A családról – kívülállóként

By matelencse on 2017. jún. 01. - 09:05

Lőrincz Andrea írása

Rossz emberből van már elég, de a jó emberből még több kell erre a világra.

„A szomszédoknál majdnem mindenhol égett a villany a földszinten, és a függönyök nem voltak behúzva, úgyhogy útközben a családi élet apró jeleneteit láthattam: gyerekeket, akik a kanapén tévéztek vagy a PlayStationnal játszottak, apákat, akik újságot olvastak, anyákat, akik bögréből kortyolták a forró teát. Hát, nálunk nem egészen ilyen a hangulat, gondoltam keserűen, sosem volt ilyen” – írja le világát Ryan, Cathy Glass (2014, 87-88.) vékony kötetének lapjain. Azt a világot, melyet ő csak kívülről szemlél. Édesapja születése előtt elhagyta, anyja alkoholista és gyógyszerfüggő. Ryant és testvérét néhány nappal ezelőtt nevelőszülőkhöz helyezték. Nem tehet róla, mégis idegenek között él. Sóvárogva és gyakran elcsukló hangon családokról mesél, kívülállóként. Bár Ryan története – annak minden szörnyűségével együtt – csupán fikció, mégsem kell messzire mennünk ahhoz, hogy a környezetünkben felfedezzünk hasonló eseteket. A következőkben 20 olyan 14-18 év közötti fiatal családról alkotott képe kerül feldolgozásra, akiknek szintén csak kívülállóként adatott meg a harmonikus családi élet érzékelése és értelmezése.

Mit is értek kívülálláson? A kutatásom során megszólaltatott fiatalok mindegyike egyazon gyermekotthon falain belül éli a mindennapjait. A több mint száz állami gondoskodásba vett gyermeket jegyző intézmény olyan gyermekek és fiatalok ellátását biztosítja, akiknek családja nem tudta ellátni alapvető funkcióját, nem tudott elsődleges modellként (Bagdy, 1995) és támogató rendszerként működni. Súlyosbító körülmény, hogy – bár nem tudatos szelekció következményeképpen – elsősorban olyan gyermekek váltak ezen intézmény lakóivá, akik családon belüli erőszak valamely formájának áldozatául estek. Az ezen a téren felvázolható kép nagyon tarka: a fizikai erőszak, a lelkiterror és a szexuális bántalmazás különböző formái mellett a gyermekek (akár születéstől kezdve történő) elhanyagolásának mértéke is drasztikus méreteket ölt. Mindezek ismeretében az áldozatul esett gyermekek élethelyzetének javítására gyakorta a családból való kiemelés indítványozását tekinti a legmegfelelőbb megoldásnak a hatóság. Amennyiben az eljárás sikeres, a gyermek megkezdheti intézeti, illetve intézményi keretek közötti életét. A családjától távol, olykor a testvéreitől is elválasztva. A családi mindennapok megélésnek hiánya, a családon belüli pozíciók betöltésének és a feladatok ellátásnak elmaradása (történjen ez bántalmazó szülői közegben vagy nevelőotthonban), valamint a család mint elsődleges szocializációs színtér intézményessé válása teszi őket kívülállóvá. Ahogy saját családjukra már teljesen más közegből tekinthetnek vissza, úgy mások családjait is csupán külső szemlélőként térképezhetik fel. Hogyan vélekednek ebből a helyzetből saját családjukról? Milyen tulajdonságokkal ruházzák fel az ideális szülőt? Hogyan képzelik el saját jövőjüket, fókuszban a család vagy megreked a periférián? Többek között ezekre a kérdésekre kerestem a választ a fiatalokkal folytatott beszélgetéseim során. Interjúalanyaim olyan fiatalok, akiket gyermekkoruk hajnalán választottak el a családjuktól. De így is elegendő időt töltöttek el otthon ahhoz, hogy életre szóló sebeket szerezzenek.

