Molnár Cecília Sarolta előadása a XII. Miskolci Taní-tani Konferencián. Elhangzott 2019. február 1-jén.

A találkozáshoz, azaz a tanulás feltételeinek a megvalósulásához kölcsönös hallgatásra, meghallgatásra van szükség.

Furcsa helyzet ez: most negyed órában folyamatosan arról fogok beszélni, hogy milyen nehéz csöndben maradni, és hogy miért lenne rá mégis szükség. Arról próbálom majd meggyőzni a hallgatóságot, hogy tanárként, nevelőként, sőt előadóként is érdemes elhallgatni. Hogy a találkozás kultúrájának, a találkozás pedagógiai kultúrájának – ahogyan azt Knausz Imre azonos című írásában leírja – elengedhetetlen feltétele, hogy tanárként képesek legyünk elhallgatni és akár huzamosabb ideig is csöndben maradni.

Az emmauszi út

Mivel a találkozás kultúrája kifejezés eredetileg Ferenc pápától származik, a gondolatmenet kiindulópontjául és az egész előadás vezérmotívumául egy evangéliumi történetet választottam, az emmauszi tanítványok történetét, Lukács evangéliumának 24. fejezetéből:

Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe.

(Lk 24,13–33)

Az emmauszi úton, ez kétségtelen, találkozás történik. Jézus találkozik két tanítványával. (Ő mindig is jó volt ebben a műfajban!) Ezek a tanítványok az ő halálán elkeseredve, kiábrándultan távoznak épp Jeruzsálemből. Jézus találkozik velük. A tanítványok azonban ugyanekkor nem Jézussal találkoznak, hanem egy idegennel, ahogyan Kleofás fogalmaz (legalábbis a magyar fordításban). Mivel a szemük képtelen volt felismerni őt. A tanítványok beszélnek: elmondják, ahogyan ők látták, hallották az eseményeket. Majd elhallgatnak, és Jézus veszi át a szót. És bár a tanítványok szeme még mindig képtelen felismerni őt, a szívük lángol, amíg hallgatják. Végül, már Emmauszban, egy konkrét mozdulatban, egy olyan mozdulatban, amit már ismernek (hiszen Jézus az utolsó vacsorai kenyértörést idézi), felismerik őt. Tehát ezen a ponton találkoznak vele, és hirtelen ráismernek az egész tanulási folyamatukra is.

Mert az emmauszi úton valóban tanulás történik, a szónak a radikális értelmében: valami egészen újnak, valami totálisan másnak a megértése, befogadása. Nem pusztán új ismerethez („Jézus feltámadt.”), vagy új képességhez (képesek meglátni Jézust) jutnak a tanítványok, hanem – szó szerint – 180 fokos fordulatot vesznek (hiszen még aznap visszafordulnak Jeruzsálembe). Az életük változik meg attól, amit megtanultak, megértettek.

Hallgatni – tanítványként

Végső soron minden mesternek (tanárnak) ez a célja: hogy a tanítványainak az élete megváltozhasson azáltal, amit megtanulnak. Én például nyelvi készségfejlesztő gyakorlatokat vezetve kezdő egyetemistáknak, azt szeretném, ha a következő esszé írásához már másképp kezdenének hozzá, vagy amikor legközelebb prezentálniuk kell, már kevésbé lennének bizonytalanok, vagy a következő szakmai vitájuk során már nem azokat a hibákat követnék el az érvelésben, mint az órán.

A mai felsőoktatásban a helyzet, mondhatnánk, ideális: egy hagyományos egyetemi órán az oktató beszél, a hallgató pedig hallgat (ahogyan a neve is mutatja). A hallgató hallgat, tehát tanul? – Sajnos a legtöbbször nem így van. Azt tapasztalom, hogy amit az előző órán négyszer is hangsúlyosan elmondtam, sőt, fel is írtam a táblára, sokan egyszer sem hallották meg, mert az esszéjükben, előadásukban, érvelésükben továbbra sem aszerint járnak el. Amiről azt hittem, érdekesen, színesen, viccesen illusztrálva beszéltem, kiderül, hogy két hét múlva már senki sem emlékszik rá, csak én, pedig a többség odafigyelt az órán. – Talán nem vagyok az egyetlen, aki megtapasztalt már olyasmit, hogy az együtt, munkával, tanulással eltöltött időnek mintha semmi hatása sem lenne a diákjaink, hallgatóink életére. (És nincsenek illúzióim: ezt az előadást is a jótékony felejtés homálya borítja majd!)

