Beszélgetések az iskoláról

Révész György írása. Első párbeszéd

Amiből az is következik, hogy sokkal inkább hasznára lesz tanítványainak az a tanító, aki az ismeretek elsajátításának eredményes módjára vezeti rá tanítványait, mint az, aki magukat az ismereteket veri a fejükbe.

Methodosz: Arra kérsz, Ióannész, mondjam el, milyen szerintem a jó iskola. Magad is beláthatod, hogy ezt csak akkor tehetem meg, ha előbb tisztázzuk, mit értsünk azon, hogy jó egy iskola. ... Lám, már rögtön az elején gondolkodóba estél! Sebaj, próbáljuk együtt kideríteni a helyes választ, ha ugyan van helyes válasz.
Mert tudnod kell, Ióannész, hogy nem minden kérdésre adható helyes válasz. Legalább is egyetlen helyes választ nem mindig találhatsz. Persze, a legkézenfekvőbb felelet az lenne, hogy az a jó iskola, ami az isteneknek tetsző – és ez nyilvánvalóan helyes válasz. Csak hát nem tudjuk, mi tetszik a halhatatlan olümposziaknak, és attól tartok, ebben még maga Püthia sem tudna eligazítani, vagy ha – drága ajándékért, hosszas kérlelésre – meg is tenné, ismét csak törhetnénk a fejünket, hogy megfejtsük rejtélyes üzenetét.
Keressük hát a magunk halandó eszével az igazságot. Megvizsgálhatjuk először, hogy a „jó” kinek a szempontjából érvényes.

Ióannész: Úgy gondolom, a jó iskolának természetesen a Poliszt kormányzó hatalmasok és a bölcsek helyeslését kell kiérdemelni.

Methodosz: Derék polgár vagy, Ióannész, hiszen tiszteled a Polisz vezetőit. Ők nyilván azt mondják – hiszen nem is mondhatnak mást –, hogy az iskola akkor jó, ha derék polgárokat nevel. Olyanokat, mint amilyen te is vagy, Ióannész.
De vajon a hatalmasok és bölcsek véleménye megegyezik-e ebben a kérdésben? És vajon Spártában ugyanazt gondolják-e a Polisz vezetői, mint Athénban vagy Thébában? Ha pedig nem, akkor ez azt jelenti, hogy más iskola jó az athéniaknak, mint a spártaiaknak vagy a thébaiaknak?
Lám, az ember ostoba módon mindig csak kifogásokat keres, gyanakszik és kételkedik. Ez viszont csak bizonytalanságot szül, és nem vezet sehová, legkevésbé használható válaszhoz. Tegyük tehát félre egyelőre kétségeinket, és fogadjuk el, hogy az iskolának jó polgárokat kell nevelni. Nos, mikor mondhatjuk valakiről, hogy jó polgár?

Ióannész: Nyilván akkor, ha békében gyarapítja a város vagyonát és jó hírét, bőkezűen adakozik az isteneknek, rendszeresen és önként fizet adót; háborúban fegyverrel védi a falakat, a nőket és gyerekeket, a gyengéket és elesetteket.

Methodosz: Ezek szerint elmondhatjuk, hogy a jó polgár sokoldalú, önfeláldozó és könyörületes. De vajon jó polgárnak tartanál-e egy fazekast, akiről mindenki tudja, hogy portékája kiváló, kedvező áron is adja, de nem jár el a népgyűlésbe? Vagy jó polgár-e az a szobrász, aki márványba faragja a hősöket és a hetairákat, megörvendeztetve ezzel a polgárokat, de fegyvert soha nem fog a kezébe, még ha ellen fenyegeti is a Poliszt?

Ióannész: Zavarba hozol, Methodoszom.

Methodosz: Pedig nem ez volt a szándékom. Csupán arra akartam irányítani a figyelmedet, hogy gyakran könnyelműen, meggondolatlanul használunk olyan fogalmakat, amelyekről azt hisszük, mindenki ugyanazt érti rajtuk, mint pl. a „jó polgár”. Mindazonáltal – bár kétségeim jogosságát magad is elismerted azzal, hogy zavarba jöttél – úgy vélem, a legfontosabb dolgokat helyesen fogalmaztad meg, és a részletekkel – amelyek persze egyáltalán nem lényegtelenek! – ráérünk később foglalkozni. De ha visszatérünk ahhoz, ahogyan összefoglaltuk a jó polgár tulajdonságait – sokoldalú, áldozatkész, becsületes –, arra a következtetésre kell, hogy jussunk, hogy nem az a fontos, hogy mit tud, hanem az, mire képes, mit érez, hogyan gondolkodik. Egyetértesz ezzel?