Ha a napi rutinunkat megszakítva néhány percre leülünk egy székre és átgondoljuk, hogy eddigi életünk során ki volt hozzánk a legjobb, és ezzel szemben ki okozta nekünk a legtöbb fájdalmat, akkor az előbbi esetben leggyakrabban a szüleink és a közeli hozzátartozóink juthatnak eszünkbe, és csak ritkán idézhetjük fel őket életünk megkeserítőjeként. Árnyaltabb azonban a kép, ha ennek a gondolatnak a magját egy gyermekotthonban élő fiatal fejében ültetjük el. „Anyám iszik, sokat veszekszik. Ahogy apu meghalt, elkezdett hanyagolni, többet volt az élettársával, mint velem otthon” – mondja egy fiú (16) dühösen, hangjában mély megvetéssel. Az édesanyja a legrosszabb ember az életében. Hozzá hasonlóan egy fiatal anyuka (17) is a következőt meséli: „Vannak gyerekei és azt gondolom róla, hogy rossz ember, mert eldobta a gyerekeit. Fontosabb volt a palija és a pénz.” A megkérdezettek válaszai alapján tendenciaszerűen kimutatható, hogy a legmélyebb ellenszenvet családjuk valamely tagja iránt érzik. Kiemelt figyelmet érdemelnek azok az esetek, melyekben a legjobb és legrosszabb hatások egy családon belül helyezkednek el: „Gyűlölöm apát, mert mindig ütött minket, és anyut is ütötte. Mindig elvette a pénzt tőlünk, és elitta, meg ilyenek. De anyu bátor volt. Nem akarta odaadni neki a pénzt. Ő jól viselkedett” – emlékszik vissza interjúalanyom (L14). Az övé az egyetlen olyan történet, melyben mindkét szülő említésre kerül. Ritkán fordul elő, hogy az elbeszélések során a szülők együtt jelennek meg. A kép általában anyára vagy apára szűkül. A két szereplő közül is elsősorban az anya felett törnek pálcát. Az apa képe és jelleme ritkábban kerül terítékre. Talán párhuzamba hozható ez azzal a gondolattal, hogy mind evolúciós, mind pszichológiai szempontból az anya az első olyan személy, akivel a gyermek kötődést alakít ki. Az anya az ősbizalom és az ősbiztonság elsődleges szimbóluma minden ember életében (Bagdy, 1995). Ha egy anya bántalmazza, elhanyagolja vagy elhagyja gyermekét, azzal az egész világba vetett bizalmát képes megingatni. Ebből a hitevesztett állapotból nagyon nehéz a fiatalokat visszarántani, de esetenként egy jól felkészült, szerető nevelőszülő pótolhatja a kialakult hiányokat. Azonban számos esetben találkoztam olyan történetekkel, melyek megcáfolják ezt az állítást. Azt gondolhatnánk, hogy kizárólag vérszerinti szüleik érdemelnek részükről mély megvetést, azonban sok esetben előfordul, hogy ez az érzés korábbi nevelőszüleik felé irányul: „Sokszor bántotta az öcsémet is, tudta, hogy milyen körülmények között éltünk, hogy honnan jöttünk. Mégis rosszul bánt velünk, minket is bántott, és nem egyszer megalázta anyuékat is” – magyarázza egy lány (18), és tőle függetlenül egy újabb hasonló esett: „Sok rossz ember van az életemben. De a legrosszabbak a legutolsó nevelőszüleim: ittak, ütöttek minket és nem figyeltek oda ránk.” (L16) 20 adatközlőmből 7 fiatal minősítette a (vérszerinti vagy nevelő) szüleit a legrosszabb dolognak az életében, s csupán ketten tekintenek rájuk pozitívan. A legelítélendőbb szülői tulajdonságok és cselekedetek a deviáns magatartásformák valamelyikéhez köthetők, ezek főként a bántalmazás és az alkoholizmus, de mások elárulása és az egyéni boldogság előtérbe helyezése is megbocsáthatatlan bűn. (A felsorakoztatott bűnök több ponton is megegyeznek Hanák Katalin 1973-as kérdőíves életrajzkutatásának eredményeivel.) A fiatalok fele tehát valamilyen jellegű emocionális tartalommal nyilatkozik a szüleiről. Legyen ez pozitív vagy negatív, de egyfajta érzelmi kötődésről tesz tanúbizonyságot, így jelezve, hogy bizony dolgoznak még bennük a felgyülemlett érzelmek, és még a megküzdés stádiumában járnak. Ennél azonban sokkal elkeserítőbb az a tény, hogy a megkérdezettek másik fele teljes közönnyel és érzelmi visszacsatolás nélkül beszél a szüleiről, vagy egyáltalán nem beszél, mert nem tekinti a témát említésre méltónak: „Nem tudom, milyen egy jó szülő. De nem is érdekel ez a dolog” – mondja egy 18 éves lány. Talán ez a hozzáállás mutatja leginkább az állami gondozásba kerülő gyerekek és fiatalok személyiségkárosodásnak legsúlyosabb fokát. Hiszen „az érzelmi élet szürkesége, elsivárosodása, kiürülése nyilvánul meg ebben.” (Hanák, 1973: 197) Vajon mi a garancia arra, hogy az élet további területein nem jelentkezik majd náluk ilyesfajta érzelmi elsivatagosodás?

