Szabó Márton írása a szociális cirkusz módszeréről

Labdákat dobálni tanítunk, de céljaink a tanulási készségek fejlesztésétől a társadalmi befogadás elősegítéséig terjednek.

Szociális cirkusz: egy keveset hallott, szinte ismeretlen fogalom Magyarországon. Jelentése egyszerűen annyi, hogy a cirkuszi művészetekben való részvételt használjuk eszközként a társadalmi integráció előmozdítására. A műfaj alkalmazási területei végtelenül változatosak: a világ számos pontján, különböző hátrányos helyzetű célcsoportokkal alkalmazzák. Ezek lehetnek tanulási problémákkal küzdő diákok, menekültek, szellemi és/vagy testi fogyatékos gyerekek, pszichiátriai betegek, bevándorlók, utcagyerekek, börtönben lévők, drogfüggők, hogy csak a legjellemzőbb példákat említsük. Az ezzel foglalkozó szervezetek folyamatosan szaporodnak az utóbbi években világszerte, míg a régebbiek mára több évtizedes tudást halmoztak fel, és eredményeik önmagukért beszélnek.

A téma szakemberei jellemzően vagy olyan zsonglőrök, akrobaták, bohócok és kötéltáncosok, akik ráéreztek a cirkusz világának integráló, fejlesztő és megtartó hatására – mind az egyén, mind a közösség szintjén; vagy olyan szociális szakemberek, tanárok, akik innovatív módszereket keresve a cirkuszban találták meg az eszközt a kívánt változásoknak az előmozdítására. Ez a két tudás – a cirkuszművészé és a szociális szakemberé – a szociális cirkusz fejlődése során összeforrt, és mára létrehozta az alapját ennek fiatal és folyamatosan bővülő diszciplínának.

Magyarországon a Magyar Zsonglőr Egyesület és az Artemisszió Alapítvány foglalkozik aktívan a témával – elsősorban roma hátrányos helyzetű fiatalok körében, Budapesten és vidéken egyaránt. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy szociális cirkuszi trénerek kis csapatával heti rendszerességgel tartunk cirkuszfoglalkozásokat Pesterzsébeten egy ifjúsági központban, illetve pár havi rendszerességgel cirkusztáborokat Sajókazán és Alsózsolcán a Dr. Ámbédkar Gimnázium diákjainak körében. Ezek során zsonglőrködést, kötéltáncot, akrobatikát és egyéb cirkuszi műfajokat tanítunk. Célunk azonban nem profi artisták képzése, hanem a cirkuszi műfajok elsajátítása során a személyes és közösségi készségek fejlesztése. Labdákat dobálni tanítunk, de céljaink a tanulási készségek fejlesztésétől a társadalmi befogadás elősegítéséig terjednek. A továbbiakban nézzük meg részletesen, hogy hogyan valósulnak meg ezek a célok! (A foglalkozások gyakorlati megvalósításáról további részleteket az ARTES weboldalon lehet olvasni.)

Cirkusz roma serdülő csoportokkal

Mivel állunk szemben, amikor hátrányos helyzetű, roma serdülőkkel kezdünk dolgozni? Többségében olyan életerős fiatalokkal, akiknek a társadalom színpadán az első és legmeghatározóbb élménye az iskolai kudarc. Bukások, korai iskolaelhagyás, osztálytermi szegregáció, indokolatlan átvétel kisegítő iskolába vagy magántanulónak: ezek nagyon sok magyar roma származású serdülő alapélményei. Számos oka van az iskolarendszerünk kudarcának a roma fiatalok oktatása terén, de most beszéljünk inkább e kudarc következményeiről.