Ióannész: Bevallom, ezt eddig nem gondoltam végig, de most, hogy kérdezed, magam is úgy vélem, sokkal fontosabbak a szándékok, az akaraterő, a képességek, a találékonyság, a társakhoz való viszony – hogy csak néhányat említsek –, mint azok a tételek és szabályok, amelyeket emberemlékezet óta a tanulók fejébe vernek minden iskolában. Mi tagadás, az enyémbe is, s mi hasznom lett belőle? Igaz, mára már rég elfelejtettem, de egykor megtanultam és tudtam is a verslábakat – de volt-e rájuk szükségem valaha is? Persze, ha költő lennék, bizonyára kívülről fújnám mindegyiket, sőt, újakat találnék ki – de hát nem vagyok az! Homérosz, Anakreón vagy Szapphó sorai verstani ismeretek nélkül is magukkal ragadnak. És nem sokkal fontosabb-e, hogy Szunion hegyfokán Poszeidón oszlopainál állva gyönyörködni tudjak az Ókeanoszban alámerülő napban, mintsem el tudjam mondani az aranymetszés szabályát? Persze, tudom, hogy a matematikához értők gyakran használják, a szobrászok és építészek meg semmire nem mennének nélküle – de nekem minek?

Methodosz: Helyesen mondod, Ióannészom, de nem szabad elragadtatnod magad. Magam is úgy gondolom, hogy az iskolában temérdek haszontalanságot tömnek szegény tanítványok fejébe, s ha akad is az ocsú között szem, az is kihullik a felejtés rostáján. De vajon nincsenek-e oly alapvető ismeretek, amelyekre mindenképpen szükségünk van, hogy a későbbiek során elsajátíthassuk azokat az ismereteket, amelyekre ténylegesen szükségünk van – költők a verstan tudományát, szobrászok az aranymetszés, földmérők a távolságmérés és területszámítás közönséges halandók számára oly rejtélyes szabályait?

Ióannész: Természetesen kellenek, hogy legyenek ilyen alapvető ismeretek. Például a legalapvetőbb számolás képessége, vagy az írás-olvasás tudománya nyilván mindig, mindenki számára nélkülözhetetlen.

Methodosz: Én azért amondó vagyok, ezt a magától értetődőnek tűnő igazságot is érdemes alaposabban szemügyre venni. Például a minap az agorán egy kereskedő golyókkal számolta ki a vételárat, mondhatom, boszorkányos ügyességgel. Ki tudja, egyszer talán nem is fogjuk használni az ujjainkat számolásra? Vagy ha hitelt adunk egyes utazóknak, akik azt állítják, hogy az aigiptoszok egykor nem betűket használtak, hanem képekkel jegyezték fel az uralkodók tetteit és más fontos eseményeket, de még az ifjaknak szóló intelmeket, sőt, a méhsör készítési módját is, vajon biztosak lehetünk-e abban, hogy legfontosabb közlendőinket mindig betűk segítségével fogjuk mások tudtára adni? Hiszen a képek sokkal érdekesebbek, s így éberen tudják tartani az érdeklődést, s ha – talán a távoli jövőben – feltalálnának olyan eszközt, amellyel – akár előre elkészített – képeket lehetne sorba rendezni, vagy éppen mozgatni, nem ezt választaná-e az emberek többsége?

Ióannész: Hiába szövöd úgy beszélgetésünk fonalát, Methodoszom, hogy végül mindig nekem kelljen visszavonulni, ez egyszer mégis ellentmondok neked. Mert abból, amit mondasz, az következne, hogy talán semmit nem kellene az iskolában tanítani, de hiszen ezt magad sem gondolhatod komolyan!

