Jerry nem provokál
Jerry Mintz: Szabadság és demokrácia az oktatásban. Budapest, 2013, ELTE Eötvös Kiadó. Deák Márton recenziója.
Jerry Mintz Szabadság és demokrácia az iskolában című könyvére és annak magyarországi megjelenésére több szempontból is mérföldkőként kell tekintenünk. Az olvasónak érdemes számítani rá, hogy a Mintz által követett nevelési elvek olyan távol esnek a standard magyar pedagógiai elmélettől, mint Makótól Jeruzsálem, ezért néhol talán megütközést kelthet, hogy a szöveg evidenciaként fogad el és kezel olyan fogalmakat, mint a szabad gyerek, a velünk született tanulási igény vagy az önkéntes óralátogatás.
Hiánypótló műről beszélhetünk, ugyanis általánosságban elmondható, hogy a magyar olvasó kétféle módon ismerkedhet meg a demokratikus oktatás gondolatával. Az egyik út, amelyet csak igen kevesen járnak, a belső indíttatásból fakadó ráismerés: hosszú távon az oktatási folyamat csak a gyerek egyenrangúságának biztosításával lehet hatékony. A másik út jóval népesebb, ha tömegesnek nem is mondható, ők A. S. Neill Summerhill c. könyvét olvasták. Így érthető, hogy egy élő szerző munkájának magyar nyelvű megjelenése igazi csemege az érdeklődők számára.
Jerry és Neill
Úgy érzem, érdemes elidőznünk a két szöveg összehasonlításánál, hiszen a számtalan szempont közül, ami megkülönbözteti Jerryt Neilltől, talán a legfontosabb az a fél évszázad, ami elválasztja őket egymástól. Megszokott jelenség, hogy az oktatási alternatívákkal foglalkozó szakirodalom komolyabb figyelmet fordít a hagyományos oktatás gyenge pontjaira, mint saját elgondolásának előnyeire.
A Summerhill-könyvről minden zsenialitása ellenére is el kell ismernünk, hogy bővelkedik a 60-as évek világvégevárásának jellegzetességeiben. A fasizmus, kommunizmus, kapitalizmus fenyegető rémei ellen Neill a maga fegyvereivel küzdött, így nem csoda, hogy könyve a mai napig is lelkesítően hat olvasók tömegeire. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a demokratikus oktatás eszméje megrekedhet az egyszeri fellángolások szintjén. Hiszen a könyv megjelenésének közvetlen következményeként gomba módra szaporodtak el szerte Amerikában a demokratikus iskolák, ám ezek csak nagyon ritkán érték meg a kétéves kort.
Ötven évvel később Jerry Mintznek már nincsen szüksége forradalmi frázisokra, ehelyett letisztult, logikus képet adhat a demokratikus oktatás jellegéről és lehetőségeiről. A történelmi valóság megváltozásának ékes bizonyítékai például a Szovjetunió végnapjaiban megismert orosz szabadiskola méltatása vagy éppen a tel-avivi állami-alternatív iskolahálózat dicsérete.
Szabadság és demokrácia az iskolában
Műfajilag borzasztó nehéz behatárolni a szöveget, nagyjából úgy tekinthetünk rá, mint pedagógiatörténeti útinaplóra, amit sűrűn átszőnek a témával kapcsolatban minduntalan felmerülő gyakorlati és morális kérdések ihlette elmélkedések.
Bár a kötet logikája kristálytiszta és jól követhető, mégis óvatosságra inteném azokat, akik ebből a könyvből szeretnének megismerkedni a demokratikus oktatás gondolatával. Ugyanis éppen az az elfogulatlanság, amit a szöveg egyik legfőbb előnyének érzek, egyszersmind komoly hátrányt is jelent. A hagyományos iskola felé mutatott kompromisszumkészséget, maga Mintz is zárójelbe teszi, hiszen ahogyan ő fogalmaz, az államnak mint politikai szereplőnek és az általa létrehozott oktatási intézményrendszernek, szükségszerűen ideológiai céljai vannak, tehát soha nem lehet igazán demokratikus.
A kötet gondot fordít a módszer árnyoldalainak ismertetésére is. Központi és többször felmerülő kérdés például a tanulói létszám problémája, hiszen az alapelgondolás szerint demokrácia csak ott lehetséges, ahol a közösség tagjai mind jelen lehetnek a gyűléseken, amennyiben erre igényük van. Ez azonban rengeteg kis iskola meglétét jelentené, hiszen gyakran még a kisebb egyetemek számára is gondot okoz, hogy százötven főnél többet ültessenek le egy teremben, a középfokú intézmények számára pedig egyenesen lehetetlen feladat.
Az iskolatípushoz kapcsolódó vezető személyiség problémája is vissza-visszatérő kérdés a kötetben. Ez lényeges probléma, hiszen a demokratikus közösséget éppen hogy nem egy személynek kellene összetartania, a tapasztalatok alapján mégis igazat kell adnunk a szerzőnek, miszerint egy demokratikus iskola valódi erőpróbája, hogy képes-e túlélni a generációváltást.
Mit várhat el az olvasó, amikor kezébe veszi ez a könyvet?
Elsősorban bepillantást nyerhet egy különleges ember különleges világlátásába. Képet kaphat a demokratikus iskola gondolatának és az idő próbáját kiállt intézményeinek történetéről. Megismerheti a témához kapcsolódó jelentős gondolkodókat és fontos műveiket, mindezt nem függelékként csatolt bibliográfiában, hanem a szerzővel való személyes kapcsolatokon, konfliktusokon, egymásra találásokon keresztül. A gyakorlati tanácsok olykor már annyira konkrétan írják körül például az iskolai gyűlések levezetését, hogy az már-már egy használati útmutató stílusára emlékeztet.
A demokratikus és általában az alternatív iskolák elleni érvek többsége csípőből visszaverhető, mert ezek nagy része az autoriter berögződésben és a szabadságfogalom értelmezésének hiányában gyökerezik. Vannak azonban valódi, a mélystruktúrát megkérdőjelező kérdések, mint a vezetői egyéniség, a tanulói létszám vagy éppen a szabadság és a szabadosság korlátainak problémája, amelyek ténylegesen kétségbe ejthetik a pedagógust, vajon jó úton jár-e. Hogy ez a kétkedés mennyire természetes, azt jól mutatja a kötet egyik utolsó fejezete, mely éppen egy a fentiekhez hasonló önmarcangolást tár fel. Ezért mielőtt feltesszük az újra és újra felmerülő kérdést, hogy hova vezethet a mindent megengedő nevelési szemlélet, jusson eszünkbe ez a példa:
...mondhatják nekem: Jerry, megengedem neked, teljes mértékben jogod van eljátszani Csajkovszkij hegedűversenyét. Nem akadályozlak meg benne. Senki más sem fog megakadályozni… Azt is mondhatják, kapok rá időt és helyet ahol játszhatok. Mindez nem jelenti azt, hogy valóban megvan a szabadságom, ahhoz, hogy megtegyem. Soha nem lesz meg a szabadságom, amíg meg nem dolgoztam érte és nincs meg a képességem rá.
Ami magát a szerzőt illeti, Jerry Mintz személyében sem a magabiztos megmondó ember, sem a radikális reformpedagógus típusát nem fedezhetjük fel. Jól tudja, hogy nem lehet, és nem is kell mindenkit meggyőznie, ahogyan azt is, hogy a jó szándék önmagában még nagyon kevés. Mindent egybevetve a Szabadság és demokrácia az iskolában tartalmas és izgalmas olvasmány, a témában elmélyülni vágyódóknak pedig kétségtelenül alapmű.