Az iskolai kirekesztés és sikertelenség torzítja a roma fiatalok önképét; a sok kudarc hatására interiorizálják a róluk alkotott ítéletet, miszerint nem képesek semmire. Nincs önbizalmuk, nem hisznek saját magukban, a képességeikben. Komoly céljaik nincsenek, hiszen nem érzik, hogy el tudnának érni bármit. Tanult tehetetlenség alakul ki bennük, mert a tehetetlen magatartás volt tőlük mindig az elvárt, és ez részükké lett mint a leghatékonyabb túlélési stratégia. Sikertelenségük frusztrációt, önértékelési problémákat szül. A többségi társadalommal először az iskola porondján találkoznak, és az itt bekövetkezett kudarcuk kívülről és belülről egyaránt determinálhatja minden további szerepvállalásukat a társadalomban.

A cirkusz eszközével elsősorban azért a célért küzdünk, hogy visszaadjuk ezeknek a fiataloknak az önmagukba vetett hitet, és hogy megmutassuk, mi mindenre képesek, ha kitartóan megdolgoznak érte. A nem formális nevelés elsődleges célkitűzése a hátrányos helyzetű fiatalok képessé tétele (empowerment) arra, hogy kellő önbizalom segítségével rátaláljanak önmagukra, és megvalósíthassák terveiket. Pontosan ez a célunk; eszközünk pedig a cirkusz.

Hatás az egyénre – motiválás és önképfejlesztés

Amikor hátrányos helyzetű csoportokkal dolgozunk cirkusszal, kezdetben különösen sokat halljuk a tipikus kifogást: „ezt úgyse tudom megcsinálni”. Jó ok arra, hogy ne kelljen csinálni semmit. A részt vevő fiatalok kezdetben mindig nagyon passzívak, bizonytalanok, inkább bele se akarnak kezdeni, félnek a kudarctól. Nem hisznek abban, hogy meg tudnak valamit tanulni. Aztán ha megpróbálnak például egy zsonglőreszközzel játszani, és nem sikerül először (és természetesen senkinek sem sikerül először), akkor igazolva érzik azt, hogy „ez nekik nem megy”. Olyan berögzült életstratégiák ezek, amelyek elfojtanak minden kezdeményezést, célkitűzést és kitartást. Ezeket a dinamikákat próbáljuk munkánk során megtörni azzal, hogy folyamatosan motiváljuk őket a gyakorlásra, ami aztán elvezet ahhoz, hogy megtanulnak játszani ezekkel az eszközökkel, amit első próbálásra nem hittek el magukról. Idővel pedig olyan trükköket is megtanulnak, amikről lehetetlennek gondolták korábban, hogy nekik ez sikerülhet. A zsonglőrködésben és cirkuszi ágakban elért sikerélmény javítja az önbizalmukat, önértékelésüket. Itt kézzel fogható az eredménye a befektetett munkának, a sikerélmény rengeteget jelent számukra. A zsonglőreszközökkel való játékokban való fejlődés egyenes arányban áll a gyakorlásba fektetett idővel és figyelemmel. Semmilyen tehetség nem kell hozzá, mindenki fejlődik, ha gyakorol, és ez mindenkinek sikerélményt is jelent. Munkánk során mi is igyekszünk minél több pozitív visszajelzést adni nekik. Természetesen egy fellépés tud a sikerélmény legerősebb forrása lenni; itt megmutathatják tudásukat, ügyességüket, hogy olyan dolgokra képesek, amire senki más a környezetükben.

Így, különböző játékos eszközökön modellezve tapasztalják meg, hogy igenis tudnak tanulni, és annak sikere elsősorban saját kitartásuktól függ. Ez a tapasztalat fejleszti az önképüket, és kitartásra, összeszedettségre, odafigyelésre, céltudatosságra tanít. Azaz éppen olyasmire, ami annyira hiányzik ebből a célcsoportból, amelynek tagjai közül sokan tanulási, illetve koncentrációs problémákkal küzdenek.