Methodosz: Távol álljon tőlem, hogy ilyesmit gondoljak vagy mondjak! Csak éppen arra kívántam rámutatni, hogy nincs olyan ismeret, nincs olyan eleme az emberiség által felhalmozott tudásnak, amely évszázadokon vagy évezredeken keresztül egyformán fontos és múlhatatlanul szükséges lenne. Ami ma mindenki számára magától értetődően nélkülözhetetlen, az sok emberöltővel ezelőtt még ismeretlen volt, s talán egy-két nemzedék múlva már azt sem tudják, hogy valaha létezett. Ma még szükségünk van az írás – magam is így gondolom – nagyszerű adományára, de biztos lehetsz benne, hogy eljön majd az idő, amikor az akkori emberek más módot találnak mondanivalójuk átadására és megőrzésére. Ma még az ujjainkon számolunk (bár van, aki már kavicsokkal sokkal gyorsabban), de meggyőződésem, hogy lesz idő, amikor gépek végzik majd helyettünk és a kereskedők helyett ezt a fontos feladatot.

Ióannész: Vagyis – ha jól értem – azt állítod, hogy a feltétlenül megtanítandó tananyag egyáltalán nem változtathatatlan, és könnyen lehet, hogy egy vagy két emberöltő múltán már egészen más lesz fontos, mint amit mi most annak látunk. De akkor – ha nem téves a gondolatmenetem – ebből az is következik, hogy ennek a nélkülözhetetlenül szükséges tananyagnak igen csekély mennyiségűnek kell lennie. Hiszen ezek szerint csak azokat az elveket, tételeket és egyéb ismereteket kell megtanítani, amelyekre éppen most minden gyermeknek szüksége van ahhoz, hogy a már említett tulajdonságok és képességek megfelelő módon kifejlődjenek bennük, illetve, hogy képesek legyenek tanulmányaik folytatására, ha pedig nem folytatják a tanulást, sikeres életvitelre. S lehet, egy-két emberöltő múlva már egészen mások lesznek szükségesek?

Methodosz: Dehogy téves a gondolatmeneted, sőt, következtetésed nagyon is logikus! Gondoljuk meg például a következőt. Úgy hírlik, hogy már a régi mezopotámiai bölcsek is ki tudták számolni, milyen hosszú az oldala az ismert területű négyzetnek, és ezt a számítási módot a püthagoreusok mesteri tökélyre fejlesztették. Ámde gondoljuk csak meg: mi szüksége van a kecskepásztornak, a fazekasnak vagy a tragédiaírónak erre a tudományra? És ha nem használja, vajon – a legjobb szándék mellett is – meddig marad meg az elméjében? Persze, a hajóácsnak vagy a földmérőnek szüksége lesz rá, és meg is fogja tanulni, amikor a mesterség fogásait sajátítja el – no de a grammatikai iskolában tanulónak, mi több, akár a tanítónak szüksége lehet effélére?

Ióannész: Nyilván nem.

Methodosz: Tovább megyek. Azt állítom, hogy ezen a feltétlenül szükséges – és ebből adódóan szerény mennyiségű – tananyagon kívül majdnem mindegy, hogy mit tanítunk az iskolában. A fontos az, hogy felkeltse a gyerekek érdeklődését, élményeket szerezhessenek általa, közben gazdagodjanak értelemben és érzelemben egyaránt, és a tanulási folyamat járuljon hozzá – ha csak egy parányit is – a már említett, a jó polgártól elvárható tulajdonságok kialakításához.
Képzeld el például, hogy az iskolamester a birkákról magyaráz a tanulóknak: négy lábuk van, nyírják őket, a tejükből túró és sajt készül, még míves ábrát is kanyarít hozzá a homokba. Eközben a kis Hilarión belecsíp Nikétaszba, Philémón homokot szór Szophrón göndör fürtjeire, s mire vége a magyarázatnak, már az sem tudják, miről is volt tulajdonképpen szó. De ha a bölcs tanító így szól hozzájuk: holnap kisétálunk a városkapun túlra, és felkeressük a derék Pantaleón gazdaságát. Beszéljük meg, kit mi érdekel, ki mire fog odafigyelni, ki miről fog másnap beszámolni a többieknek – nos, akkor sokkal érdekesebb a dolog, mert nem magyarázatot hallgatnak, hanem a valósággal találkoznak, meg is tapogathatják, tejet és juhsajtot is kóstolhatnak, talán segédkezhetnek a nyírásban, s ha szerencséjük van, még egy ellést is megnézhetnek. Próbáljuk meg együtt sorra venni: milyen módon válhat mindez a serdületlen gyermekek hasznára.

