Tóth Tamás Május: A ma gyermekeinek világítótornyaihoz

Persze akadnak majd, akik kényelmes megnyugvással kapaszkodnak béklyóikba s elfelejtik, hogy a dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül.  E kényelem, hogy például a “jó”, homogén osztályok eredményességén kéjeleghessenek, s a "rossz", heterogén csoportok reménytelenségén agonizálhassanak, olyan kényelem, mint amilyen egy szakadék felé zakatoló luxusvonat első osztályán megadatik. 

Úgy bízunk a paragrafusok, szabályok, házirendek csontokat szilárdító erejében, hogy már vakon. Érdekes, hogy a csont törésétől erősödik. Olyan vehemensen szabályozzuk az iskola belső, konceptuális világát, hogy szinte el is felejtettük gyermekkorunk szabálytalanságainak furcsa geometriáját.

Én úgy hiszem, hogy az iskola egy önszabályozó rendszer, s ha kétkednél ebben, gondolj arra a színpadra, ahová a paragrafusok sugallatának szellője csak bekopogtat – a tantermi 45-re. Próbálhatod persze a tanulás-tanítás folyamatában vasmarokkal szorítani a zászlódra tűzött rendek parancsát, az osztályterem a legerősebb önszabályzó rendszer, amit sosem fogsz irányítani.

Annyit tehetsz, hogy lehetőségeket kínálsz. Olyan lehetőségeket, amelyekben ez a rendszer fejlődni fog, vagy olyanokat, amelyekben elrejtőzik előled, jégbe fagy. Látod, a vizet sem irányíthatod, nem várhatod el tőle, hogy ne legyen víz, de lehetőséget teremthetsz neki, hogy megfagyjon vagy a magasba szökjön, szabaduljon, úgymond. Ha megfagyott a vized – amit rád bíztak –, a zord rendezettségben gyönyörködhetsz ugyan, ahogy a vízmolekulák szabályosságával rendre tettél szert, de ez mégiscsak egy illúzió. Csupán jelenléted tartja fent ezt az állapotot. Odakünn már olvadozik.

Most, mikor az újonnan körvonalazott, pedagógiai értelemben vett térképgyűjteményünk robosztus árnyékában, a lehetőségek és a választások világítótornyainak fényét kihunyni véljük, ijedten kapálózunk áhított térdszalagrendünk parancsaiért. Voltaképp önmagunkért, meggyőződéseinkért kapálózunk, ahogy változik a széljárás s a klíma, ahelyett, hogy mi magunk is változnánk. Mi végre hát a vitorla? Mikor befogod e rózsavizes, poshadt, keleti széljárást ne feledd, hogy nem eggyé válni vágysz vele, csupán a nevelés áramlatainak élhetőbb vizeire kormányozni általa. 

„A nevelés nem más, mint a folyamatosan változó beavatási hátterek előtt zajló kommunikáció” – írja Oelkers1, e kontextusban tehát a nevelési folyamatoknak háttere és témája is van. S bár e pedagógiai tájkép elmaszatolódni látszik a háttérben, a téma kikristályosítása mégiscsak a mi feladatunk volna. Az elkövetkező időszak iskolakultúráját az fogja meghatározni, hogy milyen erős világítótornyokká leszünk képesek válni a hatalom porlasztotta – Radó Péter szavaival élve: központosította, államosította, csonkolta és lebutította  – sivatagban. Mert bár e paragrafusok nehézkessé tesznek minden egyes lélegzetet a minket körülölelő iskolaklímában, ha propagandára, tiltakozásokra jut erőnk, akkor talán művelhetnénk is a pedagógiát, amiben hiszünk, amit magunkénak vallunk. A freinet-i tüdőlövés nem azt üzeni nekünk, hogy tehetetlenül, tiltakozva fuldokoljunk. A légszomjunk – tehát a pedagógiai szemléletünkben rejlő bizonyosságunk megnyilvánulása – fog motiválni bennünket, hogy a szabadság reményének fuvallataival átszellőztessük iskoláinkat. Mert a ma gyermekeinek életvilágához csakis a kitárt ajtók és ablakok vezetnek minket közelebb az igazi találkozások sűrű erdején át, legyen bár a látszat s a külvilág, a paragrafusok és törvények zárszerkezete mégoly átjárhatatlan is. Az életvilágok átjárhatóságának és találkozásának lehetőségei múlnak most azon, hogy az oktatás elsivatagosodott, sivár lankáin átkelő gyermekek meglátják-e világítótornyaink fényeit. Csak mi – pedagógusok, nevelők, tanárok és tanítók – emelkedhetünk tartásunkkal e ledózerolt táj fölé, s ezt bizony elsősorban diákjaink kezét fogva tehetjük őszintén, felelőséggel. Tantervesült láncaink erősek ugyan, mégis, „a megláncolt embernek elég behunynia a szemét ahhoz, hogy felrobbanthassa a világot.”2

