Bolgár Dániel – Gyökös Eleonóra – Szokol Réka: A veréstől a liliomtiprásig

Ami a régimódi iskolatörténetből kimaradt1

Az iskoláztatás társadalomtörténete manapság komoly intézményes háttérrel, nagyszámú kutató által művelt tudományterület, az erőszak(osság)é meg egyenesen divatos.2 Meglehetősen ritkák azonban az olyan dolgozatok, amelyek az iskolai, tanárok és diákok közötti fizikai erőszak históriájával foglalkoznak, olyanról pedig egyáltalán nem tudunk, hogy valaki magyarországi forrásokat vizsgálva dolgozta volna fel szisztematikusan a témát.3 Írásunkban arra teszünk kísérletet, hogy négy véletlenül talált, a 19. század végén vagy a 20. század elején történt eset elemzésével megfogalmazzunk néhány hipotézist, amely a majdani rendszeres feldolgozás során segítségére lehet a kutatóknak.

Először is ki kell térnünk arra, hogyan illeszthető e négy eset az erőszak történetének legnagyobb hatású elbeszéléséhez, az eliasi civilizálódási folyamathoz. Miképp lehetséges, hogy rendre olyan esetekbe botlottunk, ahol a tanárok a századforduló környékén képtelenek voltak fékezni indulataikat, sőt többé-kevésbé fesztelenül erőszakoskodtak, noha az erőszak gyakorlását az állam ekkorra már, Norbert Elias szerint, réges-rég monopolizálta. Gyáni Gábor mutat rá, hogy az erőszak visszaszorulásának lineáris eliasi elképzelésével szembeállítható néhány fontos kutatási eredmény. Az állítólag nyers középkorhoz képest a kora újkorban növekedett a családapák által a famílián belül gyakorolt erőszak szintje, új jelenség volt a vallásháborúkhoz kapcsolódó kegyetlenség, a 20. század pedig soha nem látott szakszerűséget és ügyszeretetet tanúsított a tömeges gyilkolás területén. A gyermekekkel való bánásmód történetét sem lehet egyszerűen finomodásként leírni.4 Gyáni óvatosságra int az eliasi civilizálódási folyamat univerzalizálásával kapcsolatban, inkább minden esetet a maga kontextusában értelmezne.5

A következőkben az eliasi erőszak-monopólium fogalmának egy olyan – rendszerint nem hangsúlyozott – vonására hívjuk fel a figyelmet, mely lehetővé teszi, hogy Gyáni Gábor ellenvetéseit beleillesszük a civilizálódástörténeti gondolatmenetbe. Miképp monopolizálja az állam az erőszakot? Az erőszakmentességről csakis a politikai közösség határáig gondoskodik, a határokon túli erőszakkal kapcsolatban nincsenek sem morális aggályai, sem beavatkozási lehetőségei, sőt, rendszerint támogatja a külső és belső ellenséggel szembeni brutális fellépést. Így válik érthetővé, miért válnak az erőszak-monopólium kifejlődése során egyre véresebbé az országok és felekezetek közötti háborúk, egyre nagyobb szabásúvá a népirtások. Másfelől az állam jellemzően a nyilvános terek erőszakmentességéről igyekezett gondoskodni, a civilizálódással párhuzamosan különváló magánterekben, azaz lényegében az otthonok falai közti erőszak ellen alig hadakozott. A civilizáció folyamatának empirikus példái szintén azt igazolják, hogy nem általában a köpködés, az orrtörlés, a hálószobai viselkedés stb. civilizálódik, hanem a mások előtti köpködés, orrtörlés és a másokkal egy ágyban alvás, vagyis „zárt ajtók mögé” száműzetnek a testi szükségletek.6 Elias felfogása szerint tehát az önkontroll a már meglehetősen civilizált társadalomban is csupán a nyilvános térben elvárt és szükségszerű. Ezért lehetett magas szintű a patriarchális jellegű erőszak, vagy indulatos a magánélet, miközben egyre békésebbé vált a közélet.

Mindez segít abban is, hogy megértsük az iskolai erőszak makacs jelenlétét civilizált világunkban. A nyilvános erőszakmentesség követelménye és az erőszak magán szférába tolódása ugyanis egyszerre jelentkezik az iskolában. Mert miféle tér is az újkori iskola? Elvileg kétségkívül a nyilvános térhez tartozik. Az oktatás közügy, az oktatási intézményeket mindig valamilyen közösség tartja fenn és ellenőrzi, legtöbbször egyenesen a nemzeti. A tanári bánásmód a tanulókkal tehát korántsem a diák és a pedagógus magánügye. Ugyanakkor a tanári hatalom a modern elképzelések szerint igen hasonlatos a családfői hatalomhoz.7 Az osztályteremben a tanerő pater familiasként viselkedhet: ennyiben a tanterem inkább egy otthonra emlékeztet és magántérként működik. Mi történik ebben a kétértelmű helyzetben, ha a tanár üt? Ez derül ki Clair tanító úr történetéből.8

Ki üt kit? Clair István ökle

1882. január 27-én a józsefvárosi 3. számú iskolaszék ülésén Aul Sándor, népiskolai vezető tanító arról számolt be, hogy Schmitt István napszámos panaszt emelt nála Clair István Szigony utcai tanító ellen, mert megverte a fiát, s ezért többé nem küldi iskolába a gyereket. Aul Sándor az ügy folytatásáról is tudott: az apa egyik nap az utcán megtámadta a fiát megfenyítő tanítót, és úgy megverte, hogy az napokig nem volt képes munkáját ellátni. Clair nem tett feljelentést Schmitt István ellen, az iskolaszék azonban utasította a tanítót, hogy szerezzen mielőbb hatósági elégtételt, hisz az eset a tantestület tekintélyét veszélyezteti. A testi fenyítésért Clairt az iskolaszék megdorgálta, és tájékoztatta, hogy legközelebb nem ússza meg ennyivel.9