Ióannész: Nyilván személyes tapasztalatukon keresztül sajátítják el mindazt, amit a tanító mesélt volna nekik. Ha e mellett jobban odafigyelnek, talán azt is felfogják, mennyi tejet ad egy birka, mennyi tejből mennyi sajt lesz, esetleg bonyolultabb számításokat is végezhetnek nem csak a birkák számára és a tejhozamra nézve, hanem az adott számú birkához szükséges legelő méretére vonatkozóan is.

Methodosz: Lám, mennyi hasznos ismeret, s a felsorolás persze még hosszan folytatható, hiszen például a nagyobbak már akár gazdaságossági számításokat is végezhetnének. De valljuk be: mindezekből hosszú távon nem sokkal több marad meg, mint amiről már beszéltünk: a juhnak négy lába van, béget, a tejéből sajt készül.

Ióannész: Vagyis mégis oda lyukadtunk ki, hogy mindennek semmi értelme nem volt, ezzel az erővel a tanító a tanház hűvösében is elmagyarázhatta volna mindezt.

Methodosz: Éppen, hogy nem. Ugyanis egy ilyen kirándulásból számos további előny származik, amire persze sem a tanítók nem gondolnak, de még azok sem, akik mérhetetlen bölcsességgel eldöntik, mit és hogyan is kellene tanulni. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a derék Pantaleón tanyája jócskán kívül esik a városkapun, s az odáig vezető séta komoly állóképességet és kitartást igényel. Vegyük ehhez hozzá, hogy valószínűleg csak kemény vitában alakul ki a mindenki számára elfogadható munkamegosztás, és döntés születik abban a korántsem egyszerű kérdésben, hogy korán keljünk-e, vagy a tűző napon gyalogoljunk. Ha e tárgyalások során a tanulók megtanulják következetesen, hatékonyan és értelmesen képviselni saját érdekeiket, miközben meghallgatják, megértik és tiszteletben tartják a többiek érveit, kialakítják a közös döntés játékszabályait, és tudomásul veszik, hogy nem mindig az ő álláspontjuk érvényesül – nos, akkor már a demokratikus működést gyakorolják, persze gyermeki szinten.

Ióannész: És te komolyan gondolod, Methodosz, hogy ez egyszeriben működni fog, mint a karikacsapás?

Methodosz: Ó, dehogy! A demokrácia nyilván kiabálással, esetleg ökölharccal, kék foltokkal és duzzogással kezdődik. A tanító azonban szükség esetén ügyesen beavatkozhat („Ha nem tudtok megállapodni, akkor maradunk itt a tanházban, én is el tudom magyarázni nektek” – ami nyilvánvaló zsarolás, de az adott esetben megbocsátható), másrészt ha újabb és újabb alkalmakkor a tanulók ismételten döntési helyzetbe kerülnek, akkor egyre gyakorlottabban fogják kezelni azokat.
De tovább megyek. Ha valahol, Pantaleón gazdaságában láthatják és megérthetik a tanulók, hogy minden eredményhez kemény munkára van szükség, hogy a sokféle munka egyaránt fontos, hiszen együttműködés nélkül nincs eredmény, de azt is, hogy ez a kemény munka meghozza gyümölcsét, és tisztes megélhetést tesz lehetővé. És, hogy szavamat ne felejtsem, még az is lehetséges, hogy valamelyik juhász megmutatja a gyerekeknek, hogy milyen fából és hogyan lehet szép pásztorbotot faragni. Mit gondolsz, Ióannész:a kitartás, a demokratikus vitára való képesség, a munka tisztelete, az együttműködési készség és fafaragás olyan képességek, amelyekre a Poliszban jelenleg működő iskolák komoly figyelmet fordítanak?

Ióannész: Attól tartok, egyáltalán nem.

Methodosz: És úgy véled, erre nincs is szükség?

Ióannész: Éppen ellenkezőleg, egyre inkább meggyőződésem, hogy sokkal fontosabbak, mint az, hogy hány lába van a juhnak. Mindazonáltal attól tartok, ilyen tanulmányutakat csak néha-néha lehet szervezni.

