Demeter József: Egy tételcím a kortárs irodalomból

Az emelt szintű magyar nyelv és irodalom szóbeli érettségi vizsgára
(Bodor Ádám Sinistra körzet)

A magyar irodalom eddigi tanítása sok esetben csupán a tények közvetítésében és számonkérésében merült ki. Az a lexikális tudáshalmaz, amelyet a középiskolák elvárásként fogalmaztak meg diákjaik számára, a legtöbb esetben kudarcot vallott a gyakorlati életben. Ezt támasztották alá a különböző nemzetközi felmérések is, amelyek eredményét és az ezekből levonható konklúziókat szinte unásig szajkózták a különböző orgánumok. De nem véletlenül, hiszen bebizonyosodott, hogy az iskola legtöbbször nem az életre készíti fel a fiatalokat, és egyre több jel mutat arra, hogy egyfajta oktatásnak nevezett l’art pour l’art típusú tevékenység zajlik a magyar közoktatásban.

A 2007-ben felülvizsgált Nemzeti alaptanterv úgy szakít az öncélú oktatással, hogy nemzetközi viszonylatban is elfogadott paradigmák szerint cselekszik. Fő célként a kompetenciafejlesztést, az egyén személyiségfejlődését és a differenciált nevelést-oktatást jelöli meg. Ahogy egyre jobban kezd begyűrűzni az iskolák mindennapjaiba a felülvizsgált NAT cél- és feladatrendszere, úgy állítják egyre többen, hogy az alaptanterv jelen állapotában sem új a nap alatt, hiszen a pedagógusok eddig is a képességfejlesztésre koncentráltak, a gyerekek személyiségfejlődésére, és eddig is mindent elkövettek, hogy differenciáltan tanítsanak.

Természetesen nem a kollegák lelkiismeretes munkájának megkérdőjelezéséről van szó. A gondot sok esetben az intézményekben és azon belül is az osztálytermekben, tanulócsoportokban zajló pedagógiai folyamatok irányelveinek és kitűzött céljainak gyakorlati hasznossága jelentette. Napjainkban is előfordul, hogy a magyartanítás során nem jelenik meg az élő irodalom, a pedagógusok az irodalomórákon végigvezetik a tanulókat, mint egy patinás múzeumon, ahol semmit nem lehet megérinteni, nemhogy átrendezni! Így magától értetődő, hogy kevés olyan diák akad, aki ébren marad, és még követni is tudja tanárát.

Újszerű és jelentős változás az a tény, hogy most már nemcsak a NAT -ban jelenik meg a fejlesztési feladatokba építve a kortárs (élő) irodalom („Irodalmi kultúra, irodalmi művek értelmezése: [...] Különböző típusú, terjedelmű és műfajú – klasszikus és kortárs, magyar és világirodalmi művek elemzése és értelmezése.”1), hanem az az érettségi vizsga szintjén is jelen van.

Lehet, hogy ezzel a tendenciával sokan nem értenek egyet attól tartva, hogy a fiatalok összezavarodnak, és nem tudják majd megkülönböztetni a minőséget, az értékes alkotásokat a közönséges írásoktól. Akkor teremthető meg azonban egyfajta egyensúly, ha a középiskolai magyartanítás kapuja nem zárul be a kortárs irodalom előtt mondván, hogy a hátralevő időt az érettségire történő felkészülésre kell fordítani. Senki nem kérdőjelezi meg e felkészülés fontosságát, de nem ebben a formában kell megvalósítani.

