Loránd Ferenc: Újévi töprengés...

...2013. január 1-jén

Pedig ifjú koromban tanultam én politikai gazdaságtant, tanultam és megérteni véltem a kapitalizmus vastörvényét, nevezetesen azt, hogy ezt a társadalmi formációt a profitszerzés motiválja.

A következő ismét nehéz év lesz. Főleg azok számára, akiknek igényeik vannak, méghozzá nem elsősorban saját anyagi, szellemi és érzelmi életük dimenziójában, hanem társadalmi dimenzióban. Pontosabban szólva azok számára, akiknek személyes boldogsága, de legalábbis elégedettsége eltéphetetlen szálakkal kötődik szűkebb és tágabb környezetük legalább kielégítőnek mondható anyagi, szellemi és érzelmi állapotához. 

Ez persze nagyon is változatos kategória. Hiszen jószerivel ahányan vagyunk, annyi árnyalata van az anyagi, szellemi és érzelmi jólétnek. Jól fűtött lakásomban ülve, az ünnepi ebédet megkoronázó elmaradhatatlan bejgli maradékát majszolgatva nézem a tévében, mint szürcsölgetik a szeretetszolgálatok ajándékaként osztott meleg levest a szerencsétlen hajléktalanok, miközben nehezen tudom elhessegetni magamtól az irányukban érzett sajnálatot és együttérzést. De szégyellem is magam emiatt, olyannyira olcsónak és talminak tűnik fel nekem akár a legőszintébb sajnálkozásom és együttérzésem is. Mert halvány fogalmam sincs a fizikai és lelki magány azon sötét bugyrairól, amelyekben ezek a szerencsétlen emberek élnek.

Jól emlékszem arra a szomorú döbbenetre, amely szíven ütött, amikor a 70-es évek közepe táján a Kertész utcai dolgozók általános iskolája igazgatójaként sorra látogattam a felnőtt osztályokba felvett, a mindennapos iskolába járás kötelezettsége alól felmentett ún. „túlkoros” tanulók családjait. A többnyire szoba-konyhás udvari lakásokban élő családokban szinte kivétel nélkül mindig az asszonyok fogadtak s kínáltak hellyel a viaszosvászonnal letakart, tisztára takarított konyhaasztal mellett, mivel hogy a szobákban mindig aludt valaki, éppen kipihenvén az előző éjszakai műszak fáradtságát, és erőt gyűjtve a soron következőre. Kivétel nélkül arról számoltak be, hogy én vagyok az első pedagógus, aki meglátogatja őket, eladdig az üzenőfüzetbe írt közlésekben merült ki az iskolával való szomorú kapcsolatuk, mert hogy az aláírandó üzenetek többnyire csemetéjük igazolatlan mulasztásairól tudósítottak. 

Ezek a látogatások voltak az én − Gorkijtól kölcsönzött kifejezéssel − „egyetemeim”. Merthogy én félig értelmiségi, félig kispolgári családban nőttem fel, és csak irodalmi olvasmányaim némelyikében találkoztam olyan környezettel és életviszonyokkal, mint amilyenekből túlkoros tanítványaim napi 6-8 órás üzemi munkájuk után beültek a dolgozók iskolája valamelyik padjába, hogy innen teljesítsék azt a minimumot, amellyel jó esetben felvételt nyerhetnek valamelyik szakmunkásképzőbe.

Máig hálás vagyok a sorsnak, hogy az akkori kerületi oktatási osztályvezető ebbe az iskolába irányított, amikor – megunván egy pedagógiai havilap felelősszerkesztői székét – olyan helyet kerestem, ahol megmerítkezhetek az akkori pedagógiai valóság mélyvízében. Mert lapszerkesztőként sok iskolában megfordultam, többek közt a dolgozók esti iskolájában is, ahonnan este 10 órakor gyakran együtt távoztam az ott tanuló felnőttekkel, egyre nagyobb kíváncsisággal firtatva, hogy mi az, ami napi 8 órai fizikai munka után arra készteti őket, hogy még négy órára beüljenek egy számukra ugyancsak szűk iskolapadba.

Más idők jártak akkor. Talán nincs messze az igazságtól, ha azzal jellemzem akkori igazgatói ambícióimat, hogy tudatomban és szívemben a leküzdendő múlt elleni küzdelemként éltem meg mindazt, amit a Kertész utcai dolgozók iskolájának tanáraként és igazgatójaként tettem. Több mint remény: szilárd meggyőződés élt bennem, hogy látogatásaim a főzelékszagú bérházak függő folyosóira nyíló szoba-konyhás lakásokban a múltba tett látogatások, s hogy erőfeszítéseim a műveltség magvait ültetik el azokban a felnőttekben és túlkoros fiatalokban, akiket a társadalom múltból örökölt megosztottsága fosztott meg azoktól a kulturális javaktól, amelyek természet adta magától értődőséggel jutottak osztályrészül jobb helyzetű társadalmi rétegek csemetéinek. Ami ott a szoba-konyhás lakások konyháiban folytatott beszélgetések során feltárult előttem, a múlt még le nem küzdött „átkos” öröksége volt, jómagam pedig az az ifjú Lohengrin voltam, aki reményeim fehér hattyúján érkeztem a múlt terhes öröksége legalább egy részének eltakarításában segíteni.