Methodosz: Fején találtad a szöget, Ióannész! Valóban nem lehet naponta – vagy akár hetente – kirándulni, hiszen a lehetséges célpontok száma is véges, meg aztán a távolabbiak felkeresése nyilvánvalóan költséges, sőt, akár veszélyes is lehet. Mert hiába lenne – teszem azt – érdekes és tanulságos ellátogatni Szamoszba, Epheszoszba és Milétoszba, a tengeri út költségeit bizonnyal nem minden diák szülei tudnák megfizetni, a hajóút kockázatáról nem is beszélve, amit magától értetődően nem vállalhat a tanító. De nincs is szükség rá, hogy a diákok folyton úton legyenek, hiszen akár a tanteremben is meg lehet tárgyalni fontos és érdekes témákat. Arról, hogy mik legyenek ezek, vagyis hogy mit kell oktatni az iskolában, persze mindig vita van. Magam nem értek egyet azzal, hogy a Poliszt kormányzó hatalmasok, vagy akár a bölcsek döntsenek arról, hogy mely tudás nélkülözhetetlen, mert úgy vélem, sokkal jobb ezt olyanokra bízni, akik már próbálkoztak, és persze eredményesen próbálkoztak a tanítás nehéz mesterségével, akik szeretik a gyermeket, és ismerik a lelkét. Mint kötelességtudó polgár azonban elfogadom, hogy a törvényt be kell tartani, és hogy a tanító sem tehet mást, mint amit előírnak számára, hiszen különben elbocsátják állásából. Azt azonban még így is elvárhatjuk, hogy a tananyag kialakításakor messzemenően vegyék figyelembe a gyerekek érdekeit.

Ióannész: De mi van, ha a gyerekek érdekei nem egyeznek meg a Polisz érdekeivel? Ha, mondjuk, a gyerekek a phüszisz tanulmányozása helyett fogócskázni szeretnének?

Methodosz: Először is a gyermekek érdekei és Polisz érdekei között azért nincs és nem is lehet ellentmondás, mert a gyermekek maguk a Polisz jövője, így az ő érdekük magától értetődően a Polisz érdeke is. Az, aki úgy gondolja, hogy egy kocsiverseny megrendezése fontosabb, mint egy új, a célnak minden tekintetben megfelelő tanház felépítése, az a múló pillanat örömeit tartja fontosabbnak a Polisz jövőjénél.
Másodszor: a fogócskázás sem egy öncélú és értelmetlen haszontalanság, hiszen közben fejlődik a gyermekek állóképessége, szabályokat tanulnak, amelyeket be kell tartaniuk, esetleg egy bonyolultabb fogócskánál már stratégiai gondolkodásra is szükségük lehet. Mindenekelőtt azonban szögezzük le: a gyermekek érdekei nem feltétlenül esnek egybe azzal, amit a gyerekek éppen ebben a pillanatban szeretnének. A Polisz – és, mint már volt szó róla, a gyermek – érdeke – még ha maga nem is mindig így gondolja – nyilvánvalóan az, hogy minél jobb és színvonalasabb oktatásban részesüljön, amibe persze beleértendő, sőt, talán mindenekelőtt beleértendő, hogy a tanítás – ha már maga a tananyag nem is, legalább a tanítás módja – felkeltse a diákok érdeklődését, hogy az iskolai foglalatosságot ne kényszernek, hanem lehetőségnek érezzék. Mert ha ezt sikerül elérni, akkor a diákok kedvvel fognak tanulni, és maguk akarják megszerezni azokat az ismereteket, amiket amúgy tölcsérrel sem lehet a fejükbe tölteni. Márpedig aki egyszer megtapasztalta a tudás édességét, s végigjárta az ahhoz vezető – királyinak éppenséggel nem nevezhető – utat, az egyedül is képes lesz arra, hogy megszerezze azt az ismeretet, amely számára fontos, vagy azért, mert érdekli, vagy azért mert szüksége van rá. Amiből az is következik, hogy sokkal inkább hasznára lesz tanítványainak az a tanító, aki az ismeretek elsajátításának eredményes módjára vezeti rá tanítványait, mint az, aki magukat az ismereteket veri a fejükbe.

Ióannész: Igen ám, de hogyan lehet a tanulókat rákapatni a tanulásra? Ahogyan némelyik iskolatársamra emlékszem, azoknak bizony ígérhetett volna a tanítóm finom csemegéket, csillogó csecsebecséket, azok ugyan nem figyeltek volna a magyarázatra!