Két hónap múlva az iskolaszéknek ismét foglalkoznia kellett a tanítóval: Clair úgy megagyalta osztályának egyik tanulóját, hogy a bántalmazás jelei később is meglátszottak. A fiú szülei időközben kiegyeztek a tanítóval, és nem emeltek vádat ellene. Az iskolaszék úgy döntött, hogy a tanár és a szülő egyezségéről nem vesz tudomást, és a tanító ügyét, ígéretéhez híven, felterjeszteti a fővárosi tanácshoz. Clairt a tanács VIII. ügyosztálya beidézte és kihallgatta. A tanító bevallotta, hogy Krausz István nevű tanítványának anyja kérte meg őt arra, hogy verje meg a fiát, mivel iskolakerülő. Bánta, hogy kicsit buzgóbban teljesítette a kérést, de mentségére hozta fel, hogy a fiú anyjával azóta kibékült. A fővárosi tanácsot sem érdekelte a szülő és tanító közötti egyezkedés, és úgy határozott, hogy Clair Istvánt 20 forint pénzbírsággal bünteti. Egyúttal megfenyegette az ideiglenes tanítót, hogy ha még egyszer panasz merül fel ellene, azonnali hatállyal felfüggeszti. Bár Clair pénzbírságát végül a fizetéséből kellett levonni, úgy tűnik, mégis megszívlelte a figyelmeztetést: három évig nem indítottak ellene fegyelmi eljárást.10

1885-ben a józsefvárosi iskolaszék megint egy Clair által megvesszőzött iskolás ügye miatt volt kénytelen ülésezni. Szieben Nándor esete jóval nagyobb port kavart, mint az eddigiek, ám Clairt már nem lehetett csak úgy kipenderíteni hivatalából, mert immár rendes tanító volt. A tízesztendős tanulóval történteket a Neues Politisches Volksblatt és a Nemzet című napilap is megszellőztette. Mindkét újságban az áll, hogy Clair hangosan számoltatta az ütéseket; a Volksblatt szerint a gyerek százat kapott, míg a Nemzet úgy tudta, ennél is többet.11 Clair beismerte, hogy megfenyítette tanítványát, ám tagadta, hogy ilyen sok ütést mért volna rá. A tanító egyébként a diákot iskolakerüléssel, illetve feladatainak elhanyagolásával vádolta, és saját tettét azzal magyarázta, hogy Szieben Nándor igen tiszteletlen volt vele: kihívó magatartásával provokálta, amikor osztálytársai fele fordulva kacarászott a megrovásán. Clair védekezett is: a „rossz környék – romlott erkölcsű gyerekek” toposzra hivatkozva tettét úgy mutatta be, mint végszükségben alkalmazott nevelői eszközt. Sőt kissé úgy is, mintha ő lett volna az, akit megtámadtak, akit munkavégzésében akadályoztak: mintha ő lett volna az áldozat. A fővárosi tanács a védekezés ellenére Clairt visszaeső bűnösként kezelte. Nem bocsátották el, de kiróttak rá 60 forint bírságot, aminek megfizetését ezúttal is megpróbálta elkerülni. Clair arra hivatkozott, hogy az összeg nagyobb, mint egy havi fizetése.12 A fián esett sérelmet az anya, Szieben Anna nem csupán megtorolni kívánta, hanem anyagi kárpótlásra is igényt tartott: két hétig ápolta Nándort, ezért elesett a napi két forintot jövedelmező napszámtól; ezenkívül az orvosi látlelet és a kezelés költségeit is a tanítón próbálta behajtani. A tanács a szülő kérését azzal utasította el, hogy igényeit bírósági úton rendezze. Szieben Nándor egyébként – egyik tanára szerint – már a verést követő második napon vidáman szaladgált az utcán.

Clair története alapján tehát kijelenthetjük, hogy az iskolák felügyeletét ellátó szervek a pedagógus által gyakorolt erőszakot nem tekintették jogszerűnek, ezért az iskolát mint nyilvános teret igyekeztek megtisztítani a tettlegességtől. Csakhogy Clair kedve szerint dacolt e felettes szervekkel, hisz nem vette komolyan sem a figyelmeztetéseket, sem a fizetési felszólításokat. Az iskolaszék mint hatóság küzdött a verés ellen, de úgy tűnik, az iskolaszék tagjai személy szerint megértették és szükségesnek találták a tanító eljárását.13 Az iskolai erőszakoskodás mértékéről való döntés tehát a tantermet mindenekelőtt magántérré formáló pedagógusok és a gyermekük feletti atyai hatalmat per definitionem gyakorló szülők kezében volt.14 Hogy a tanár és a szülő közötti osztozkodás az atyai hatalmon versengést gerjesztett-e vagy együttműködést, mindig az aktuális érdekektől és erőviszonyoktól függött. Clair maga mintha értetlenül hányódott volna az egymásnak ellentmondó szülői elvárások között. A szülők magatartásából nem a gyerekeik testi épsége iránti aggodalom vagy az erőszak-ellenesség olvasható ki: egyikük ütésre biztat, másikuk ütéssel torolja meg az ütést, és a harmadik sem gyermekének sebeit fájlalja, hanem a verés anyagi következményei miatt tiltakozik. Clair nem azért került szembe tanítványai szüleivel, mert bántotta gyermekeiket, hanem azért, mert a szülői autoritást sértette meg a bántalmazással. Ki, mikor és milyen mértékben gyakorolja az erőszakot – ez dőlt el a szülő és a tanár közötti játéktérben, és nem az, hogy lehet-e erőszakoskodni.

