A kezdeti káosztól…
…az empatikus-demokratikus tanulóközösségig. Fóti Péter interjúja Falko Peschellel a harzbergi iskolában II. rész (2017 október 11.)
Jobb autentikusan valamit rosszul csinálni, mint bizonytalanságot árasztani. Az interjú első része.
Szeretnék többet tudni arról az első másfél-két évről, amikor, ahogy mondod, azt, ami van, még nem lehet megmutatni.
Káosz fázisnak mondom, de valójában ez egy egészen normális dolog.
Az állami iskolában azokat a gyerekeket kapjuk meg, akiket hozzánk beosztanak. Itt, mivel magániskola vagyunk, van bizonyos mértékű szabadságunk a választásnál. Az igények nagyok, és igyekszünk egyensúlyt tartani! Olyan gyerekek is jöjjenek, akiknek kifejezetten ránk van szüksége, és olyanok is, akik úgymond „normálisak“.
A leendő tanítványainknak mindig levelet írunk, amelyben bemutatkozunk neki. Így és így nézünk ki, és szeretnénk veled megismerkedni. Erre sor kerülhet nálad is, vagy az iskolában. Szinte minden család meghív magához.
Így betekintést kapunk az életükbe, és kialakul valamiféle kapcsolat, ami nekem nagyon fontos. Sok gyerek eljön hozzánk iskola- és óralátogatásra (hospitálni) még mielőtt beiratkozna hozzánk. A szülők számára fontos, hogy velük is beszélgessenek előzetesen. A szülőknek elmondom, hogy mit tervezek, és hogyan csinálom. Igyekszem elnyerni a szimpátiájukat, de tudom, hogy nem mindenki érti egyből az itteni módszert. Így még az is előfordul, hogy az első látogatás alkalmával megkérdezik, hol van a tanári katedra?
Az első évben, csak két család volt igazán elkötelezett híve a módszeremnek, a többiek inkább azt mondták: jól hangzik, de majd meglátjuk, mit jelent a gyakorlatban. Aztán persze előjönnek a megszokott érvek: „A mi időnkben ez máshogy volt, mégis lett belőlünk valami.” De mindannyian kíváncsian várják a fejleményeket.
Az iskolában szabad írás, szabad kutatás folyik. A szülők hamar észreveszik, hogy a gyerekek hamarosan már használni is tudják azokat dolgokat, amiket itt tanulnak. Emlékszem, hogy egy korábbi osztályomban, ahol a szabad írással foglalkoztunk, két szülő egymással beszélgetett. Az egyik, akinek a gyereke egy párhuzamos osztályba járt, azt mondta: az én gyerekem le tudja írni azt, hogy „nagyi elmegy a postára“, mire az én tanítványom szülője azt felelte: “Az enyém már írt egy levelet a nagymamájának”.
A szülők tehát észreveszik, hogy a gyerekek nálam – általában – gyorsabban fejlődnek. Azoknak a gyerekeknek a szülei számára pedig, akiknek több időre van szükségük egyes dolgok elsajátítására, szintén világos, hogy ebben a teremben nem az történik a gyerekükkel, hogy elmagyarázzák a mindenkire érvényes egyentanterv szerint, hogy mit kell csinálniuk, például kívülről megtanulni valamit.
Az első iskolai napon hagyom a gyerekeket tevékenykedni. Ezek a napok kicsit rövidebbek, mint a szokásos, és valamikor a tanítás végén összehívom gyerekeket egy körbeszélgetésre. Mivel még nem ismerjük egymást, mutatkozzunk be egymásnak. Válasszunk is mindjárt valakit, aki ezt a kört vezeti, mert azt én nem szeretném csinálni. Ettől a pillanattól meglesz az első beszélgetőkör-vezető.