Csakhogy: az emmauszi tanítványokról sem tudjuk, hogy konkrétan mire emlékeznek mindabból, amit Jézus tételesen elmagyarázott nekik az Írásokból. (Az evangéliumok nem tartalmaznak olyan történetet, amelyben Jézus kikérdezné őket az Ószövetség könyveiből, vagy dolgozatot íratna velük...) Azt viszont tudjuk, hogy arra már emlékeznek, hogy ezen az úton – bár még nem látták, nem érzékelték, hogy Jézussal gyalogolnak – lángolt a szívük. A kölcsönös találkozás (amit én tanulásként aposztrofáltam) a kenyértörés mozdulatának azonosításakor történik meg, de szükséges hozzá az egész emmauszi út: mindaz, amit ők korábban tudtak, hittek; az, hogy ők ezt elmondták Jézusnak, aki ezt meghallgatta; aztán az, amit Jézus elmondott nekik az úton; sőt az a felismerés is, hogy ez akkor hogyan hatott rájuk. A találkozáshoz, azaz a tanulás feltételeinek a megvalósulásához kölcsönös hallgatásra, meghallgatásra van szükség.

Hallgatni – tanárként

Mindebből pedig az következik, hogy bizony nem csak a hallgatónak kell hallgatnia, hanem az oktatónak, a tanárnak is. Sőt, a tanár hallgatása (és ezáltal a tanulása) meg kell, hogy előzze a diákok, a hallgatók hallgatását. (Éppen fordítva, mint ahogyan legtöbbször csinálni szoktuk!) Ha Jézus nem hallgatja végig az emmauszi úton a tanítványai méltatlankodását, értetlenkedését és keserűségét, nem tudta volna meg, hogy el kell nekik magyaráznia (feltehetőleg újra, lehet, hogy sokadszor) az Írásokat, s nem is készítette volna elő őket arra, hogy képesek legyenek őt felismerni. Az emmauszi úton Jézus a tanítványai mellé szegődik, és egy darabig csöndben van, csak hallgatja őket, majd kérdést tesz fel nekik, és csak ezután kezd el beszélni. A magyarázata azonban még önmagában nem hoz változást, ahhoz az is kell, hogy egy közös élettapasztalatukhoz kapcsolódó cselekvést is végrehajtson. (Azaz, hogy felidézzen egy korábbi találkozást.) Ebben áll az „emmauszi pedagógiai program”, és tetszik vagy sem, ez a hallgatással kezdődik.

De: szabad-e a tanárnak hallgatnia? – Azt gondolom, hogy a beidegződéseink, a reflexeink azt mondatják velünk, hogy nem. Milliónyi érvet tudunk felsorolni ellene: „így is kevés az idő, és sok a tananyag”; „ha elhallgatok, nem lesz fegyelem, kitör a káosz”; bizalmatlanok, előítéletesek vagyunk, ezért nem hisszük, hogy tanítványaink kompetensen hozzá tudnak szólni a saját tanulási folyamatukhoz; nem akarunk ezzel magunknak plusz munkát; vagy félünk, hogy a befektetett idő és energia nem fog megtérülni; stb. Saját tapasztalatom szerint azonban szabad, sőt érdemes a kurzusok elején akár több órán át hallgatni: mik a motivációi a hallgatóknak; mit gondolnak a tárgy céljáról;  milyen cél tekinthető számukra értelmesnek, elérhetőnek; milyen tapasztalataik vannak az írásról, a prezentálásról, a vitáról (hiszen ezekről mindenkinek vannak élményei); mit gondolnak, mitől jó egy esszé, egy előadás vagy egy vita, és mitől rossz. Mindezeket a tapasztalatokat, elvárásokat rögzítve esély nyílik egy olyan tér kialakítására, amelyben a találkozás megtörténhet.