A gyakorlás önismeretet is nyújt: a határaink felismerését, megtapasztalni, hogy mennyire tudok türelmes vagy kitartó lenni, legyőzni a kudarcokat, amikor leesnek a labdák, és összegubancolódnak a szalagok, és hinni abban, hogy a gyakorlás elvezet a tudáshoz, az ügyesedéshez és a sikerhez. Mindenkinek, aki zsonglőrködésre adja a fejét, nehéz megbirkóznia az új dolgok tanulásakor azzal, hogy először tízszer, ötvenszer vagy százszor sem sikerül az áhított trükk, de aztán egyszer csak mégis sikerül, majd egyre többször is. Ez az élmény testi és személyiségbeli önismeretet is jelent: határaink felmérését és feszegetését. Ezeknek a roma fiataloknak pedig fontos a határaik és a képességeik feltérképezése, mert kudarcos iskolai pályafutásuk során sok esetben torzult kép rögzül bennük saját magukról. A tanulásra való képességük fejlődik, és ez a fejlődés rendkívül látványos formában jelentkezik mind önmaguk, mind a környezetük számára. Látják önmagukon és egymáson is a fejlődést, és ez ösztönzőleg hat, így a „nekem ez úgyse megy” mondat a szájukból egyre ritkábban hangzik el, és egyre hamisabban cseng.

Hatás a csoportra – közösségfejlesztés

A kamasz fiatalok életét az identitáskeresés határozza meg. Az egyén identitása a társas kapcsolatai hatására fejlődik és a csoporthoz tartozás az egyik legfontosabb meghatározója ennek a fejlődésnek. A kamasz fiatalokban megjelenik a kérdés, hogy hogyan látnak engem mások, milyennek lát a külvilág, és mit vár el tőlem. Ez a szakasz fordulópont az ember identitásának kialakításában, amelynek során egymásnak feszül az, amit a társadalom elvár az egyéntől, és amivé ő szeretne válni. Ebben az életszakaszban létfontosságú a személyes jövő megvalósításába vetett bizalom (Révész, 2007).

A jövőbe vetett bizalom kifejlesztésének segítése létfontosságú az olyan fiatalok számára, akiknek a társadalom első üzenete az volt, hogy nincs helyük az iskolában, az oktatásban, és így társadalmi felemelkedésre sincs esélyük. Ebben az életkorban értik meg, hogy a társadalom jelentős része potenciális bűnözőt vagy a segélyen nyomorgó jövőbeli munkanélkülit lát bennük, és ekkor dől el, hogy az identitásuk interiorizálja-e ezt a képet, vagy felveszi ez ellen a harcot (Néményi, 2007).

Mi erre a harcra próbáljuk ösztönözni a fiatalokat. Arra, hogy legyen annyi önbecsülésük, hogy meglássák saját magukban a lehetőséget. Ennek kialakítása pedig társaságban jön létre, ahol pozitív visszaigazolást kapnak. Erre egy eszközünk a csoportos munka, ahol együtt játszanak, együtt készülnek az előadásokra, és együtt lépnek fel. Emiatt egy csapat tagjának érzik magukat, amelyben meg kell tanulniuk jól együttműködni, hogy aztán együtt legyenek sikeresek. Fontos, hogy támogatják egymást a csapat tagjai, és hogy a csoportos identitás, amit a cirkuszcsoporthoz való tartozás hoz, értéket, sikerességet jelent számukra. Másrészt kapnak megerősítő visszacsatolást kortársaiktól akkor is, amikor egymást, testvéreiket, barátaikat tanítják a már elsajátított tudásra. Ez segíti, hogy értékesnek tartsák a tudásukat, hogy referenciaszemélyek legyenek mások szemében; ez felelősséggel jár, és nagyban fejleszti az önértékelésüket.

Ezenkívül tőlünk is rengeteg pozitív visszacsatolást kapnak, és mi mint a cirkuszi művészetek gyakorlott ismerői olyan referenciaszemélyek vagyunk a csoport számára, akinek a dicsérete és a figyelme sokat jelent számukra. A beléjük fektetett bizalmunk, az a nagy elvárás, amit irányukba támasztunk, hogy érdemesnek tartjuk őket arra, hogy kiálljanak a színpadra a tudásukkal, és hogy ennek meg is tudnak felelni, nagyban javítja az önmagukról alkotott képet. Megtapasztalják, hogy nemcsak konfliktusok által lehet figyelmet kapni, hanem együttműködő magatartással is. És nem lehet elhanyagolni a közönség pozitív visszajelzésének értékét sem, a tapsot, amitől érzik, hogy a külvilág is értékesnek tartja, amit közösen létrehoztunk.