Ettől kezdve biztosan eltart egy darabig, kb. 3-4 hétig, amíg a gyerekek megértik, hogy a beszélgetőkört komolyan veszem. Ekkor kapom az első figyelmeztetéseket. Két vagy három hónap múlva – és ez eddig minden osztálynál előfordult – szavazás van arról, hogy a beszélgető kört töröljük el. Mivel az felesleges.
Szívesebben foglalkoznának a saját dolgaikkal. Erről természetesen szavazhatnak. És akkor, ahogyan Summerhillben is, 2-3 nap után ez olyan kellemetlenné kezd válni (hiszen a strukturáltság hiányzik, mellyel sok gyerek számára az orientáció lehetősége szűnik meg), hogy újra bevezetik a kört, és ezzel egy lépéssel tovább jutottunk.
Fél év múlva merül fel általában az a kívánság, hogy szeretnének frontális tanítást. Nem tudom honnan, de pontosan tudják, hogy az milyen. Akkor el kell helyezni a táblát a terem egyik végében, az asztalokat és székeket sorokban fel kell állítani. Egyszer éppen ekkor látogatók jöttek, akik jóval korábban már jelentkeztek, és messziről jöttek. Nekik a frontális oktatást voltam kénytelen bemutatni, mert a gyerekek kérése éppen ez volt.
Így telik el két vagy három nap frontális tanítással... Ekkor megjelenik egy szülő a bejáratnál, és azt mondja: „Mi folyik itt? Peschel azt mondta, hogy itt máshogy lesznek a dolgok! A gyerekem így vissza fog esni a betegségébe, vissza fog térni nála a neurodermitis, amire nem volt példa az óvoda óta.” És ekkor azt gondolom: „Most megtapasztalják, hogy a frontális tanítással nem minden olyan nagyszerű”. Persze vannak olyan pillanatok, amikor a nyitott tanítás sem annyira jó, néha mindenki csendben dolgozik, de általában nem ez a helyzet.
A frontális tanítás időszakában aztán rendszerint az egyik szünetben a gyerekek egy rendkívüli kört hívnak össze. Azt mondják, szeretnének a nyitott tanításhoz visszatérni. A tanárok tartsák fenn a fegyelmet és gondoskodjanak arról, hogy mindenkinek legyen munkája.
Ekkor azt mondom, hogy ez nem az én feladatom. Azt mondom, hogy most magammal viszem Timet és Andrét, a két legproblematikusabb viselkedésű gyereket a tanári szobába, és ti többiek, megpróbáljátok magatok a munkátokat kialakítani. Egy kicsit magukra hagyom őket, és figyelem, mi történik. (A feleségem, Steffi, aki a másik tanár, kicsit máshogy áll a dolgokhoz, de ez természetes.) Ami szép az egészben, hogy mindig egy kicsit tovább jutunk.
Itt sok minden függ a belső magabiztosságtól, ami kifelé sugárzik. Sok szabad iskolában vannak tanárok, akik a maguk bizonytalanságát sugározzák a gyerekek felé.
A leendő tanároknak azt szoktam mondani, hogy a legfontosabb, hogy amit csinálsz, abban biztos legyél. Persze előfordul, hogy valamit rosszul csinálsz, ezt elismered és visszalépsz. Jobb autentikusan valamit rosszul csinálni, mint bizonytalanságot árasztani.
Az én praxisom az, hogy mindig a csoport elé megyek a problémáimmal. Ha nem világos, hogy mi legyen, akkor megkérdezem a csoportot. Legyen ez egy gyerekkel kapcsolatos probléma, vagy egy dolog megoldásával kapcsolatos. Ez lehet olyasmi, amiben a gyerekek véleményét szeretném tudni, de olyasmi is, amiben azután közösen döntünk is.
A dolgok kis lépésenként fejlődnek. Sok minden függ az osztály összetételétől. Hogy például egy meglévő osztályt alakítok át, vagy egy osztályról van szó, ahol kezdettől nyitott tanítás van.