Tiltott testi érintkezés vagy románc? Olga ájulása

A tanárok és tanulók közötti szexuális kapcsolatot manapság különösen szigorúan ítéljük meg, mert a fizikai bántalmazásra és a nemiségre vonatkozó erkölcsi és jogi szabályok egyaránt vonatkoznak rá. Az ilyen cselekményeket minden esetben pedofil erőszakként fogja fel a társadalom. Ezt két saroktételből vezetjük le: a gyerekek (1) aszexuális és (2) önálló, felelősségteljes döntésre képtelen lények, azaz minden pedofil kapcsolat bűnösnek minősül, és még akkor is erőszakosnak számít, ha a gyermeknek nem volt ellenére a közeledés. Célunk a következő három eset feldolgozásával kideríteni, vajon használatos volt-e ez az értelmezés a tanárok és a diákok közötti szexre a századfordulón is.

Porzsolt Kálmán Egy tornatanár emlékirataiból című, 1887-ben megjelent elbeszélése15 örökítette meg a következő történetet. A „professornak” készülő fiatalember kitűnő eredménnyel zárta filozófiai, pedagógiai és klasszika filológiai tanulmányait. Hogy elvehesse menyasszonyát, állásra lett volna szüksége. Hosszasan kilincselt a főispánnál tanári kinevezésért, de végül be kellett érnie egy felsőbb leányiskolai tornatanári állással.

A bemutatkozása elég sutára sikeredett. Az igazgató vezetésével lépett a tornaterembe, a vére pedig egészen „felhevült” az elé táruló látványtól: húsz szép „leányka” tornázott ott lenge ruhában egy vén tornamester vezényletére. A növendékek leendő mesterük felé fordultak, aki érezte, hogy jobban elpirul, mint ők. Az igazgató bemutatta a tanítványainak, mire ők „kaczérul” rámosolyogtak. A fiatalember alaposan bele is sült az első órájába. A gyakorlatok közepén elfelejtette a vezényszót, a lányok pedig „kikaczagták”. Ezek után rosszullétet színlelt és elbocsátotta a diákjait, de az egyik növendéke „piruló arczczal, lesütött szemekkel” felajánlotta a jegyzeteit, melyeket korábban készített a gyakorlatokról: „Reszkető kezekkel egy kis füzetet nyújtott felém, melyet én mohó vágygyal ragadtam el tőle. Nem szólottunk egymáshoz semmit, de én önkénytelenül ajkaimhoz emeltem reszkető kis kezét, mire mind a ketten még jobban elpirultunk, s ő elfutott.” A „szép Olga” tornafüzeteivel már nem volt nehéz megtartani az órákat. A tanár úr nemcsak a füzetet lapozta fel gyakorta, de tulajdonosa arcát is nagy kedvvel idézte fel. Az első nehézségek után kimondottan élvezni kezdte kötelességei teljesítését: minden gyakorlatnál segített a lányoknak, vagy felemelte őket, ha elestek. Persze legnagyobb örömmel Olgának segített, és úgy vette észre, a lány olykor akarattal ügyetlenkedik, csak hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Ilyen körülmények között az ifjú tanárnak „szenvedélyévé vált” a tornáztatás. A menyasszonya viszont egyáltalán nem nézte jó szemmel a fejleményeket, hisz jegyese elhanyagolta őt.

Olga egy alkalommal, „vezényszóra guggoltatás” közben „elájult”. A tanár „egy-két bátrabb idegzetű lány” kíséretében az öltözőbe vitte az alélt teremtést, de miután nem sikerült hideg vízzel fellocsolni, azok ecetért szaladtak. Olga és a tanár így magukra maradtak, a férfi pedig nem tudott parancsolni magának: „nem állhattam ellen, hogy egy forró csókot ne nyomjak az ajkára. S ez használt is, rögtön felnyitotta szemeit s mindketten rendkívül zavarba jöttünk, melyből csak a lányok visszatérése szabadított ki.” „A balesetnek” csupán annyi következménye lett, hogy a tanár úr nem látogatta meg többé a menyasszonyát. Azt sem bánta, hogy volt jegyese máshoz ment nőül, beérte annyival, hogy Olga kitűnően tornázott. Az idillnek azonban vége szakadt, amikor a lány elvégezte a „növeldét” és férjhez ment egy gazdag földbirtokoshoz. A tanár úr egy életre felhagyván nősülési szándékával a hivatásának szentelte magát, s „szép Olgák” újabb és újabb nemzedékeit vezette be a testnevelés rejtelmeibe.