Methodosz: De te mégis megtanultad a verslábakat, s még annyi minden mást, még ha alig is emlékezel belőle valamire. Ugyan miért?

Ióannész: Az már igaz, hogy alig emlékezem valamire – sokszor még arra sem, hogy mire emlékezhetnék. De hogy miért is tanultam szorgalmasan? Lehet, hogy ki fogsz nevetni. Már gyermekként is lelkesítettek a Homérosz rettenthetetlen hősei, közülük is leginkább a minden veszedelmen és megpróbáltatáson felülkerekedő Odüsszeusz. Őt választottam tehát példaképemnek, hozzá akartam hasonlítani. Hanem tanítóm elmagyarázta, hogy csak akkor lehetek olyan, mint a leleményes bajnok, ha mindenben a legkiválóbb leszek. Attól kezdve erre törekedtem. Birkózni egyébként is szerettem, a kithara-játék szórakoztatott. S bár a versek eleinte untattak, már csak azért is annyiszor mondogattam magamban, amíg álmomból keltve is el nem tudtam mondani őket, s mire idáig eljutottam, már meg is szerettem szépséges zenéjüket. Mondhatom, már érett koromban is örömtelen az a nap, amikor nem hallok, vagy éppen nem mondok egy szép verset.

Methodosz: Dehogy nevetlek ki, Ióannész, sőt éppen, hogy helyettem mondtad el a legfontosabbat. Irigylésréméltó vagy, hiszen kiváló tanítód lehetett. A jó tanító ugyanis pontosan tudja, hogy holmi édességgel vagy csecsebecsével egyetlen gyereket sem lehet tartósan tanulásra ösztönözni. De ha kitalálja, mi érdekli igazán, megismeri legtitkosabb vágyait – amit persze akkor mond el neki a gyerek, ha megbízik benne –, akkor ezekből kiindulva már érthetően el tudja magyarázni, mire van szüksége ahhoz, hogy célját elérje: „Ha kiváló szónok akarsz lenni...”, „Ha szélnél sebesebb hajókat akarsz építeni...” Bizony, a csemege meg a gyöngy minden gyerek esetében ugyanolyan, éppen ezért hatástalan, de a személyre szabott tanács és javaslat célba talál, hiszen pontosan hozzád szól.

Ióannész: Gondolom, ezt nem mindenkire egyformán vonatkoztatod, Methodosz. Hiszen az a gyerek, aki ahelyett, hogy a tanító szavára figyelne, az ablakon betűző napsugárban keringő porszemek táncát figyeli, vagy a sarukészítő fia, ha már atyja elő is teremtette a tanításához szükséges összeget, aligha érdemel olyan figyelmet, és aligha ösztönözhető olyan eredményesen, mint akit otthon is tanulásra szorítanak, és paidagogosz kísér naponta a tanházba és vissza, út közben emelkedett gondolatokról társalogva vele.

Methodosz: Ezt nem tudhatjuk, kedves Ióannész, és óva intenélek attól, hogy túl fiatal korban próbáld megítélni a gyereket. Zsenge korában ugyanis általában még nem árulja el, milyen lesz felnőtt korában. Ez igyekezett ugyan, de nem sok eredménnyel, az iskolában mindig középen volt, sem nem okos, sem nem buta, még a termete is középszerű, s lám, mégis tagja lett a négyszázak tanácsának.
A másik ügyetlen volt a számolásban, nem maradt meg a fejében egyetlen verssor sem, talán még az olümposzi halhatatlanok közül sem mindegyiknek tudta a nevét, de jól sáfárkodott atyja örökével: jó gazda módjára gondozza szőlejét, s még a leggazdagabbak is tőle vásárolják az aranyló nedűt.
Amaz betéve tudta Homérosz gyönyörű hexametereit, de később pocsék verseket írt, komédiáit pedig kifütyülte a közönség, a kereskedést, iparos mesterséget megszégyenítőnek tartotta, most pénzért vesztegeti szavazóköveit a népgyűlésben, és ha sikerül szavazatát néhány drachmáért eladnia, részegre issza magát az első kocsmában. Azt mondom tehát: ne is próbálják már az iskolában kitalálni, melyik gyermek mire viszi. Döntse azt el az élet, a tanító pedig igyekezzék minden tanulója érdeklődését fölkelteni, kíváncsiságát kielégíteni, testi-lelki épüléséhez a legtöbb segítséget megadni. Különösen fontos, hogy ne a szülő vagyona és a rangja döntse el, melyik gyermekkel mennyit és hogyan foglalkozik a tanító, hiszen szegény gyermek is lehet kimagaslóan tehetséges, s ha nem kap kellő képzést, tehetsége nem bontakozik ki kellőképpen, s nem csak ő látja ennek kárát, hanem sokkal inkább a Polisz, amely talán egy kiváló képességű hadvezért veszít el ily módon. Emellett az iskola, a tanító hírnevét is öregbíti a kiváló tanítvány.