Mégis a számtalan negatív példa felsorolását követően érdemes sorra venni azokat a tulajdonságokat, jellemvonásokat melyek az interjúk során kapott válaszok alapján egy (képzeletben megalkotott) jó szülő elengedhetetlen ismérvei:

felneveli a gyermekét,
szereti, odafigyel a gyermekére,
megad mindent a gyermekének,
nem bántja a gyermekét (fizikai, verbális erőszak),
nem iszik alkoholt.

Az öt, nagy számarányban megjelenő tulajdonság mellett olyan tényezők jelennek még meg, mint hogy gondoskodik a gyermekéről, beszélget vele, iskolába járatja, s alapvetően kedves és jószívű. Ezekben az elengedhetetlenként meghatározott szülői tulajdonságokban a saját életük során elszenvedett szülői veszteségek felsorakoztatása mutatható ki. Alapvetően tehát a szeretet, az odafigyelés és a nevelés hiánya, valamint a saját szenvedéseik oppozíciói kerülnek megfogalmazásra. „Egy jó szülő felneveli a gyerekét, törődik, foglalkozik vele. Nem úgy, mint az én szüleim” – hangsúlyozza egy szüleit önszántából elhagyó lány (17). A „jó szülő” szavakkal való megformálásához egy dologra van szükség: egy jó szülőre, és akkor könnyű a jellemzés, vagy egy rosszra, s akkor még könnyebb. Egy jó szülő kincset ér és megbecsülendő. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az imént felsorolt tulajdonságok vonzó példává teszik a velük rendelkező felnőtteket. Ilyen jegyekkel, felmutatott mintával érheti el egy szülő, hogy egy magára hagyott gyermek példaképévé váljon, ámbátor ebben a közösségben sajnos ez az eset nagyon ritka (Karlowits-Juhász, 2017).

Érdekes adalék lehet a családról alkotott képhez, ha számításba vesszük a kortárscsoport mint szocializációs közeg szerepét. Számtalan esetben megjelenő szófordulat, hogy egy jó szülő olyan, mint egy jó barát. De milyen a fiatalok számára egy jó barát?

Mindig ott van mellettem,
megoszthatom vele a titkaimat, és nem beszéli ki őket,
mindent el tudok neki mondani,
segít a bajban,
őszinte hozzám.

A gyermekotthonban vagy intézetben nevelkedő fiatalok esetén kulcsfontosságú a barátok központi szerepének felismerése. A felnőttek világában való csalódottságuk egyértelműen ahhoz vezet, hogy a kortársakat használják kapaszkodóként (Kozéki, 1993). A kortárscsoport értékének felülreprezentálódása a család és az elsődleges közegként működő felnőtt bázis hiányában nem meglepő. Ahogy a harmonikus családi kapcsolat esetén, úgy a baráti viszonyokban is a nyílt kommunikáció és a bizalmas, támogató attitűd a legfontosabb erény, mely az őszinteségen és egymás megsegítésén alapszik. Soha ne becsüljük le a gyerekek és fiatalok baráti kapcsolatait, hiszen többek között ezek töltik be a bennük tátongó hiányt. Ezek a társas kapcsolatok hívják fel arra a figyelmüket, hogy ők maguk is értékes emberek.

