetem tanára elolvasta a szakdolgozatomat és meghívott, hogy folytassam nála a kutatást mint doktori hallgató. Semmit sem szerettem volna jobban ennél, de valahogy nehezen tudtam volna elképzelni, hogy mivel későn kezdtem tanulni az angol nyelvet, képes leszek anyanyelvű hallgatók esszéit javítani. Láttam, hogy annyira jó nyelvérzékem nincs, hogy ebbe bele merjek vágni. Hazamentem, hogy otthon próbáljam meg hasznosítani a tudásom, de négy hónap után visszajöttem Kanadába. Láttam, hogy az itteni iskolákban gyermekekkel foglalkozó mentálhigiénés szakembereket foglalkoztatnak, és kicsit irigykedtem, hogy milyen jó nekik, mennyit tudnak segíteni a gyerekeknek, ha azok szoronganak vagy problémákkal küzdenek. Gondoltam, ha művészetterápia szakon megszerzem az egyetemi végzettséget, akkor én is foglalkozhatok majd ilyen módon gyerekekkel. Ezért Montrealba mentem tanulni, el is végeztem a Concordia egyetemen a művészetterápia szakot, és a két mesterfokozat elégnek bizonyult, hogy 2003-tól regisztrált klinikai terapeuta legyek. Még sok-sok tanulás és önfejlesztés várt rám, de a kenyeremet innentől már azzal tudtam megkeresni, ami igazán érdekelt.

Mivel foglalkozol most?

Tizenkét évig dolgoztam a Gyermek- és Családvédelmi Minisztériumban mint gyermekekkel és kamaszokkal foglalkozó mentálhigiénés terapeuta. 2015-ben nyugdíjba mentem, és azóta magánpraxisban dolgozom, otthoni irodámban is keresnek és az interneten is sokan fordulnak hozzám. Többnyire sok-sok lelki problémával küszködők jönnek. Az ad igazi értelmet a napjaimnak, hogy segíthetek nekik.

Emellett az utóbbi időben van egy másik téma is, ami érdekel. Itt, Észak-Amerikában nagyon sok az erőszak, de látom, otthon is egyre több – a pesti fiúunokámat is sokat bántották az osztálytársai az általános iskolában. Szerintem mindez megelőzhető lenne, ha az iskolákban kisgyermekkortól bevezetnék a drámapedagógiai foglalkozásokat.

Jaak Panksepp kutatásai megvilágították számomra, hogyan is történhetett meg az én kis tanítványaimban a játékon keresztül az a változás, amelyet Árpi bácsi észrevett. Panksepp az agyunk legfontosabb érzelmekkel kapcsolatos funkciójaként cselekedetre irányuló képességünket említi. Ha úgy érezzük, hogy valami jó fog történni, ha várjuk, hogy megtörténjék, az szinte felvillanyoz bennünket és életszeretettel tölt el. Ha a cselekvésre irányuló beállítottságunk kicsiny ösztönzést kap – akár az iskolában – az érzelmi problémákat okozhat bennünk, meghatározhatatlan kényelmetlenségérzést válthat ki, belső elégedetlenséget. Ha azonban magas szintű ösztönzést kap, mint a játékban például, az gyógyító lehet.

Mit tanultál a kanadai indiánoktól?

Az indiánokhoz évtizedeken keresztül jártam, ők hívtak meg, hogy segítsek nekik nemzedékeken keresztül ható sérüléseik feldolgozásában. Minden törzsben szenvedélyes szeretet él a földjeik iránt ma is. Sokszor meglátogattam egy tiszteletreméltó öreget, egy köztiszteletben álló bölcs embert, együtt üldögéltünk, fogtam a kezét, már kilencvenéves is elmúlt. Nem lehetett elmozdítani attól az ablaktól, ahonnan láthatta a tájat, ahol egész életében vadászott, ahol az életét leélte. Ezzel a földdarabbal ő egynek érezte magát. Mindnyájan sokat tanulhatnánk abból, ahogy az őslakosok a természettel együtt gondolkodnak-éreznek, ahogy azt tisztelik, szeretik, vigyáznak rá. Örömmel tölt el, hogy klienseim közül hárman is az én biztatásomra tanultak tovább. Mind a hárman azért végeztek egyetemet, hogy segíthessenek az övéiknek.

