A rendíthetetlen álomkatona
Szentirmai László Bábos Tóth Lászlóról
Ez az a hely, ahol a taps zaja a biztosíték, a bizonyosság a befektetett temérdek munka hasznos voltáról. Van ilyen harsány eredménye egy hibátlanul megoldott fizikapéldának vagy matematikai egyenletnek?
A vidéki – pláne kisfalusi – gyerekek számára, akik közül sokan az általános iskola elvégzéséig ki sem teszik a lábukat a településről, életre szóló élmény kell, hogy legyen egy fővárosi, tévészereplésre szóló meghívás. Okot ad a jogos önbecsülésre, hajtóerő olyan álmok s belőlük kibomló tettek véghezvitelében, amelyek a szüleik fejében meg sem fordul(hat)tak. Kilépni a megszokott közegből, országos figyelem fókuszába kerülve sikert aratni vadidegen helyen, s az különös szerencse, hogy az „X-faktor” tipusú show-k förtelmeiben ne kelljen megmerítkezni. Itt és ma, a XXI. század elején már nem is menne! De hogy mindezek Bartókkal, Kodállyal, Liszttel, Weöres Sándorral, a Sebő-Halmos párossal összefüggésben, a színházművészet egy félreismert műfajában, a bábjátékban teljesüljenek, az már isteni ajándék.
Tóth László tudja a titkot. A gyermekből embert nevelni a család és az iskola közös munkája, egyik sem képes eredményességgel szolgálni a másik nélkül. A szülők és a tanítók együttműködésével lesz csorbulatlan az eredmény.
A szülő boldog és büszke, ha a gyermekéről kiderül, hogy valamiben – bármiben – kicsit is túltesz másokon, kiemelkedik az átlagból. A bábszínház az egyik hely, ahol ez mindennap megtörténhet, ráadásul látszik is! Ha egy szülő látja, tudja, megérzi és megérti ezt, akkor ő is ott lesz, ahol a gyereke, sőt társakat szervez az ismeretségi körből, szabad hétvégét „áldoz be”, működteti a civil társadalmat. Ez az a hely, ahol a taps zaja a biztosíték, a bizonyosság a befektetett temérdek munka hasznos voltáról. Van ilyen harsány eredménye egy hibátlanul megoldott fizikapéldának vagy matematikai egyenletnek?
Nemigen! Pedig ott is a sokarcú emberi tehetségről van szó. A tálentumról, a rajta tenyésző képességről, s az abból kinövő sikerességről – legvégül pedig az emberi és társadalmi jövőről van szó. Mindennek ide kell behuzalozódnia, mindennek ebben kell kulminálnia. De ehhez egyszerre kell a szülő, a gyermek és a pedagógus. Olyan mesteri pedagógusok sokasága, akiknek egyike Tóth László.
Tóth László pár hete töltötte be a hetvenediket. Könyvet írtam arról, hogy micsoda találékonysággal használta a korábbi évek tantervét. Olyan értelmezést keresett (és talált) a szövegben, ami segítségével a tantárgyak rejtette lehetőségeket egymásra másolva, integrálva megsokszorozta azok személyiségépítő, közösségformáló potenciálját. Aművészeti nevelés (ha nem mesterembereket nevelünk – hegedűművészt, zongoristát, restaurátort...) nem más, mint művészettel nevelés. A pedagógiában a művészet nagyonis alkalmazható, hisz hordozza a tartalom, az üzenet magas fokkal kimunkált tanulságait miközben bírja a tanulságot elfogadni hajlandó ember kooperációs hajlandóságát.
A magyar iskolázás nem kedvez a magyarságtudatnak. A butykosok, a szuszékok az összes többi néprajzi kötetekből ismert tárggyal elmentek a rajzórára. A népmeséket, a balladákat az irodalomórákra száműzték. A dramatikus népszokások gyöngyszemei porba hullanak, ha a magyartanár nem potens. A népdal Kodály kottáiba kötözve igyekszik élve átbukdácsolni az énekórákon. Néptáncoktatás is csak ott van, ahol a tornatanár is úgy akarja… Széttépték, felnégyelték a népművészetet, mint annak idején Koppányt.
Az a tragédia, hogy amint ő is, a népismeret – és közvetve annak tudatépítő tartalma – is belepusztult a trancsírozásba... s ez ma is folyik. Különösen azért, mert bábos Tóth László, tanító, művészeti oktató, a rendíthetetlen álomkatona már nem áll a katedrán.
Nem képesztheti el a két-háromszáz fős nézőtereket az óraműpontossággal dolgozó gyerekszereplők előadta, diszkólájtban fürdőző Háryval, a Mátrai képekkel, Bartók Magyar képeivel. Pedig nem is ez a legnagyobb eredmény. A gyerekek a rajzórákon ismerkedtek a „népi motívumokkal”, más órákon nemes zenéket hallgattak... a technika órán különféle anyagokat munkáltak meg – közben Bartók jött a hangszóróból(!).... És jöjjön a csoda: a közelgő karácsonyra több tanuló azt a CD-t kérte.
A bábu beszél. Nem csupán mondatokat mond, szavakat formál, de ha kell, énekel, sóhajt is. Akár fel is sikolt – lényegében olyan mint az élő ember. Igazában egy szobor, egy személy jele, de nem ugyanúgy mint a KRESZ-tábla az útkereszteződésben: ez az az egyetlen jel, amelynek sorsa van. Művészi a világ azon nyelvén születik, amit mindenki megért, mert a megértés platformja az érzelem. Szemmel olvassuk, de betű nélkül. Füllel halljuk, de hangjegy nélkül.
Bábos Tóth László, a rendíthetetlen álomkatona mindezt tudta, tudja.