De ha ilyen domináns a kortárscsoport szerepe, és ennyire negatív, sőt közömbös a szülőkhöz és a családhoz mint intézményhez kialakított belső viszonyulás, akkor hogyan vélekednek vajon a saját „felnőttségük” kérdéséről? A téma megközelítéséhez egyetlen kérdést tettem fel az interjúk során: Felnőttként fontos neked, hogy jó ember legyél? – a kérdésre 100%-ban „igen” válasz érkezett, és külön kérés nélkül fogalmazták meg a válaszukat alátámasztó érveket. A kapott válaszok három nagy területre oszthatók:

a munka fontossága (4 válaszban jelenik meg),
a társadalmi megítélés fontossága (7 válaszban fordul elő),
a család fontossága (17 válasz tartalmazza).

A válaszok számarányának tükrében elmondható, hogy kiemelkedően fontos szerepet tölt be a fiatalok jövőképében a saját család jelenléte. Ezen fő kategórián belül is megjelölhetők visszatérő, uralkodó motívumok.

„Fontos, hogy legyen családom.”
„Nem akarok olyan lenni, mint a szüleim.”
„A gyerekem nem juthat ilyen sorsra, mint én.”
„A gyerekemnek jó példát kell mutassak.”

Elsődleges fontosságú tehát a stabil családi körülmények megteremtése, a gyermekek példaértékű nevelése, mely minden esetben összefügg az anyagi jólét biztosításával. Felismerik a munkavállalás fontosságát és az ezzel járó pozitív társadalmi megítélés lehetőségét. „A gyerekemnek jó példát kell, hogy mutassak. Hogy ne ugyanolyan legyek, mint amilyenek a szüleim voltak velem. Azért szeretnék iskolába is járni, hogy a testvéreim se maradjanak magukra. Mert azért magunkra hagytak minket [a szüleink]. Nekem kell jó példát mutatnom nekik. És a gyerekemet sem akarom, hogy olyan legyen, mint amilyen én voltam” – vélekedik egy fiatal lány (15), aki jelenleg 3 testvérével él állami gondozásban. Az állítás alátámasztásához még néhány hasonló gondolat: „Ha lesznek gyerekeim meg családom, akkor nem a rosszat akarom átadni, hanem a jót, hogy tisztességes, normális ember legyen belőlük” (L15). „Amikor majd gyerekem is lesz, ne azt a szokást vegye át, amit én, hogy ő is rossz legyen. A fiamnak én akarok lenni a példaképe” (F14). De van, aki szűkszavúan csak így fogalmaz: „Nem akarom, hogy majd úgy legyen, mint velem volt” (L18). S ebben a rövid mondatban minden bőségesen kifejtett gondolat és érzelem veleje benne rejlik. Semmi sem történhet úgy, ahogy velük történt.

Mi lehet a tanulsága ennek a számtalan összesűrített gondolatnak és lejegyzett érzelemnek? Első látásra talán az, hogy felismerjük, hogy ezek a sorok olyan gyerekektől és fiataloktól származnak, akikről a hozzájuk legközelebb álló személyek sem feltételezik, hogy épkézláb mondatok megalkotására képesek (Karlowits-Juhász, 2017). De ami a mondatok megalkotásának képességén is túltesz, az a stabil erkölcsi meggyőződés kialakulásának ténye. Saját pozíciójukból szemlélve felismerik, hogy a saját családjuk és szüleik által képviselt életforma elfogadhatatlan és elítélendő. Egy gyermek elemi szintű vágya, hogy felnőtt legyen. És ha már felnőtt akar lenni, kézenfekvő, hogy a szüleire szeretne hasonlítani. Azonban ha – a gyermek számára is érzékelhető – nem megfelelő hatások érvényesülnek a családon belül, akkor ezek a tényezők az azonosulás útjába állhatnak. Szélsőséges esetben kialakulhat az ún. fordított szerepvállalás, vagyis hogy a gyermek a szülői tulajdonságok és cselekedetek szöges ellentétét kívánja tenni, és gyakorta teszi is (Ranschburg, 2007). Jelen esetben ennek a fordított szerepvállalási mechanizmusnak a verbalizálásával állunk szemben. Felismerik és szavakba tudják önteni, hogy mi az elítélendő, és mi a jó. Hogyan éltek ők, és ezzel szemben hogyan kellene majd élniük. De mi a garancia arra, hogy a kialakult erkölcsi meggyőződés erkölcsi magatartássá alakul? Hogy a helyes út felismerése valóban a helyes út megtételéhez vezet? Hogyan valósulhat meg egy állandó és pozitív minta nélküli mintakövetés? Megállítható a folyamat, melyben az állami gondozásban élő fiatalok által újratermelődik egy újabb állami gondoskodásba vett generáció?

