Lehet-e órán palacsintát sütni?

L. Ritók Nóra írása

Elmélyülten rajzol mind. A tele teremben, ahol minden hely foglalt. Fegyelmezetlenség semmi.

Nos, szerintem igen, bár sejtésem szerint az új trendbe ez nem fog beleférni. 

Gondolkodom, vajon mit szól majd a tanfelügyelet egy ilyen órához? Gyanítom, nem kapok érte majd elismerő szavakat. Miközben ez és a hozzá hasonló óráim is pontos terv szerint, kitűzött és elért pedagógiai célokkal történtek.

A gyerekek minden évben várják pl. a palacsintasütős órát…

Hogy milyen pedagógiai céllal születik egy ilyen óra? Elsődleges célom itt a megfigyelési képességek fejlesztése volt. Jó, persze egyszerűbb lenne a tankönyv szerint a kettévágott alma rajzolásával foglalkozni, vagy a „rajzold meg a másik felét a bohócnak, majd tetszés szerint színezd ki” típusúval se sok gond van, és ugyebár az is fejleszti ezt… Esetleg edzhetnék a nemzeti vonalra pl. ezzel a feladattal: másold le a képen látható turulábrázolást, és helyezd tetszés szerinti térbe… Ebben még plusz fejlesztésre is nyílna lehetőség, hiszen a térben az egymáshoz viszonyított arányokra is ügyelniük kellene. Vagy jön a tavasz: másoljatok tojásmintát az előre kivágott tojásformákra! stb. Lám, meg tudnék felelni az elvárásoknak.

Nekem mégis a palacsintasütés kell.

Az élmény miatt. Ami, épp a szokatlansága miatt különleges a gyerekeknek. Elvarázsolja őket, izgatottá teszi, közben persze tanulnak, fejlődnek is. 

A feladatban először jól látható helyre sorakoztatom a hozzávalókat: tejes doboz, 1 kg liszt, olajos és ásványvizes palack, tojás. És persze egy kis cukor is. Lábas, fakanál. 

A feladat első részében a rajzlap felső sávjába, mint egy képzeletbeli polcra, kell lerajzolniuk ezeket pontos megfigyelés alapján. Korosztály szerint változhat a hangsúly: kicsiknél a kisebb-nagyobb, szélsesebb-keskenyebb viszonylatok megfigyeltetése, nagyobbaknál a szimmetrikus formák ábrázolása, még idősebbeknél a perspektíva szerinti változások megfigyelése lehet a kitűzött cél, és ott van még a képesség szerinti differenciálásra a feliratok, címkék megfigyelése, ábrázolása is.

Amíg ezt elkészítik, megkavarom a tésztát. Közben persze azt is megtanuljuk, miből készül a palacsinta… na, ez már tényleg ráadás, semmi köze a vizuális neveléshez. Csak az élethez. De talán nem kell azt sem elkerülnünk.

Aztán egy rezsón (nálunk van terem, ahol tűzhely is van) elkezdem sütni a palacsintákat. A gyerekeknek meg kell figyelniük a mozgásomat, milyen az, amikor feldobom a tésztát, és úgy fordítom meg. Csillogó szemmel, lélegzetvisszafojtva figyelnek, majd örvendezve vetik papírra a mozdulatot (mozgás-változás ábrázolása, emberi alak mozgás közben, hogy csak pár újabb konkrét pedagógiai célt említsek).

Korosztályfüggő és egyéni döntés is, hogy ki mit rajzol még rá. Van, aki megküzd a tűzhely formájával, más a linóleum mintáját próbálja, és van, aki már odaképzeli magát is a kis papírtányérral, hogy elkapja a kész palacsintát. Mert koránál fogva megéli a rajzot, az eseményt, függetlenül attól, megtörténik-e valami vagy sem. A nagyobbak közül néhányan közeli képkivágásban a serpenyőt tartó kézre koncentrálnak. A kicsik a teremben felfüggesztett rajzokat próbálják odarajzolni (hogy ha megmutatom a rajzokat, mindenki elhiggye majd: ezt tényleg a rajzteremben csináltuk). Elmélyülten rajzol mind. A tele teremben, ahol minden hely foglalt. Fegyelmezetlenség semmi. Színeznek, komponálnak, kiemelnek, grafikai jelekkel gazdagítanak, használják mindazt, amit eddig megtanultak. És igyekeznek is, hiszen akkor eszünk majd, ha mindenki készen lesz.

Közben elkészítem a palacsintákat. Az egyszerűség kedvéért csak kakaóval tekerem fel. Jó így is, mondják, csak egy valaki kéri „csupaszon”. A kész rajzokat megnézzük együtt. Gyönyörűek…

Már csak a pakolás kell, a kézmosás, és jöhet a sorbaállás kis papírtányérokkal, aztán a jól megérdemelt palacsinták elfogyasztása. Nézem a csillogó szemüket, ahogy az élmény hatása alatt vannak még. Esznek, és közben nézik a rajzaikat. És tudom, tanultak ma. Tudom, még most is vésődik be sok dolog. A szemükkel összehasonlítják a maguk rajzát a másikéval. Látom, ahogy befele dolgozik bennük minden. És ez nagyon fontos. 

Tudom, ma elértem a pedagógiai célomat. Mellette pedig olyan élményt adtam, amit hetek múlva is emlegetnek majd. Otthon is. 

Félek a jövőtől. Félek, hogy a nagy egységesítésben, központosításban elveszítem azt, ami a legfontosabb nekem: a gyerekek örömét. Mert központi örömök nincsenek. Azok mindig ott képződnek a tanteremben. A szabad pedagógiai munkában. Akkor, amikor én is boldog vagyok. És ami nekem a legfontosabb, hogy a gyerekeket is mosolyogni lássam.