Bár Porzsolt Kálmán írása formailag énelbeszélés, az író és az emlékező személyének azonosságát kizárhatjuk.16 Az időbeli utalások alapján ugyanakkor lehetetlen datálni az elbeszélt eseményeket, a tanár úr ugyanis nem taníthatott felsőbb leányiskolában (pláne pályakezdőként), ha már „vagy húsz éve” nyugdíjban volt, hisz az intézmény csak 1875-től létezett Magyarországon.17 Tény azonban, hogy 1887-ben megjelent egy olyan elbeszélés, mely a tanár–diáklány kapcsolatot egy felnőtt férfi és egy kiskorú lány között kialakuló kölcsönös testi vonzalomként ábrázolja.18

A kapcsolat megítélésében kizárólag „az emlékező” magyarázataira támaszkodhatunk. A felvezetésben foglalkozását okolja, amiért „lelki gyengeség és betegség” uralkodott el rajta. E gondolatmenet végén viszont arra a következtetésre jut, hogy tévelygéseinek eredője nem is a foglalkozása, hanem saját maga. Önuralomra képtelen természete miatt nem tudta kivárni, hogy végzettségének megfelelő állást kapjon, azután pedig – cserben hagyva menyasszonyát – a növendékének sem bírt ellenállni.

A történet elbeszélése közben csupán két alkalommal mentegetőzik. Először akkor, amikor „önkénytelenül” kezet csókol a „szép Olgának”, másodszor pedig akkor, amikor józan eszét vesztve szájon csókolja a látszólag eszméletlen lányt. Mindkétszer megjegyzi, hogy kétségkívül nem úgy cselekedett, ahogy „egy professorhoz illik”, és önuralomra képtelen természetéből fakadó lelkiállapotát hozza fel mentségül. Saját viselkedését tehát mindkét esetben „egy professortól” elvárható, illendő magatartáshoz méri, de fikarcnyit sem ítéli el. Végzettsége alapján ugyan ő is a professzorok világához tartozna, ám az elbeszélés szóhasználatából kiderül, hogy a tantárgy gyakorlati jellege miatt a tornatanárokat nem sorolja a professzorok csoportjába: mesternek nevezi őket, foglalkozásukat pedig mesterségként emlegeti. A lányok fizikai közelsége és lenge tornaruhája által keltett szokatlanul erotikus tornatermi légkör pedig elegendő indoknak bizonyul, hogy a tanár felmentve érezze magát a professzorhoz méltó magatartás alól. Abban a pillanatban, ahogy elkezdi gyakorolni „mesterségét”, egyszerűen érvényét veszti a fegyelmezettebb magatartás kívánalma. A kézcsókot követően még hozzáfűzi: „de hát nem tehettem róla; mért tesznek fiatal tornatanárt a felsőbb leányiskolához?!” Amint azonban az elbeszélésből kiderül, tapasztalatlanságát végképp nem okolhatta a viselkedéséért, hisz pályája végéig kizárólag férfi szemmel tekintett a diáklányokra, nem tudott, egy idő után pedig már nem is akart változtatni ezen. Kísértésekkel teli életét úgy próbálta legalizálni, hogy önként az agglegényélet mellett döntött.

Az elbeszélés végére szinte teljesen „megfeledkezik” emberi és szakmai felelősségének kérdéséről, és kifejezetten óvja a férfiakat a kiskorú növendékek tornáztatásától. Anélkül, hogy közvetlenül hibáztatná a „szép Olgákat”, egyértelműen kifejezi, hogy a két fél közül melyiket tartja kiszolgáltatottnak: „Sokan azt mondják a lányok érdekében, hogy a lányokat nők tanítsák tornázni s ne férfiak; – hát én is ugyanezt indítványozom – a férfiak érdekében.” Ahelyett, hogy saját viselkedését valamiféle tanári, etikusnak tételezett magatartáskódexhez mérné, mely elítéli a tanár és tanítványa közötti testi vonzalom bárminemű, különösen fizikai megnyilvánulását, a lányok testnevelés-oktatása körül zajló vitára hivatkozik,19 és a tornatanárokat még a professzorokra vonatkozó, közel sem kötelező érvényű illemszabályok alól is felmenti. A fiktív emlékező ekképp beszélheti el az eseményeket egy bizsergető románc históriájaként. Lehetséges, hogy a korszakban senki sem gondolta igazán problémának, főképp nem erőszaknak, ha egy tanár elcsábított egy diákot? Ezt próbáljuk megfejteni a következő két eset elemzése során.

Pedofil erőszak vagy férfiszerelem? Szántó Endre becézése

1913 januárjában dr. Lövinger Samu levelet írt a Budapesti V. kerületi Főgimnázium igazgatójának.20 A szöveget orvosi zárójelentésként éppúgy olvashatjuk, mint feljelentésként. Szántó Endre 14 éves, negyedik osztályos, különben igen egészséges szervezetű gimnazista 1912 nyarától fáradékonnyá, bágyadttá és sápadttá vált, amit a diákot csecsemő kora óta ismerő orvos, Lövinger a túlzott gyaloglásnak tudott be, és ennek megfelelően sikerrel kezelt. Ősszel azonban rosszabbodott a beteg állapota, többször a mentőintézetbe is be kellett szállítani. Szántó Endre sápadt volt, „egész lényében bizonyos félelem és izgatottság, általános nyughatatlanság” mutatkozott, szédülés, erős szívdobogás, zihálás jellemezte állapotát, és heves fájdalmat érzett a vastagbél leszálló ágában. Lövinger ettől fogva szexuális magyarázatot keresett a betegségre: először „önfertőzésre” gondolt, később „már valamely súlyosabb jellegű sexualis fajtalankodást” vélt sejtetni, ám „a végbél vizsgálata negatív leletet adott”. Végül a fiú karácsony napján önként jelentkezett Lövingernél, hogy vallomást tegyen. „Meggyónta”, hogy latintanára, dr. Szilágyi Sándor nyár elejétől „barátságos volt vele, folyton reá mosolygott, vele kezet fogott, hosszasan és mereven reá nézett; arczán simogatta és beczézte”. Ősszel több ízben már a szobájában „simogatta, beczézte”, végül novemberben hasonló gesztusok után Szilágyi kijelentette, hogy elfenekeli a tanulót, aki tiltakozott, mire a tanár elállt ettől. Ehelyett „a fiú nadrágját hátsó részén szabaddá téve, lebocsátatta; a fiú az ülő részén egy keményedett, meleg testrészt érzett erősen hozzásimulva”, utána nem emlékezett az eseményekre, csak arra, hogy a mentőintézetbe szállították. Mindez még egy alkalommal megtörtént, ekkor vette kezelésbe Lövinger, akit maga Szilágyi hívott ki a diákhoz. A vallomástételt követően megszűntek a fiú tünetei és igen jól érezte magát.