Egy másik fontos kérdés ez: Tud-e a tanár hallgatni? – Azt gondolom, hogy a reflexes válaszunk erre az, hogy hát persze, ki ne tudna hallgatni! Hallgatni azonban egyáltalán nem olyan könnyű, ezt saját magamon tapasztalom a leginkább (már legalább 12 perce beszélek!). Hozzáállásunkat ugyanis alapvetően meghatározza, és öntudatlanul is munkál bennünk az, hogy az egész oktatási szisztémánk – kimondva-kimondatlanul – negatívan értékeli a hallgatást. A hallgatás a felkészületlenség, a tudás hiányának a jele. Hallgatni kínos. A hallgatás időhúzás. A hallgatás üres, tartalmatlan, így értéktelen. Nehezíti a dolgot az, hogy abban szocializálódtunk, hogy „hát a tanár az, aki beszél”: így elvárás nehezedik ránk saját magunk részéről, a kollégáink részéről és a hallgatóink részéről is. Ráadásul a hallgatók – ezt minden félévben döbbenettel tapasztalom – örömmel elhallgatnak, átadják a szót, nem szívesen szólalnak meg, főleg nem egy kurzus elején. (Ennek az okaiba most nincs idő belemenni; tavaly ugyanitt beszéltem egy alapvető tényezőjéről, a tökéletesség mítoszáról.) Ehhez adódik hozzá még az, hogy arra vagyunk kondicionálva, hogy állandóan mindent kijavítsunk, pontosítsunk… Így aztán azt tapasztalom, hogy hallgatni, csöndben maradni tanárként: talán ez egyik legnehezebb feladat a tanteremben. (De javaslom, hogy ennek a kérdésnek az eldöntéséhez a közeljövőben mindenki próbálja ki, hogy csendben marad egy-egy olyan helyzetben, amikor akár meg is szólalhatna.)

Végül nézzük praktikusan a dolgot: mivel jár az, ha a tanár elhallgat, és a diákok elkezdenek szabadon beszélni? – Téves, rossz információk hangozhatnak el; ráadásul esetleg olyan nyelvi formában, ami egy iskolában (szerintünk) nem megengedhető. Hibázni fognak, tévedni, és nem is fognak tudni róla! Egyszerre többen fognak beszélni, esetleg egymást is megbántva. Az óra strukturálatlan, kaotikus, előre tervezhetetlen lesz, és nem én leszek a középpontjában, nem rám irányul majd a figyelem. Olykor olyan lesz, mintha ott se lennék...

Azt hiszem, az ellenérvek és a nehézségek nagyon világosan láthatóak. Miért kell hát mégis tanárként elhallgatnom (és többször csöndben maradnom)? – Mert csak így van esélye annak, hogy szembesüljek a tanítványaim aktuális valóságával: a motivációjukkal (vagy a motiválatlanságukkal), a tudásukkal és a hiányosságaikkal, az érzéseikkel és az indulataikkal, a tapasztalataikkal, az előítéleteikkel. Azaz csak így találkozhatom éppen ővelük, akik éppen ők, itt és most (abban a térben és időben, ami a tanulásra van szánva).

Knausz Imre egyik tézise A találkozás kultúrája című cikke végén az, hogy „[h]a (...) hiszünk abban, hogy a hagyományos műveltség tömeges átörökítésére szükség van, akkor nincs más út, mint a találkozáson alapuló nevelés útja”. Én pedig amellett érveltem az elmúlt 15 percben, hogy a találkozáshoz meg kell tanulnunk elhallgatni és csöndben maradni. Ez tanárként – sok tényező miatt – nagy kihívást jelenthet. De bízom abban, hogy sikerülhet, ezért most elhallgatok.