A normál oktatásban, ahol a tanár szava a döntő, ott ha megkérdezi a gyerekeket, hogy milyen szabályokra van szükség, akkor azt mondják, azokra, amiket a tanárnő felírt a papírra előzőleg.
Itt nálunk a megbeszélések őszintébben folynak. Ami fontos, hogy a gyerekek itt olyan fokig jól érezzék magukat, hogy ki merjenek mondani dolgokat. Ami még fontos, hogy amit mondanak, empatikus is legyen. Ezért kedvelem a demokratikus módszereket. Hiszek benne, hogy vannak jó megoldások. A megoldásokat persze gyakran kell felülvizsgálni és javítani. Ami fontos, hogy a megoldásokon érződjön, hogy aki megfogalmazza, figyelembe vette a többieket.
Egy nagy demokráciában, egy államban, ez nem megy olyan egyszerűen. Ezért is megy ez rosszabbul.
Mi a helyzet a büntetésekkel? A gyerekek egy körben egy társukra kemény büntetést róttak ki, amiről a feleséged, Steffi azután lebeszélte őket. Az eredeti büntetés az volt, hogy a tettes hat hétig nem biciklizhetett volna. Én annak örülnék, ha a gyerekek egymást nem büntetnék, de tudom, hogy eddig eljutni hosszú folyamat.
Ilyesmi van Summerhillben is, ahol a gyerekek, mivel az iskola bentlakásos, zsebpénzt kapnak. Amikor kiosztják a zsebpénzt, akkor rögtön a zsebpénzosztó mellett ott ül a büntetésekért felelős, aki levonja a héten kiosztott pénzbüntetések értékét. A büntetésekkel kapcsolatban a gyerekek meg szokták fontolni, hogy az nem túl súlyos-e, vagy éppen ellenkezőleg, nem használ, mert nem változik tőle semmi. Van, amikor a kemény büntetést választják, máskor meg belátják, hogy az nem hatékony.
Vegyük Niklast például, aki csak szituatívan reagál. Ő egy nevelőotthonból ide járó gyerek, szörnyű háttérrel. Kicsi korában naphosszat egyedül hagyták, az életben maradásért küzdött. Ő csak szituatívan tud reagálni. Ezért hiába kapott figyelmeztetéseket, nála nem használt. Neki csak a szituáció számít, nem a büntetések. Nála a dicséretek működtek. Így tudott csak egy lépést tenni előre.
Vannak tehát büntetések. Elismerem. Nem sok, de van.
Más iskolákból hozzánk került gyerekek esetében a demokrácia is problematikus, mert nem empatikusan használják, hanem arra, hogy az valakit eltaláljon, a másiknak fájjon. Ez korábbi iskolai szocializációjuk következménye.
Biztosan lehet módszereket találni, amik jobbak, mint a büntetés. Meg kell gondolni, mint ahogy ezt Steffi tette, hogy mit hagyok a gyerekeknek maguknak rendezni, és milyen vitába kapcsolódok aztán bele magam is.
Lehet, hogy mi nem vagyunk elég kreatívak a tekintetben, hogyan lehetne másképp. Lehet, hogy más módszereket kellene alkalmazni, amelyek pozitívabbak.
Jó, hogy a gyerekek megtanulják kifejezni magukat. Ami igazán jó, az a lehetőség az egyéni munkára!
Ha a tanulás nem része az iskola vagy az osztály kultúrájának, akkor folyton nógatni, ellenőrizni kell őket.