Az ügyről más dokumentum nem áll rendelkezésünkre, nem tudjuk, volt-e fegyelmi tárgyalás. Csak egy 1924-es, kényes adatokat közlő névtelen feljelentés kapcsán keletkezett igazgatói utalásból tudjuk, hogy emlékezetes maradt az eset, és hogy Lövingertől vélhetőleg egy névtelen feljelentőlevél alapján kérte az iskola az ismertetett jelentést.21 Büntetőeljárás mindenesetre aligha indult. Az értesítőből ugyanakkor kiderül, hogy a latint, görögöt és filozófiát oktató Szilágyi Sándort, az V. kerületi főgimnázium, és Kún Ignácot, a VI. kerületi főgimnázium tanárát a VKM kölcsönösen áthelyezte. Az is kiderül, hogy Kúnnál Szántó Endre (aki ezúttal Artúr néven szerepel) egy jeggyel rosszabb eredménnyel zárta az évet latinból, mint korábban Szilágyinál, de utóbbi is csak jó érdeműnek értékelte teljesítményét.22 Szilágyit olyannyira nem hurcolták meg, hogy 1919-ben ismét találkozunk nevével az V. kerületi gimnázium tanári karában: ő lett az intézmény igazgatója.23

Szilágyi Sándor állítólagos bizalmaskodását, majd kitartó szexuális közeledését Szántó Endréhez az iskolavezetés és a felsőbb hatóságok egyértelműen elítélendőnek találták, ám nem láttak benne feltétlenül büntetőjogilag üldözendő jelenséget. Lövinger beadványa rávilágíthat, miért állt elő ez a helyzet. A Szántó család orvosának elbeszélésében Szilágyi ugyan vétkes, de vétke nem pedofil erőszakként mutatkozik meg. Lövinger nem azért ítéli el a pedagógust, mert a diák még gyermek. Erőszakosság helyett pedig kifejezetten puha érintésekről, szerelmes tekintetekről, aggódó gondviselésről és izgalmat fokozó játékokról számol be a feljegyzés, tanár és diákja kapcsolatát – legalábbis a szinte romantikus érzéseket tápláló tanár részéről – folytonos „beczézés” jellemzi. Lövinger mégis úgy érzi, hogy mindezt jelentenie kell az iskolavezetésnek, mégis Szilágyit okolja páciense testi szenvedéseiért, mégis ellenszenvessé formálja a tanár alakját, és a beadvány mégsem az antik férfiszerelem ideáljának megvalósulásaként beszéli el a tanítvány és a klasszika-filológus kapcsolatát. Lövinger ugyanis puhány homoszexuálist formál Szilágyiból, akivel férfiatlansága miatt nem lehet azonosulni. Az orvos hangsúlyozza ennek a topikus alaknak a pedagógusi mivoltát, illetve azt, hogy Szilágyi a tanár–diák viszony jellegzetes kapcsolattartási formáit használja ki arra, hogy közeledjen a fiúhoz. A tanárság eme hangoztatása esetleg azzal magyarázható, hogy az orvos Szilágyi atyai jellegű szerepére kíván figyelmeztetni, azaz mintha a tanár(úr) és a diák(fiú) közötti nemi érintkezés mögé látná a vérfertőzés tilalmának megszegését.24

Pedofil erőszak vagy női tisztesség? Hubertus Sándor csókja

Radosevics Naderda negyedik osztályos magántanuló 1919. szeptember 11-én késve érkezett a Szentgotthárdi Állami Főgimnáziumba. A római katolikus hittanórára tartott, de ezen a napon már nem akarta megzavarni az órát, inkább bement a lánymagántanulók tartózkodási helyéül kijelölt fizikai előadóba. Menetközben találkozott Hubertus Sándor tanárral. Már a teremben volt, amikor lépéseket hallott a folyosón, ezért kinézett az ajtón. Ekkor Hubertus meglátta és bement hozzá. A lány a tanár kérdésére szünidei fürdőélményeiről beszélt. A férfi kérte, menjen a katedra másik oldalára, hisz huzatban áll. Ezután faggatni kezdte, hogy sokat van-e fiúkkal, van-e udvarlója, megcsókolta-e már valaki. A tanár kétkedve fogadta a nemleges választ, majd a katedránál csipkedni, simogatni kezdte, és több ízben arcon csókolta. Ezután arra kérte, ne szóljon az incidensről senkinek, mert különben nem áll vele szóba, majd a laboratóriumba távozott. A lány elpanaszolta nagynénjének a történteket, aki aznap délután feljelentést tett az igazgatónál. Így lehet rekonstruálni a vádat a tanár elleni fegyelmi tárgyalás jegyzőkönyvéből.25

Hubertus Sándor, állítása szerint, csak a fizikai előadóban tárolt tankönyvéért ugrott be, a lányt véletlenül lelte ott. Megkérdezte tőle, mit csinál, milyen bizonyítványa volt. Azért kérte, hogy üljön a katedra másik oldalára, mert ott volt az egyetlen szék, és így tartotta udvariasnak, nem akarta vele „éreztetni a tanárt”. Miután beszélgetésbe elegyedtek, elvesztette az eszét és meg akarta csókolni a lányt, ám rögtön kijózanodott, és kérte, erről ne szóljon senkinek sem.