Ha a cirkusz valakinek a hobbija, az ráadásul közösséget teremt a hazai és a nemzetközi cirkuszi miliővel is; ez a közösség átível etnikai és társadalmi csoportokon. Munkánk során mindig törekszünk arra, hogy résztvevőink különböző rendezvényeken és utazásokon megismerhessenek más zsonglőröket, akrobatákat, akikkel a cirkusz kapcsolódási pontokat jelent.

Hatás a társadalomra – érzékenyítés

A szociális cirkusz előadásai hatással vannak a külvilágnak, illetve a szélesebb környezetnek a fellépőkről kialakított képére. Árnyalják a roma fiatalokról alkotott képet, kifejtik hatásukat az előítéletek ellen. Tanáraik, családjuk, a környezetükben élő roma és nem roma emberek egyaránt láthatják, hogy olyasmire képesek ezek a fiatalok, amire kevesen, és amit esetleg nem feltételeztek róluk.

Egy másik szerepben jelennek meg az előadás alkalmával; pozitív kontextusban vannak a figyelem középpontjában, ami az iskolában talán soha sem fordult elő korábban. Ez a szerepváltás differenciálja a megszokott társadalmi szerepeket, a tágabb közösségben elfoglalt helyükről alkotott képet, és rámutat különbözőségük értékére is.

A különböző szerepek próbálgatása létfontosságú a kamaszkori identitáskeresésben, és a fiatalok a cirkuszban kipróbálhatják magukat egy különleges közösségi szerepben, ami aztán hozzájárul személyes fejlődésükhöz, még ha később nem is foglalkoznak majd cirkusszal.

A feladat nagy, szegregált társadalmunk kirekesztő mechanizmusai erősek, de a cirkusznak mint technikának van egy különleges kulcsa. Ez nem más, mint a szimbolikus tartalom, ami a cirkusz világát átitatja. A cirkusz egy toposz telítve kulturálisan kódolt jelentéstartalmakkal, ami tudattalanul is létrehoz egy nagyon erős szimbolikus teret maga körül. Ennek pedig elidegeníthetetlen része az a varázslat, ami mindent a feje tetejére állít, ami kiforgatja berögzült társadalmi struktúráinkat, és létrehozza azt a karneváli létállapotot, amiben minden lehetséges (Bolton, 2004). A cirkusz karneváli terében – Mihail Bahtyin híres karneválfogalmát használva (Bahtyin, 1976) – mindenki egyenlő, minden megtörténhet, mindenki maszkot, szerepet vált. A cirkusz ilyen felszabadító ereje a karneváli állapot során egyedi és megismételhetetlen, így nem is tart örökké. A cirkusz után az ember visszatér megszokott életébe, de az ott megszerzett tapasztalat részünkké válik, tanít és gazdagít minket, illetve a felgyülemlett társadalmi és egyéni feszültségeink szelepévé válik, amin szélnek ereszthetjük őket.

Irodalomjegyzék

Bahtyin, Mihail (1976): A karneváli világszemlélet. Világosság 899. sz. 555. (1976)

Bolton, Reginald (2004): Why Circus works? Murdoch University. Perth, 2004, 16. o.

Révész György (2007): Személyiség, társadalom, kultúra – a pszichoszociális fejlődés erikson-i koncepciója. In: Gyöngyösiné Kiss E. – Oláh A. (szerk.) 2007. Vázlatok a személyiségről. A személyiséglélektan alapvető irányzatainak tükrében. Budapest: Új Mandátum, 224 –243. o.

Néményi Mária (2007): Serdülő roma gyerekek identitás-stratégiái. Educatio 2007/1.

A szövegben Dorkó Dániel fotói láthatók.