Itt nekünk az a nézetünk, hogy szeretnénk az iskola tanulási kultúráját úgy kialakítani, hogy a gyerekek tőlünk négy év után olyan iskolába kerüljenek, ami megfelel a bennük lévő képességeknek. De ha te egyszer megláttad, hogy mit is jelent az, hogy egy gyerek a saját energiáját felhasználva milyen jól dolgozik, akkor már nem is tudsz másként dolgozni, nem is tudsz már régi módon nyomást gyakorolni rá. Fel sem merül benned, hogy a gyerekeket erre vagy arra tereld. A kulcs nálunk az, hogy az alapozó (alsó) iskolában a gyerekeket szabadon hagyjuk dolgozni. Sok módszert lehet alkalmazni, és ezt demokratikusnak nevezem, és azon belül hagyni, hogy a gyerekek a maguk útján tudjanak haladni. Igy aztán a gyerek és a módszer sokkal inkább passzolni fog, mint ha te egy kis lépésekből pontosan felépített merev rendszert követnél.
Egyforma munkafüzeteket adni a gyerekeknek például matematikából nagyon korlátozott hasznú. Így bár ezeket a füzeteket lehet használni, de ehhez mindig adunk más feladatokat is. A munkafüzeteket is szabadon használhatják, nem kell sorban oldaniuk meg a feladatokat.
Hogyan követitek nyomon, hogy mi történik?
Az első osztályomban délután felírtam, hogy délelőtt ki mit csinált. Nagyon fárasztó és felesleges volt. Felesleges mindent felírni. Rájöttem, hogy mivel én magam jelen vagyok, nagyjából tudom, hogy mi történik. Egy életkor szerinti homogén osztályban, bár a gyerekek szintje 3-4 év különbséget is mutathat, bizonyos dolgokat mégis befejezettnek, tudottnak lehet venni. Amikor egy osztatlan osztály van, akkor ez nehezebb. Itt a sávszélesség sokkal nagyobb (7-8 év).
Hogyan tekint rátok a környék és a hatóságok? Azt gondolom, sokan tudják, hogy ez az iskola más, mint a többi.
Ránk itt mint jó példára tekintenek. Az engedélyezési eljárásban fontos volt, hogy az itteni régióban még nem volt privát iskola, amely nyitott tanulással dolgozott volna. A tartományi kormány megkérdezte, hogy 30 gyerekkel ez egyáltalán egy iskola-e? Vagy iskola az, ahol csak két tanár van? Aztán amikor már működtünk, és az oktatási hatóságok meglátogattak minket, akkor nagyszerűnek találták azt, amit itt láttak.
Persze ahhoz, hogy az iskolát engedélyezzék, azt kell mondanod, hogy bizonyos dolgokkal egyetértesz. Nekem azonban nincs problémám már évtizedek óta a tantervvel, azt gondolom, hogy ahogy én csinálom, az jó módja a megvalósításnak.
Az iskolakoncepció elöl a nagy tanteremben (+ebédlő) megnézhető. Nem küldöm el e-mailen, nehogy valaki egyszerűen ellopja. Az alap mindaz, amit a könyveimben megírtam.
Mivel kevés ilyen iskola van, gondolod, hogy te így egy missziót teljesítesz? Ha igen, akkor mi ez a misszió?
Nem érzem magam misszionáriusnak, mert nem hiszem, hogy azt, amit mi itt csinálunk, mindenki másolni tudná. Én abban a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy meglátogathattam valakit (Hannelore Zehnpfennig), akitől fontos dolgokat lestem el. Láttam, hogy amit csinál, az működik.
Az volt az érdekes, hogy róla először egy matematikaprofesszortól hallottam, aki egyébként a nyitott tanítást nem helyeselte. De Hannelore Zehnpfennigről pozitív dolgokat mondott, ami megragadta a fantáziám, és elmentem hozzá. Megnéztem, és ő volt az első tanárnő, akinél láttam, hogy a gyerek a maga dolgát csinálja, nem valamit letud, amit a tanárnő rá kiszabott.
Tartok tehát előadásokat és ide lehet jönni megnézni minket. Elmondom, hogy mi itt ezen a helyen így csináljuk. Ezekkel az eszközökkel rendelkezünk, ezekkel a gyerekekkel így ez jön ki belőle. Ennél többet nem tudok mondani.