Annyi tehát biztosnak látszik, hogy Hubertus Sándor megcsókolta Radosevics Nadát. De milyen jelentést tulajdonított mindennek a panaszos, a vádlott vagy a fegyelmi bizottság? Miképp interpretálták az esetet? Erőszakként semmiképp. Bár a „felperes” a csókot egy kisebbfajta dulakodás eredményeként ábrázolta, a jegyzőkönyvvezető mégis gondosan áthúzta az erőszakra utaló szavakat. Hubertus Sándor mentegetőzéséből kiindulva fejthetjük meg, miért cenzúrázták a jegyzőkönyvet. A tanár kijelenti, hogy két évvel ezelőtt már alkalma lett volna ilyesmit elkövetni, mert az akkori negyedik osztályban több erősen kifejlett leánytanulója volt, akik szinte ürügyet kerestek a vele való érintkezésre, ő mégis tudott uralkodni magán. Mostani tettét pedig az éppen érvényes politikai diskurzusba szőtte bele: ebben a határszéli kisvárosban mindenki állandó izgatottságban él a jugoszláv és a „német” betörésektől való rettegés folytán, ráadásul komolyabb szentgotthárdi szórakozási alkalmak híján még természetes vágyait sem képes kielégíteni. A tanár tehát nem úgy tekintett a lányra mint tanulóra és kiskorúra, így nem is a hatalmi pozíciójával való visszaélés, illetve az áldozat cselekvés- és döntésképtelensége miatt mentegetőzött. Radosevics Naderda a szemében nő, aki iránt legális és legitim módon érzett férfiúi gerjedelmet. Ő legfeljebb abban hibázott, hogy egy pillanatra nem tudta türtőztetni magát, ezért vágyát tett követte, de erre is van (politikai) mentsége, és végül felülkerekedett erkölcsi érzéke, ahogy már máskor is.

A fegyelmi bizottság készséggel követte a vádlottat ezen az ösvényen, amikor nem a tanár úr diák(lány)okhoz fűződő viszonyát boncolgatták, hanem általában a női nemmel fenntartott kapcsolatáról érdeklődtek. Hubertus egyszer egy nőnek azt ajánlotta, hogy utazzanak együtt Temesvárra. Egy másik alkalommal több nő aláírásával feljelentés érkezett ellene. A legfrissebb gyanús ügy pedig Veil Erzsébet negyedik osztályos magántanulóhoz kötődik. Az „abnormisan kifejlődött, frivol lányt” az igazgató év elején kénytelen volt kitiltani az intézetből, bár év végén azért magánvizsgálatot tehetett. A direktor hallotta, hogy a lány vizsgára készülés címén Hubertus lakására járt, de év végén mégsem kívánt számot adni latintudásáról. Az igazgató inszinuációját a „nőügyek” sorába illesztve tárgyalta a bizottság. Fel sem merült, hogy a 14 év körüli Veil Erzsébet tanulói státusza, illetve zsenge kora súlyosbító körülmény lenne.

Azonban nemcsak a „védelem” és a „bíróság” volt hajlamos az eljárás során elnőiesíteni a tanulót, hanem a „vád” is közreműködött ebben. A férfinak korábban már bemutatott (férjezetlen) nagynéni ugyanis elmondta, hogy őt is inzultálta a tanár. A helybeli mozi egyik előadásán egy pikáns pamlagjelenet kapcsán Hubertus megjegyezte: „Nagyságos asszony ez nekünk való!”. Hubertus ugyan tagadta, hogy ilyet mondott volna, és állította, hogy a nő ezután is fogadta a köszöntését, de ettől fogva egyértelműen a nagynéni becsülete ellen intézett mozibeli támadás lett a csók megértéséhez használt modell, a nagynéni és az unokahúg testi és értelmi fejlettsége közti eltérés nem is került szóba.