Meg kell mutatni a tanulóknak, hogy ma is születnek versek és novellák, nemcsak Eötvös, Jókai vagy Mikszáth tudott színvonalas regényeket írni, hanem napjainkban is alkotnak nívós írásokat például Bodor, Nádas vagy Eszterházy.
Ennek a feladatnak a teljesítése jóval összetettebb, mint gondolnánk. Nem elegendő csupán elolvasni néhány kortárs alkotást, és levonni a konklúziókat. Mint pedagógusnak tisztában kell lenni azzal is, hogy az adott tanulócsoport milyen szociális összetételű, milyen az (anya)nyelvi színvonala, rendelkeznek-e a fiatalok azzal a műveltségi és gondolkodási szinttel, amely elengedhetetlen a művek megértéséhez. Ha mindez nem tisztázódik időben, akkor valóban bekövetkezhet az a zűrzavar, amelytől „óva intettek” a szkeptikusok. Megfelelő tájékozottsággal és a tanulók felkészítésével azonban kivédhető akár egy bábeli állapot kialakulása is.

Az alábbi gondolatmenet csupán ízelítő, egy lehetséges mód arra, hogyan közelítsünk meg egy kortárs alkotást. Mivel Bodor Ádám Sinistra körzete emelt szintű érettségi tételként is szerepel, érdemes kipróbálni a továbbiakban, hogy hogyan szedhető szét és rakható újra össze ez az írás.

A Sinistra körzet abszurd világa

Bodor Ádámnak a Magvető kiadásában, 1992-ben megjelent írásával sikerült megalkotnia a kortárs magyar irodalom egyik legsikeresebb hibrid művét, mely nemcsak tartalmában és képi világában, hanem műfaji besorolásában is átmenetet képez egyrészt a mese, az imaginárius világ és a valóság, másrészt a regény és a novella között. „A Sinistra körzetet mint töredékes regényt, novellafüzért, vagy mint a kettő közötti furcsa átmenetet lehet olvasni” – írja Kálmán C. György a Beszélőben publikált Bodor recenziójában.

A Sinistra körzet első olvasásra azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy Bodor novelláról novellára, történetről történetre valós helyszínre kalauzol bennünket. Ismerve az író életrajzát, tudva erdélyi származásáról, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a sorok között a 80-as évek kegyetlen, kíméletlen Romániáját fedezhetjük fel. Azt a kelet-európai országot, ahol tombolt a megfékezhetetlennek tűnő önkényuralom, amely nem sajnált sem időt, sem energiát arra, hogy elnyomott társadalmának megfélemlítésére és kínzásra kiépítsen egy politikai titkosrendőrséget, a Securitatét: „Coca Mavrodin-Mahmudia még aznap, csak úgy pofára kiválogatott maga mellé vagy tizenöt-húsz, szinte egyforma falusit – véletlenségből mind hosszú nyakú, golyófejű, gombszemű, színtelen fiatalt –, darócaikat eldobatta, valamennyien szürke öltönyt, hegyes orrú fekete félcipőt, ezüstösen csillámló nyakkendőt kaptak. A hasonlatosságra a falubeliek is fölfigyeltek, az átvedlett szomszédokat mindjárt elnevezték szürke gúnároknak. Bár kiképzésükre idő sem lett volna, maguktól kitalálták, mi lesz a dolguk, már az első percektől fogva szigorúan hordozták tekintetüket körös-körül, mindenfelé. Ha valamerre elindultak, csak úgy kopogott a sok bőrtalpú cipő a vízmosta köveken” – olvashatjuk a mű negyedik novellájában. Ezt az impressziót tovább erősíti az a tény is, hogy a Sinistra körzet ráadásul valós, a térképen pontosan behatárolható helyszín.

Az egyes jelenetek, a metaforikus természeti leírások, az abszurd helyzetek, valamint a perverz és elállatiasodott emberi megnyilvánulások (újra)értelmezésével azonban kiszélesedik a novellafüzér perspektívája megvilágítva egy tágabb világ valóságát. A Sinistra körzet a maga elkülönített, gettósított jellegével nem kifejezetten Románia valamely északi zugát szándékozik bemutatni: szimbolikus jelentéstartalmat tulajdonít neki Bodor. Általa megelevenedik egy emberalkotta, de animalisztikus vonású, kegyetlen világ, ami nem más, mint a totalitárius hatalom, a parancsuralmi rendszer világa, amely hosszú éveken keresztül fogságában tartotta Közép-Kelet-Európát.