Ma gyökeresen más a helyzet, és más az én „lohengrini” attitűdöm is. Nem a leküzdendő múlt, hanem a leküzdendő jövő izgat. Fehér hattyú helyett tépett szárnyú varjúként érkezem hajnali ébredéseimkor a rám váró nap elém tornyosuló feladataihoz. És ezek a feladatok nem a múlt örökségei, hanem a jelen termékei, a talaj, amelyből fakadnak, a jelen valósága. Nincs, ami elhessegesse agyamból és szívemből a gondolatot és érzést, hogy magam is részese vagyok az eltakarítandó probléma- és gondkupac felhalmozódásának, ha mással nem, azzal mindenképp, hogy nem tiltakoztam és üvöltöttem teljes erőmből, amikor a társadalom uralkodó erői minduntalan további lapátokkal halmozták az önös érdekeiket szolgáló intézkedések és rendelkezések kupacát. 

Nehezen hessegetem el hát magamtól a kérdést, hogy van-e és mekkora a felelősségem abban, hogy ismét ott tart a társadalom, ahonnan a kárvallottak elmozdulni remélték a jövedelemszerzés és a jövedelemelosztás igazságtalan egyenlőtlenségét. Nem voltam annyira naiv, hogy hittem volna a jövedelemszerzési esélyek közeli kiegyenlítődésében. De annyira pesszimista sem, hogy a szélső értékek távolodását prognosztizáljam a közöttük lévő különbségek mérséklődése, de legalább is stagnálása helyett.

És most itt van! Mivel nem számoltam? Mi elől dugtam homokba a fejem?

A kapitalizmus vastörvényei elől. Pedig ifjú koromban tanultam én politikai gazdaságtant, tanultam és megérteni véltem a kapitalizmus vastörvényét, nevezetesen azt, hogy ezt a társadalmi formációt a profitszerzés motiválja. Minden egyéb csak maszlag vagy ködösítés.

De ez így túl egyszerű. Mert tagadhatatlan, hogy a kapitalizmus jól működő társadalmi-gazdasági formáció, amely ha nem is mentes válságoktól, mindig képes kilábalni válságaiból. És politikai felépítményének jellegétől és pillanatnyi érdekeitől függően több vagy kevesebb mozgásteret biztosít kizsákmányoltjainak is. 

Azzal azonban nem számoltam, hogy olyan szelektív iskolarendszert hoznak létre, amelyik a társadalmi hovatartozás ranglétrája mentén fogja kitermelni a társadalom jövendő értelmiségét és vezető rétegét. Feltehetően azért nem számoltam ezzel, mert túlbecsültem a jelenlegi kormány politikai előrelátó képességét. Minden rezsimnek elemi érdeke ugyanis, hogy olyan vezető réteget termeljen ki, amelyik pillanatnyi érdekein túlmutató perspektívában hozza meg döntéseit, azaz a saját jövőjét nem rendeli alá a pozíciójukat birtoklók (vagy bitorlók?) jelenlegi érdekeinek.

Általános érvénnyel is igaznak vélem, hogy minden döntés – tudva vagy öntudatlanul – jövőorientált. De különösen igaznak tartom ezt az állítást, ha a jövő generációjának oktatásáról, iskolázásáról van szó. Közhely olyan zseniális személyek történetével példálózni, akikről gyerekkorukban megmutatkozó képességeik alapján senki nem jósolta volna meg tudományos karrierjüket. Nem is rájuk kívánok hivatkozni most. És nem is a befutható vagy megakadályozott karrierekre. Egyszerűen csak a személyes boldogság összetevőire vagy mozaikjaira. Eleget éltem és tapasztaltam meg már ahhoz, hogy megértsem: a boldogság egyéni termék, ami ott virágzik ki, vagy huny ki, mielőtt szárba szökkenne, ahol kinek-kinek a múltja a jövőjéről szőtt álmokkal, vagy a jövőjétől való szorongással találkozik. A boldogság mindenekelőtt az önmagunkkal való elszámolás függvénye. Bonyolult és sokrétű elszámolás ez, amely az egyéni élethelyzetektől függően sok és sokféle tételből áll. 

A társadalmi egyenlőtlenségek már itt erősen differenciálják a képet. A személyes jövőről szőtt álmodozások vagy egyszerűen csak az elérhetőnek vélt személyes jövendő elképzelt dimenziói maguk is társadalmi helyzettől meghatározottak. Akinek napi gondja, hogy gyermekeinek legszükségesebbekkel való ellátásáról gondoskodni tudjon, annak a jövőről szőtt álmai az élelmiszerárak és a legszükségesebb ruhaneműk árainak karanténjába zártan vergődnek. Hogy is írta szegény József Attila? „Szövőlány cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről.”

Mit kívánhatnék fontosabbat társadalmunk valamennyi tagjának annál, mint hogy személyes emberi kapcsolataik harmóniáján túl leljenek harmóniára a társadalom makrovilágában zajló folyamatokkal is anélkül, hogy megalkudniuk kelljen a személyiségüket mozgató értékekkel. Olyan társadalmi létet kívánok, amely szélesre tárja az anyagi és szellemi boldogulás kapuit, amelyben nem írja elő a hatalom, hogy miről mit kell vagy illik gondolni, és végül, de nem utolsó sorban, amelyben 

a közoktatás a szuverén gondolkodáshoz szükséges tudás és képességek mellett a szuverén állásfoglaláshoz szükséges magatartás elemi normáira is megtanít.