A Hubertust hajtó férfiúi szükséglet természetességét egyik fél sem vonta kétségbe, és ezzel együtt senki sem állította, hogy a diáklány iránti vágyakozása önmagában erkölcstelen lenne. A bizottság szerint csak arra kell ügyelni, hogy a férfiak ne a tisztességes nőket zaklassák efféle vágyaikkal, hanem forduljanak a megfelelő szakemberekhez, vagyis tisztességtelen nőkhöz. A Budapestről kirendelt bizottsági tag, Fellegi Alajos épp ezért tartotta fontosnak tisztázni, hogy van-e „rendőri felügyelet alatt álló” nő a városban.26 Ilyen ugyan nem akadt Szentgotthárdon, de Fellegi megállapította, hogy sok tanár szolgált már kisebb településen, akik ha kéjt óhajtottak, elmentek más városba. Annak tisztázására, hogy Hubertus vajon bűnös-e abban, hogy Radosevics Nadát megcsókolta, már csak azt kellett kideríteni, tisztességes nő-e a tanulólány. Az elnök ezt kérdezte az igazgatótól: „Lehet-e mondani Radosevicsről, hogy kokett?” A nemleges válasz leleplezte a bűnt: egy tisztességes nőt megbecstelenítettek, vagyis a vádlott bűnös. Ki akarták még deríteni azonban, hogy Hubertus lelke a velejéig romlott-e, vagy legalább őszintén bánja, hogy rendre önuralomra képtelennek bizonyult. Rákérdeztek ezért a női tisztességről vallott felfogására. A tanár kijelentette, hogy feltétlen tisztelettel viseltetik a női nem iránt. Ugyanakkor szembesítették társaságban gyakorta hangoztatott véleményével, miszerint minden tisztes nő elcsábítható, csak a módjára kell ráérezni. Ezt az elképzelést a bizottság botrányosnak találta.

A fegyelmi bizottság tehát a feljelentésnek adott igazat, és a tanár viselkedését degenerált természetére vezette vissza. Megállapította, hogy Hubertus teljességgel alkalmatlan az ifjúság nevelésére, ezért hivatalvesztést és nyugdíjazást javasolt büntetésként. Szó sincs arról tehát, hogy valami olyat láttak volna a tanár tettében, ami az írott törvényekbe ütközik, és bírósági eljárást igényelne, a tanári hivatásra azonban méltatlannak találták, mert megszegte az íratlan viselkedési szabályokat. Hubertus Sándor csókját nem pedofil erőszakkísérletként értelmezték, hanem a női tisztességről szóló diskurzusba foglalták bele. A fegyelmi tárgyalás résztvevőiben fel sem merült, hogy a diáklány és az irodalomtanár úr afférjáról ítélkezve ne a nőt és a férfit lássák a pörlekedő felekben, hanem a tanár/diák vagy a felnőtt/gyermek kontextust rendeljék az esethez.

***

A négy esetből az szűrhető le, hogy az iskolai erőszak századfordulós értelmezései radikálisan eltérnek a mai, időtlenül emberségesnek észlelt, de – a vizsgálatból nyilvánvaló – történetileg kialakult gyakorlatoktól. A hatóságok ugyan szelíden korholták a brutalitást, de a tanárt valójában csak a szülő volt képes korlátozni az atyai (telj)hatalom gyakorlásában. A vita a két hatalmas fél között nem arról szólt, hogy szabad-e verni gyereket, hanem arról, hogy ki üsse. Az iskolai szexuális visszaélések tárgyalása viszont teljesen kívül rekedt az erőszakosság körüli diskurzuson: a diáklányok sérelmeit a női tisztesség csorbításaként számolták el, a tanuló fiúk által elszenvedetteket pedig homoszexuális megrontásként értelmezték, de minden esetben hiányzott a manapság elmaradhatatlan utalás a kiskorúakkal való nemi érintkezés tilalmasságára.