Persze akadnak majd, akik kényelmes megnyugvással kapaszkodnak béklyóikba s elfelejtik, hogy a dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül.3 E kényelem, hogy például a “jó”, homogén osztályok eredményességén kéjeleghessenek, s a "rossz", heterogén csoportok reménytelenségén agonizálhassanak, olyan kényelem, mint amilyen egy szakadék felé zakatoló luxusvonat első osztályán megadatik. Mindaddig, amíg egy gyermek tanulási s oktatási jelenét szociális és kulturális háttere determinálja, addig nincs az a satufék, mi megmentene a kényelem uralmától. A kényelem oktatáspolitikája a pedagógusok reflektivitásának és belső kongruenciájának – művészi igényű – megnyilvánulását fojtja el, továbbá azt a széles pedagógiai spektrumot teszi egyszínűvé, ami a nevelési folyamatok sokféleségében és összetettségében honol. 

Mégis, hitelességünkben rejlő méltóságunk s a gyerekek különféleségének és különlegességének evidenciájába vetett hitünk nem afféle bekezdés a paragrafusok szövetén. Ez a belső fuvallat az, mely a szabadság reményének szellőjével felénk fordítja tanítványaink kíváncsi tekintetét. Erre azonban időt kell szentelnünk. Az elkényelmesedés a tanár-tanítvány kölcsönhatás lassúságának a torzója, a lassúságban rejlő szelíd közeledés lehetőségének teljes figyelmen kívül hagyása. A kényelem oktatáspolitikája nem szelídít rókát, mert nem a türelem és az elfogadás motívumainak lassú mozzanatai járják át, pedig „... bizony időbe telik, amíg egy emberben összeölelkezik az emberi odafordulás és a (szakmai) műveltség két faága. Ekkortól viszont a keze alá adott tanulók is érezni fogják szavaiban azt a bűvös erőt, ami feltámasztja bennük a tanítvánnyá válás vágyát. Végül is Mesterré akkor válunk, ha tanítványaink azzá tesznek minket."4

Mert végtére is a ma gyermekei fogják visszatükrözni, hogy e korszak beavatási hátterének témájává válunk-e, s ezáltal saját kompozíciónkká alakítjuk-e a holnap pedagógiai tájképeit.

„Alapozd meg a homoksivatag felett uralkodó tornyok szeretetét!"5

• 1. Jürgen Oelkers: Nevelésetika. Problémák, paradoxonok és perspektívák. Vincze Kiadó, Budapest, 1998.
• 2. Buñuel, Luis (1926): Költészet és film. In: A film és a többi művészet. Szerk. Kenedi János. Budapest. Gondolat Kiadó, 1977.
• 3. Hamvas Béla: Láthatatlan történet – 1943. In: A láthatatlan történet, Akadémiai Kiadó, 1988.
• 4. Perjés István (2009): Találkozások iskolája. Sopron, Novum, 66. p.
• 5. Saint-Exupéry, Antoine de (1995): Citadella, Budapest, Karel, 583. p.