Pedagógiai igazságkonstrukció

Knausz Imre írása. Elhangzott Debrecenben, az Országos Neveléstudományi Konferencián 2024. október 25-én.

Democracy dies in darkness.

Igazságkonstrukciónak nevezem mindazokat a megismerési tevékenységeket, amelyek célja olyan üzenetek megfogalmazása, amelyektől mind a közlő, mind a befogadó elvárja, hogy igazak legyenek. A befogadó oldaláról közelítve: olyan üzenetekről van szó, amelyekben igazságígéret rejlik. Az intézményes igazságkonstrukció terepe mindenekelőtt a tudomány, de ezenkívül különösen ilyen terep a média egy része és az igazságszolgáltatás is. Az itt zajló tevékenységeket összefoglalóan tudományos igazságkonstrukciónak nevezem. Nem azért, mintha a tudomány a médiában vagy az igazságszolgáltatásban szükségszerűen jelen lenne, hanem mert olyan állításokat várunk tőlük, amelyek a tudomány eszközeivel elvileg ellenőrizhetőek. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy – bár ezt nyilván sokan vitatnák – felfogásom szerint igazságígéret rejlik a művészi alkotásban és a vallásos tanításokban is, ezek azonban alapvetően más természetűek, és ebben az előadásban nem foglalkozom velük.)

Az idő rövidsége miatt mondanivalóm politikai kontextusát kénytelen vagyok röviden, tézisszerűen összefoglalni. A részletesebb (bár nyilván nem eléggé részletes) kifejtés korábbi írásaimban megtalálható (Knausz, 2022, 2023).

1. 21. századi világunkat az igazságvesztés jellemzi, azaz egyrészt megingott a bizalom az igazságkonstrukció intézményes rendszerében, másrészt széles tömegek válnak közömbössé az igazság kérdése iránt. Erre a jelenségre sokan a post truth kifejezést használják, magam irracionális mentalitásnak nevezem.
2. Ezt az irracionális metalitást mintegy alátámasztja – bár semmiképpen nem előidézi – a filozófiai irracionalizmus, amely szisztematikusan tagadja, hogy egyáltalán megállapítható az igazság.
3. Az irracionális mentalitás többféle módon blokkolja a közéleti vitát, ily módon felszámolja a demokrácia feltételeit, és tekintélyelvű rendszerek kialakulását készíti elő.
4. A közoktatás jelenlegi formájában aktívan részt vesz az irracionális mentalitás újratermelésében. Ugyanakkor semmi elvi akadályát nem látom e tendencia megfordításának, és egy radikálisan megreformált közoktatás hatékonyan vehetné fel a harcot az irracionális mentalitással.

A továbbiakban ennek a lehetséges reformnak a pedagógiai, közelebbről didaktikai dimenziójáról szeretnék beszélni.

Az iskola feladata Hannah Arendt (1995) szerint nem kevesebb, mint bevezetni a felnövekvő nemzedéket – a világba újonnan érkezőket – a világba. Világismeretet – hagyományos kifejezéssel: műveltséget – kell tehát közvetíteni, és az iskola látszólag ezt is teszi. Miközben azonban a tanítás végigmegy a műveltség gondosan kialakított checklistjein (a tanterven), szisztematikusan elhanyagolható kérdésként kezeli a motivációt, különösen az intrinzik motivációt, amely nélkül azonban – a tézist unalomig ismétli a szakirodalom – nem lehetséges hatékony tanulás. Ez nemcsak azzal jár, hogy nem következik be a műveltség elsajátítása, hanem – még nagyobb baj – tanulóink egy életre megtapasztalják, hogy az iskola üzenete a világról egyrészt nem megtanulható („nekem ez magas”), másrészt nem is érdekes. Ez megalapozza az igazság iránti közömbösséget: „ha az igazsághoz csak ilyen bonyolult úton – hosszú gondolatmenetek, közvetítések révén – lehet hozzájutni, akkor ez inkább nem is érdekel engem, elég nekem az, ha a magam kis világában el tudok tájékozódni”.

Lehet-e – ezzel szemben – az iskola a pedagógiai igazságkonstrukció központja? Megítélésem szerint lehet, sőt ez borzasztó fontos lenne, de megvannak a feltételei.

Lássuk először, hogy mi is az a pedagógiai igazságkonstrukció!

1. A kiindulópont a tananyag megértése. Eleve nem is léphet fel az igazság igényével az olyan „ismeret”, amit nem értünk, azaz csak elmondani tudjuk, de elmagyarázni már nem. Ez persze magától értetődik, de az iskola normál működésében annyira hétköznapi jelenség a meg nem értett ismeret, hogy erre is ki kell térni.
2. Azok az összefüggések (történetek, adatok stb.), amelyeknek nem látjuk a jelentőségét, olyan tudásként jelennek meg számunka, amelynek igazságértékével szemben közömbösek vagyunk. Ha nem válik világossá, hogy a gravitációs erő képlete miért fontos, akkor nem igazságként jelenik meg számunkra, hanem olyan üres formulaként, amit akkor is elfelejtünk, ha valaha rendesen meg is tanultuk. Figyelemreméltó, hogy a jelentőség érzékeltetéséhez szinte mindig narratív keretekre, történetekre van szükség, de mindenesetre arra, hogy emberi összefüggésbe helyezzük, azaz antropomorfizáljuk azt.
3. Végül amit a leginkább elhanyagol az iskolai oktatás: a „honnan tudjuk?” kérdése. A legmélyebb értelemben igaznak csak akkor fogunk tartani egy összefüggést (történetet, adatot stb.), ha vannak bizonyító érveink az igazsága mellett, és képesek vagyunk megvédeni az „alternatív igazságokkal” szemben.