Fáj látnom, hogy milyen gyorsan halnak ki a bennszülött kultúrák és nyelvek. Az anyanyelv roppant értékes! Harminc éve élek angol nyelvterületen, de a férjemmel, aki szintén vásárhelyi, a mai napig magyarul beszélünk, sokszor az otthoni tájszólással. Lelkünk finom rezdüléseit más nyelven nem is tudnánk kifejezni. Megtanultam, hogy az anyanyelv megőrzésének milyen hatalmas jelentősége van: szemtanúja voltam, hogyan változott meg az élete annak az indián osztálytársamnak, aki megtanulta ősei nyelvét. Költő lett, verseket és drámákat ír cree nyelven: hazatalált.

Honnan az erőd, ami előrevisz?

Amikor felébredtem ma reggel, rögtön a tegnapi kliensre gondoltam bizakodva, hogy jól sikerül neki az a fontos találkozó, amire készül. És a majd este érkező számára, aki fontos beszélgetésre készül velem, egészen ott akarok lenni vele. Volt idő, amikor Kurtág György tanítványa voltam – csak úgy vállalt el, ha utazom vele, bárhova megy, és a villamoson, buszon kapok tőle időt (bár néha-néha nyugodtabb körülmények között is tudtunk találkozni). Engem egyáltalán nem zavart, hogy mozgunk a térben, hálás vagyok neki, hogy olyan sok dologra megtanított. Amikor szeretett felesége mondta neki, hogy gyerekkel és kamaszokkal dolgozó terapeuta lettem, csendben elgondolkodott és azt mondta, hogy nagyon jól döntöttem. A nyitottság energiát ad. Lao-ce mondja Az Út és erény könyvében: „Azért örök az ég s a föld, mert nem önmagukért élnek, ezért nem fogy belőlük az élet.” A bölcs is így él: segít, nem sarcol, használ, nem harcol; jó a gonoszhoz, jó az igazhoz. A családom is nagyon sok örömet szerez nekem, a fiam, a menyem, az unokáim és a férjem. Nincs olyan botor elképzelésem, amit a férjem ne támogatna teljes szívéből. 

Mit üzensz a magyar tanárjelölteknek?

Az örömszerzés régi forrása, a játék az emberi kapcsolatok építésében és elmélyítésében is segít. A tanárjelölteknek azt üzenem, hogy engedjék a gyerekeket ehhez a forráshoz! Hallgassák meg, a tanulók mit és hogyan szeretnének tanulni, tegyék a játékteret biztonságossá, játsszanak a gyerekekkel sokat, képezzék magukat folyamatosan, és soha ne apadjon el bennük az a vágy, hogy értéket akarjanak közvetíteni.

Javasolt olvasmányok és kisfilmek

Farmer, D. (é. n.): Dorothy Heathcote – Pioneer of Educational Drama című könyvének rövid ismertetője és kisfilmek D. Heathcote-ról.

Magyary Ágnes: Színházat mindenkinek! A drót.

Panksepp, J.–Biven, L. (2012) The Archeology of Mind: Neuroevolutionary Origins of Human Emotions. És beszélgetés Lucy Bivennel angol nyelven.

Siegel, D. (2020): The Developing Mind: How Relationships and Brain Interact to Shape Who We Are. Guilford Publications. És Dan Siegel előadása angol nyelven.

O' Brien, K. (2021): You Matter More than You Think: Quantum Social Change for a Thriving World. És Karen O’Brien előadása angol nyelven.