A gyermekotthonok egyik alapvető küldetése a családi életre nevelés és az intézetből való kikerülést követő életre való felkészítés (lenne). Mégis mindezek a feladatok ellátatlanok és elláthatatlanok maradnak mindaddig, amíg az intézményes nevelés súlyos diszfunkciókkal küzd. A gyermekekkel szinte együtt élő nevelőknek ugyanolyan módon kellene nevelniük, ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel felruházva, mint a szülőknek (Kozéki, 1993). Nagy létszámú intézményi keretek között azonban ez majdhogynem lehetetlen. Ezt az állapotot csak tovább súlyosbítja a megfelelő szakemberek hiánya és az intézmények nem megfelelő felszereltsége. Mit tehetünk hát, ha minden eleve el van ásva? Elevenen temeti el a környezetük a fiatalok által megfogalmazottakat. „Rossz emberből van már elég, de a jó emberből még több kell erre a világra” – fogalmazta meg búcsúgondolatként egy lány (18). Úgy vélem, ebben rejlik az igazság magja. Mi mindannyian felelősek vagyunk a mintaadásért. Intézeti nevelőként, pedagógusként, felelős értelmiségiként, magánemberként. Mindazzal, hogy nem fordítjuk el a fejünket az utcán, hogy nem bélyegezzük meg a „gyivis” gyereket az intézet kerítése előtt elsétálva. Minden rosszat, amiről beszámolnak, a saját bőrükön tapasztaltak meg, ezt érzik igazán magukénak. A sebeiket. Erre a mechanizmusra építkezve kellene minden támogatást és pozitív visszacsatolást biztosítanunk számukra, hogy azt legalább ugyanannyira a sajátjuknak érezzék.

Egy utópisztikus világban minden állami gondozott fiatal mellé jutna egy mentor, aki figyelemmel kísérné testi, lelki, szellemi fejlődését, az egyéni életútját, és segítene neki a nehéz időszakokban. Hiszen a gyermekkorban gyűjtött élmények és a szülők negatív mintája egész életükben kísértetként lebeg a fejük felett. Egyetlen elgyengült pillanat elég lehet, hogy alárendelődjenek a családi devianciáknak (Hanák, 1973). A mi világunk nem egy idilli világ, de ennek ellenére élhető és szerethető. Képzett szakemberek híján egyénenként kellene példákkal megmutatnunk, hogy ez a világ nem olyan rossz. Lehet, hogy egy jó útért való ábrándozáson túl érdemes benne egy jobb útért küzdeni.

Felhasznált irodalom

Bagdy Emőke (1995): Családi szocializáció és személyiségzavarok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Cathy Glass (2014): Nekem is van apukám. Kulinária Kiadó, Budapest.

Hanák Katalin (1973): Diszfunkcionális családok (A család képe az állami gondozott gyerekek életrajzaiban). Szociológia, 1973/1, 187-208.

Karlowits-Juhász Orchidea (2017): Példakép, másképp – gyermekotthonban élő gyerekek példaképválasztásainak kvalitatív vizsgálata, in: Nagy Ádám (szerk.): Tizenkilencre lapot? Szociálpedagógia a XXI. században. Pallasz Athéné Egyetem – Iuvenis Ifjúságszakmai Műhely, ISZT Alapítvány, Budapest.

Dr. Kozéki Béla (1993): Nevelőotthon – nevelő otthon, Erkölcsi érzelem, ítélet és viselkedés iskoláskorban. Károlyi István Gyermekközpont, Fót.

Ranschburg Jenő (2007): Rögök az úton. Saxum Kiadó, Budapest.

A szerzőről:

Lőrincz Andrea