1. A kutatáshoz nyújtott segítségért köszönet Balogh János Mátyásnak, Horváth J. Andrásnak és Nagy Sándornak. A tanulmány egy korábbi változata megjelent itt:: Bolgár Dániel – Gyökös Eleonóra – Szokol Réka: Erőszak az alma materben. In: Halmos Károly – Klement Judit – Tomka Béla (szerk.): A felhalmozás míve. Történeti tanulmányok Kövér György tiszteletére. Budapest, Századvég, 2009. 252–261.
2. A hazai történettudományban összesen két olyan munkát ismerünk, amely általánosságban, elméleti igénnyel szól az erőszakról: Gyáni Gábor: A látható és a láthatatlan erőszak. Pannonhalmi Szemle, 15. évf. (2007) 1. sz. 39–48.; Ö. Kovács József: Az erőszak történelmi tapasztalatai a politikai diktatúrában. (Kézirat) 2007.
3. A 19. század végi fővárosi oktatáspolitikát vizsgáló Horváth J. András ugyanakkor külön fejezetet szentel tanulmányában a kérdésnek. Lásd: Horváth J. András: A fővárosi önkormányzat közoktatás-politikája, 1873–1890. In: Kövér György (szerk.): Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Társadalomtörténeti tanulmányok. Budapest, 2006. 597–645.
4. Demos, John: Child Abuse in Context: An Historian’s Perspective. In: Uő.: Past, Present and Personal. The Family and the Life Course in American History. New York – Oxford, 1988. 68–91.
5. Gyáni Gábor: A látható és a láthatatlan erőszak, 42–45.
6. Elias, Norbert: A civilizáció folyamata. (Ford.: Berényi Gábor. Társadalomtudományi könyvtár) Budapest, 2004. 235.
7. Angolszász kultúrtörténészek a 17. századi angliai tanárok osztálytermen belüli hatalmát például az abszolút uralkodókéhoz tartják hasonlatosnak, és kizárólag a szülői autoritás átruházásából eredeztetik. Lásd: Christen, Richard S.: „An Absolut Monarch in His School”: Images of Teacher Authority in the Seventeenth Century English Character Literature. History of Education Quaterly, 30. vol., (2001) 4. no., 321–338.
8. Az esetről – más szempontból – szól még Horváth J. András. Lásd: Horváth J. András: A fővárosi önkormányzat közoktatás-politikája, 1873–1890, 632.
9. Budapest Főváros Levéltára (BFL) IV. 1407. b. 1161. 218/VIII/1882. Budapest Székesfőváros Tanácsa. VIII. Ügyosztály iratai.
10. BFL IV. 1407. b. 1161. 448/VIII/1882. Budapest Székesfőváros Tanácsa. VIII. Ügyosztály iratai.
11. Neues Politisches Volksblatt, 1885. március 22. IX. évfolyam 80. szám. 3. Nemzet 1885. március 19..IV. évfolyam 77. szám. 4.
12. BFL IV. 1407. b. 1161. 448/VIII/1882. Budapest Székesfőváros Tanácsa. VIII. Ügyosztály iratai.
13. Vö. Horváth J. András: A fővárosi önkormányzat közoktatás-politikája, 1873–1890. 632.
14. Vö. Maguire, Moira J. – Ó Cinnéide, Séamus: „A Good Beating Never Hurt Anyone”: The Punishment and Abuse of Children in Twentieth Century England. Journal of Social History, 38. vol., (2005) 3. no., 635–652.
15. Porzsolt Kálmán: Egy tornatanár emlékirataiból. In: Porzsolt Kálmán: Sport és szerelem. Elbeszélések. Második kiadás. Budapest, Légrády testvérek, [192?]. (Porzsolt Kálmán Munkái II.) 59–66. [Az első kiadás Lampel Róbert nyomdájában készült Budapesten.]
16. A tornatanár öreg emberként jeleníti meg magát az elbeszélésben, aki oly rég született, hogy már maga sem emlékszik rá, mikor; „vagy húsz éve” köszvény kínozza, azóta nyugdíjas. A Sport és szerelem kötet megjelenésekor Porzsolt Kálmán (1860–1940) 27 éves volt. Bár az emlékezőhöz hasonlóan ő is bölcsészkart végzett, s hat fivérével egyetemben rendkívül foglalkoztatta a sport és a testnevelés, tornatanárként soha nem tevékenykedett; író, publicista, majd később színházigazgató volt. Ld. Pallas Nagylexikona, Porzsolt címszó alatt [http://mek2.niif.hu/00000/00060/html/083/pc008374.html – utolsó letöltés: 2010. május 30.]
17. Trefort Ágoston kultuszminisztersége idején alapították az első hétévfolyamos felsőbb leányiskolát a fővárosban. Az intézménybe a négy elemi elvégzése után kerülhettek be a lányok. Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996. [http://mek.niif.hu/01800/01893/html/09.htm#Heading13 – utolsó letöltés: 2010. május 30.]
18. A szépirodalmi művek történeti forrásértékéről áttekintést ad: Halmos Károly: Hagenström mint ideál. A szépirodalmi művek társadalomtörténeti elemzésének lehetőségei. In: Sic Itur Ad Astra (2009) 59. szám. 49–72. Halmos strukturalistának nevezi azt a megközelítést, mely szerint egy szépirodalmi mű akkor is magában hordozza az adott korszak társadalmának (vagy a társadalom bizonyos tagjainak) vélekedését, ha a szereplők és a történések teljességgel fiktívek.
19. Az elbeszélés nyilvánvaló állásfoglalás is e vitában, ez a tény pedig egyértelművé teszi, hogy az írás megjelenésének időszakát kell referenciatartománynak tekinteni a történet datálása szempontjából.
20. BFL VIII. 36. a. 1. Budapesti V. Kerületi Magyar Királyi Állami Főreáliskola. Vegyes iratok. – A dobozban összekeveredve találhatóak a fondnak nevet adó, Markó utca 18–20. szám alatti főreáliskola és a Markó utca 29. szám alatti Budapesti V. Kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnázium iratai.
21. BFL VIII. 36. a. 1. Budapesti V. Kerületi Magyar Királyi Állami Főreáliskola. Vegyes iratok.
22. Jacobi Károly (szerk.): A budapesti V. kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnázium LIV-ik értesítője az 1911-1912-ik iskolai évről. Budapest, 1912. 46; Jacobi Károly (szerk.): A budapesti V. kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnázium LV-ik értesítője az 1912-1913-ik iskolai évről. Budapest, 1913. 25, 27, 63.
23. Tanácsköztársaságtól kapott vezetői kinevezése miatt azonban felelősségre vonták: BFL VII.18.d. 1920. IV. 13/7862. Budapesti Királyi Ügyészség. Büntetőperek iratai.
24. A bűnös megnevezése és elítélése azonban csupán másodlagos jelentőségű Lövinger szövegében. Elsődlegesen orvosi diskurzusba helyezi bele az eseménysort, és egy gyógyítási sikertörténetet kreál, amelyben nem áldozat és támadó, hanem beteg és betegsége küzd egymással. Így lesz az önkielégítés és a tanárral való esetleges közösülés egyaránt Szántó Endre testében meggyógyítandó fajtalanság, tekintet nélkül arra, hogy az egyiket a beteg „követte el”, a másikat pedig támadója. Jackson, Louise A. (Child Sexual Abuse in Victorian England. London – New York, 2000. 132–155.) a viktoriánus Angliát vizsgálva is arra jutott, hogy a nemi erőszakot elszenvedő gyereket gyakran fertőzöttként kezelik, és a gyereket zárják elkülönített gyógyintézetekbe, nem az elkövetőt.
25. Pest Megyei Levéltár VI. 501/a. 1. Budapestvidéki Tankerületi Főigazgatóság iratai.
26. A tárgyalás kuplerájokról szóló szakaszait utóbb a jegyzőkönyvvezető konzekvensen áthúzta.