Ez talán rendben is volna így, a feladat azonban ennél több: az igazság iránti érdeklődés felkeltése. Ennek lehetőségéről sokat tanulhatunk Móricztól, nevezetesen a Légy jó mindhalálig egyik jelenetéből. Misi és Nagy úr a térkép fölé hajolva beszélgetnek a kollégiumi szobában. Sajnos a szövegelemzésre nincs itt mód: csak a tanulságokat mondom. Két dolog történik itt. Misi egyrészt analógiát érez a magyar nép sorsa és a sajátja között, az utóbbihoz kapcsolódó érzelmi töltés hirtelen felkelti az érdeklődését az előbbi iránt. De nemcsak erről van szó, hanem arról is, amit egy másik jelenetben Misi a butuska Sanyikát tanítva így fogalmaz meg: „…nézze csak, milyen furcsa! Furcsa, hogy ez igaz!” Vagyis egyszerűen attól érdekes, hogy tényleg van. Egy olyan világban, amely ugyan nem az én tapasztalati világom, de át tudom élni, hogy én is abban a világban vagyok, hogy ez közös világunk minden emberrel, és ezért potenciálisan nekem is fontos. Nem tudom, hogy mikor fog érinteni engem az éppen szóban forgó jelenség, talán soha, de létezik, ezért nem közömbös számomra. De mitől ismerem föl, hogy ami személyes tapasztalati világomon túl van, az is ugyanaz a világ? Talán nem tévedünk el, ha ezen a ponton az ösztönösen bennünk lévő explorációs drive-ra utalunk, amelynek érvényesülését ugyan sok minden akadályozza, de az adott kérdés iránt szenvedélyesen érdeklődő és hozzáértő mester, a pedagógus vagy esetünkben Nagy úr mintegy fölrántja előtte a zsilipet. Vagy talán inkább ő a kapu a nagyvilág felé, éspedig azáltal, hogy át tudjuk élni a vele való emberi közösséget.

Foglaljuk össze befejezésül a pedagógiai igazságkonstrukció iskolai érvényesülésének feltételeit!

1. Az első a bizalom légköre, ami Nyilas Misi és Nagy úr között kétségkívül megvolt, és amit más szavakkal tanári tekintélynek is nevezhetünk. Csak annak az embernek a szavaiban rejlik igazságígéret, akiben megbízunk. Ennek a bizalomnak azonban van legalább két szervezeti feltétele. Az első, hogy a személyes kapcsolatok kifejlődését, mester és tanítvány emberi találkozását bürokratikus kötöttségek ne akadályozzák, a második, hogy a tanár ne legyen jutalmazó és büntető bíró. Ez utóbbi az iskolarendszer szelektív jellegének radikális csökkentését igényli.
2. A második, hogy az oktatás célja a világ iránti érdeklődés felkeltése legyen, és ne egy előre elgondolt ismeretcsomag elsajátítása. Tantervek követése helyett a tanár kreatív módon határozhassa meg, hogy az adott tanulócsoport számára – és nem különben az ő számára – milyen tananyag lehet inspiráló.
3. A harmadik feltétel a tanulóközösségek tudatos fejlesztése. Ahogy a mai szleng mondja: „mindenki másba van”, azaz minden tanuló tapasztalati világa más. A feladat annak felismertetése, hogy világunk közös. Ez viszont a tanulók egymás iránti érdeklődő türelmét és nyitottságát feltételezi. Olyan együttműködést, amelyhez mindenki azt teszi hozzá, amit az ő tapasztalatrendszere kínál és lehetővé tesz.
4. Végül az előző három pont nyilvánvaló feltétele, hogy a legfelkészültebb és legkreatívabb fiatalok menjenek pedagógusnak. Ez ma talán riasztóan lehetetlennek hangzik. De a másik lehetőség a sötétség. És ahogy a The Washington Post jelmondata a legutóbbi időkig figyelmeztetett:

DEMOCRACY DIES IN DARKNESS

Hivatkozott irodalom

Arendt, Hannah (1995): Az oktatás válsága. In: Uő: Múlt és jövő között (Ford.: Módos Magdolna). Osiris Kiadó – Readers International, Budapest, 1995.

Knausz Imre (2022): "...minden ház ablakán". Lemondhatunk-e a műveltség demokratizálásáról? In: Földes György, Antal Attila (szerk.): Igazságosság – demokrácia – fenntarthatóság. Társadalomelméleti tanulmányok. Napvilág Kiadó, Budapest, 2022.

Knausz Imre (2023): Igazság és homályos tudat. A közoktatásról rendszerkritikai kontextusban. Taní-tani Online, 2023. augusztus 10.