Ióannész: Azért valami haszna csak volt az eddigi módszernek is, hiszen aki eredményes volt a grammatikai iskolában, sikerrel vette az akadályokat a felsőbb tanulmányok során,

Methodosz: Kétségkívül igazad van, Ióannész. De vajon megvizsgálta-e már valaki, hogy az iskolában tanultak közül mi volt ténylegesen szükséges a továbbhaladáshoz, hogy mennyi volt a hasznos és a felesleges aránya? De ne is vitatkozzunk ezen. Hiszen én is azt mondom: az alapvető dolgokat, amikre valóban szükség van, igenis meg kell tanítani! És még azt is elfogadom, hogy ezt vagy azt azért tanítsunk, mert az fejleszti a gondolkodást. Ha azonban a gondolkodásnak az a módja – amelyről magától értetődően belátható, hogy nélkülözhetetlen – más tananyaggal is fejleszthető, akkor azt kell mondanom, hogy ez csak egy lehetőség sok közül, amelyek közül majd a tanító kiválasztja az éppen a tárgyhoz, a hangulathoz, az időjáráshoz illőt.

Ióannész: De vajon azok, akik az iskolát építtetik és fenntartják, egyetértenek-e mindazzal, amit elmondtál.

Methodosz: Attól tartok, nem. Jelenleg ugyanis – s attól tartok, ez a jövőben sem sokat fog változni – a Polisz vezetői a gyerekek (és így a Polisz) érdekeinél fontosabbnak tartják, hogy újraválasszák őket, azért minden döntésük előtt azt mérlegelik, mit fognak ebben a kérdésben mondani a démagogoszok.

Ióannész: De hát akkor ez csupán a képzelet virgonc játéka marad.

Methodosz: Talán nem. Hiszen jöhet még oly idő, amikor nem a Polisz vezetői mondják meg, mit és hogyan kellene az iskolában tanítani, hanem azok a derék polgárok, akiknek a gyerekei az iskolába járnak. Ők pedig nagyon is jól tudják, mi a gyermek érdeke, vagy ha mégsem, megkérdezhetnek olyat, aki ért hozzá. Akkor majd természetes lesz, hogy csak azt tanítják az iskolában, amire abban a korban valóban szükség van, vagyis a lehető legkevesebbet, meghagyva a lehetőségét és megteremtve a módját annak, hogy még ez a kevés is a változásokkal összefüggő szükségletnek megfelelően módosítható legyen. Ami pedig ezen felül van, azt a tanítóra kell bízni: döntse el ő, hogy Nikétásznak vagy Ilariónnak éppen mi a leghasznosabb Déloszon vagy Epheszoszban.

Ióannész: De hogyan lehet mindezt megvalósítani? Hogyan lehetne az iskolamesterekre bízni azt, hogy mit tanítsanak, ha leggyakrabban éppen ők azok, akik mindenfélét tömnek szegény gyerekek fejébe!

Methodosz: Ez azért van, mert őket is így tanították. Mert azok a bölcsek, akik tudósai a grammatikának és a geometriának, és akiktől a tanítók egykor tanultak, maguk is arra törekedtek – teljes jószándékkal –, hogy a saját tudásukból minél többet átadjanak, ezért a tanítók is azt gondolják, hogy ez így helyes, és minél többet át akarnak tölteni a saját fejükben lévő tudásból a tanulóik fejébe. De majd akkor, amikor már nem a hatalmasok döntenek arról, hogy mit kell tanítani, eljön annak is az ideje, hogy a tanítókat arra tanítják meg, hogyan kell megállapítani, hogy milyen ismeretekre van szüksége a kis Ilariónnak vagy Nikétásznak.