Miközben mindenki retteg a csonttollú madarak által terjesztett tunguz-náthától, griffmadár tünteti el a járványszerű náthában meghalt Borcan ezredes holttestét, később megismerjük az állatszerű albínó ikreket, majd a felajzott, de szexuális együttlétet nem vállaló törpét, a világító szemű Bebe Tescovinát – „Lakik ott egy kislány, Bebe Tescovina a neve. Azt beszélik, mint a hiúznak, éjszaka világít a szeme. Nem ártana a dolog végére járni, igaz-e” –, és még számtalan mesei hatásfunkciót betöltő jelenség tanúi lehetünk. Ezzel együtt a Bodor-mű végig a realitásokról beszél, bár időnként fikciónak véljük az olvasottakat. Ezt a kettősséget fokozza az a tény is, hogy a szöveg olvasata gyakran megszakad a mesélő személyének váltásával. Hol Andrej Bodor főszereplő narrál, hol maga a szerző vezeti végig az olvasót az egyes novellák világában. Bár a műben maga a cselekmény másodlagos szerepet tölt be, a szerző megteremti a külön-külön kerek egységeket alkotó novellák közti kapcsolódást, mégpedig azzal, hogy minden egyes novellában – mintegy visszacsatolásként – újra meg újra dióhéjban emlékezteti az olvasót az alaptörténetre, miszerint a főszereplő keresi a több éve eltűnt nevelt fiát, továbbá Andrej Bodor mellett rendszerint ugyanazok a szereplők jelennek meg. Ily módon a Sinistra körzet majdhogynem átlép a parabolaregény síkjára.

A mű, annak ellenére, hogy tele van meseszerű elemekkel, nem tündérmese, annál inkább hajmeresztő gettó-történet, ahol az emberek a felügyelő szerv hatására elhiszik alsóbbrendűségüket, és természetesnek vélik elnyomásukat, megaláztatásukat. Ezt mi sem tükrözi jobban, mint a dögcédulák viselése, amelyeken a felügyelők által adott nevek szerepelnek, mintegy megfosztva ezzel az embereket a realitástól, igazi énüktől: „Így ismertem meg Nikifor Tescovinát. Neve nyomban kiderült, láncon függő bádoglapocskán, jól látható helyen a nyakában viselte. De ő az enyémre nem volt kíváncsi, a kézfogást is elhárította; a kilétemet most ne feszegessük, mondta, amíg személyesen föl nem keres Borcan ezredes. Az erdőbiztos majd dönt a nevem felől is. Ő a dobrini hegyivadászok parancsnoka.” E nyomasztó hangulatot fokozzák a depresszív természeti képek, a dohos zegzugok, az áporodott emberi szagok, az igénytelenség – „ápolatlan volt, csapzott, combig csatakos, lucskos” –, a súlyos csend, amelyet időnként ijesztő hangok szakítanak meg: „a magasságos égből nyivákolás, távoli klarinétvijjogás hallatszott: a Dobrin felhői között megszólaltak a vadludak”. Nem mellékes
a körzet lakóinak beteges mivolta sem. Időnként előtörnek belőlük a mániás-depresszió tünetei, a zavart szexualitás, az elmebaj. Nincs időrendiség a történések között és nehéz megállapítani, hogy mi játszódik most, vagy mi az, ami már megtörtént, különösen úgy, hogy az ok-okozati összefüggések nagyrészt homályban maradnak.

És végezetül hadd idézzem Márton László gondolatát a Holmi 1992/12. számában megjelent Az elátkozott peremvidék című írásából: „ezt a könyvet olyan ember írta, akinek személyes tapasztalatai vannak a közép-kelet-európai börtönökről és munkatáborokról, s hogy e tapasztalatoknak nyilván radikálisan levonta keserű konzekvenciáit”.