Ióannész: Kívánom, hogy legyen igazad, Methodosz. Mindazonáltal nekem vannak további kétségeim. Eddig ugyanis a tanítók számára megnyugtató volt a tudat, hogy jól végzik munkájukat, ha teljesítették – vagyis megtanították – mindazt, amit az elöljárók előírtak és elvártak, s hogy ez így történt, arról tanítványaik a vizsgákon adtak számot. De vajon honnan fogja tudni a tanító, hogy jó úton jár, ha maga szabja magának a feladatot, ha maga választja meg a tananyag nagyobbik részét?

Methodosz: Először is nem kell túlságosan nagy szerepet tulajdonítani a vizsgákon való eredményes szereplésnek, hiszen mindannyian tudjuk – bizonnyal még a Polisz hatalmasai is, hiszen saját maguk is részesei voltak –, hogy a vizsgákon nyújtott akármilyen meggyőző tudás is elenyészik már másnapra, vagy legkésőbb egy hét múlva. Másrészt azok a legalapvetőbb ismeretek és képességek, amelyek szükségességét a tananyagban már többször hangsúlyoztam, valóban számon kérhetők, és ezeket – mivel nélkülözhetetlenül fontosak – szigorúan számon is kell kérni. Persze, az is nyilvánvaló, hogy a kevesebb számonkérése könnyebb, és a követelmény is könnyebben teljesíthető. Az természetesen előfordulhat, hogy a tanító nem a megfelelő tananyagot választja meg, vagy nem elég érdekesen tanítja, de ez csakhamar kiderül, és lassanként elfogynak a tanítványai. Egyébként: ugye nem azt akarod állítani, hogy a mai oktatási rendszerben minden tanító a hivatása magaslatán áll, és sikeresen oldja meg a felettesei által megszabott lelkesítő feladatokat? Ha nem, akkor ennél bármi is csak jobb lehet!

Foglalata az első beszélgetésnek

1. Az iskola feladata elsősorban nem ismeretek közvetítése, hanem a társadalmi lét során szükséges és elvárható tulajdonságok, képességek, készségek – közös szóval: kompetenciák – kialakítása, fejlesztése.
2. A jó tanár és a jó iskola tisztában van azzal, hogy még a leggondosabban megtervezett tananyag túlnyomó része viszonylag rövid idő alatt az érdektelenség és a felejtés süllyesztőjébe kerül, s az a lényegesen kisebb hányad, amely valóban fontos lehetne egyrészt a tanulók továbbhaladása, másrészt sikeres életvitelük érdekében, a hihetetlenül felgyorsult társadalmi folyamatok miatt az általános képzési folyamat végére már elavul. Ezért a kötelezően előírt tananyag mennyiségét a minimálisra kell csökkenteni, a tananyag nagyobbik részének megválasztását pedig a pedagógusra kell bízni, aki a külső tényezők figyelembe vételével a tanuló személyére szabottan dönthet erről.
3. A tanítási folyamatban – a kötelező és a szabadon választott anyagrészek esetében egyaránt – törekedni kell a tananyag vonzó feldolgozására, elősegítve ezzel a motivált tanulást. Egyúttal tudatosítani kell benne, hogy önképzésre élete végéig szüksége lesz, és képessé kell tenni az önálló tanulásra.
4. A feltétlenül szükséges, kötelezően előírt tananyag kiválasztását olyan szakemberekre kell bízni, akiknek van az adott szinten tanítási gyakorlatuk. Emellett a rendszer lényeges tulajdonsága kell, hogy legyen a kötelezően előírt minimális tananyag folyamatos revíziója.
5. Az iskolai oktatásnak és nevelésnek a gyermek érdekét kell elsődlegesen szem előtt tartani, mert a gyermek érdeke egyúttal a jövő társadalom érdeke is.
6. Az oktatási rendszernek biztosítani kell, hogy abban minden gyerek – származásától, etnikai hovatartozásától, vallásától, családja anyagi helyzetétől függetlenül – azonos eséllyel vegyen részt.
7. A pedagógusképzést úgy kell átalakítani, hogy általa a következő pedagógusnemzedékek alkalmasak és képesek legyenek oktató-nevelő tevékenységüket a fenti alapvetések szerint végezni.
8. A fentieket is figyelembe véve az iskolának mindenkor meg kell tartani a hatályos törvényeket, de nem kell azokat örökkévalónak és mindenhatónak tekinteni.