Kereszt, így vagy úgy

Nagy Eszter (13 éves) rajza az Igazgyöngy műhelyéből

L. Ritók Nóra írása

Mert az őszinte, tiszta beszéd, a helyzet értelmezése lehet csak mindenhol a kiindulópontja a megoldáskeresésnek.

L. Ritók NóraElőrebocsátom, hogy semmi bajom a vallásos emberekkel. Én magam nem vagyok hívő, de sosem bántottam, és nem is bántanék senkit a vallási meggyőződéséért, alapvető emberi viszonyulás nálam a másság elfogadása. Egy másik alapérték viszont, amit vallok, az a szabadság. A kirekesztés mindennemű válfajának elutasítása, ehhez kapcsolódva pedig a szegények segítése, a szolidaritás érzésének kihangosítása és fejlesztése magamban és másokban is. Mivel ezek a Bibliában is meghatározott keresztény értékek, ilyen módon nem vallásosként, de általános emberi értékeket vallóként sem helyezem magam szembe az egyházzal.

Azért írom ezt le itt az elején, nehogy valaki azt higgye, a „másik oldalhoz” tartozás mára már az életünk részévé vált ítélete mentén, hogy valami ellenségesség van bennem. Semmi ilyen nincs, csak van olyan terület, amivel kapcsolatban komoly aggályaim vannak, és aminek évek óta hangot is adok. Ez pedig a sajátosan alakuló egyházi iskolai hálózat. Nem most kezdődött ennek a problémának az érzékelése és az elemzése részemről, és mivel olyan településeken dolgozok, ahol minden hatása érzékelhető, így értékes tapasztalatokat szerezhetek erről. Elég közvetlenek a megtapasztalások egy másik vonalon is, hiszen az elmúlt tanévben sikeres együttgondolkozás indulhatott meg erről itt, amiért megküzdöttem ugyan, ám most egy kellemesebb pozícióból értelmezhetem az egészet, mert már nem én szervezem, moderálom a folyamatot.

A reakciók, a viszonyulások változásai pedig nagyon érdekesek. Nagyon fontos megtapasztalás ez, hiszen minta lehet majd más településeken egy deszegregációs folyamat megindítására. Erre pedig szinte mindenhol szükség lenne, ahol az utóbbi időben egyházi iskolák nyíltak. Ezért tartom fontosnak, hogy újra elővegyem a témát a nyilvánosság előtt is. Mert az őszinte, tiszta beszéd, a helyzet értelmezése lehet csak mindenhol a kiindulópontja a megoldáskeresésnek. Hátha ez az írás is motivációt ad, vagy legalább a kérdésen való elgondolkodáshoz vezet valahol.

Fontos üzenete a cikknek az is, hogy van megoldás. Ha a települések jövőjében gondolkodunk, és nem akarjuk a másik kára árán pozícionálni magunkat, ha képesek vagyunk kompromisszumokat kötni, akkor van kiút.

Érdemes kicsit történeti visszatekintésben is ránézni erre az egészre.

Amikor az egyházi fenntartók visszakapták iskoláikat, épületeiket, még semmi gond nem volt. Mindenki jogosnak érezte ezt, hiszen nagy múltra visszatekintő iskolák voltak, az oktatási palettán olyan értéket képviseltek, amit vissza kell állítani, meg kell őrizni. Az iskolarendszer színessége mindenképpen fontos elv a köznevelésben. Ám a dolog itt nem állt meg, hiszen a törvények lehetőséget adnak az iskolaalapításra is, amivel még mindig nincs semmi baj, de itt valami más is történt.

Az egyházak (no, nem mind, csak a regnáló kormány által elfogadott egyházak) iskolái ugyanis jobb feltételekkel, magasabb állami támogatással működhettek, mint az államiak, folyamatosan megfigyelhető, hogy jutnak ezen túl is újabb és újabb támogatási forrásokhoz, amiből fejlődhet az infrastruktúrájuk, plusz programokra tudnak lehetőséget adni. Szóval nagyon úgy néz ki, az állam fontosabbnak érzi az egyház által fenntartott iskolákat, mint a sajátjait. Van itt valami zavar, főleg, ha arra gondolok, hogy a nyugat-európai demokráciákban az egyházi iskolákat az egyházaknak kell fenntartani, nem az adófizetők pénzét fordítják erre úgy, hogy közben az államiaktól ezek a források elvonódnak.

Persze megvan az indok is, hiszen a kormányzati kommunikáció minden elemében a konzervatív, keresztény értékek méltatását látjuk, amivel még mindig nem lenne semmi bajom, hiszen ebben a megzavarodott világban mindenki keres valami kapaszkodót. Ha valakinél ez az, akkor kapaszkodjon ebbe. De sokaknál nem ez az, ami fontos neki. Ha az egyházi iskolák számának gyarapodását és a templomba járók számának növekedését összehasonlítjuk, nem látni erre nagy igényt. Hiába az egyházi iskola, van, ahol a település állami iskolájából többen jelentkeznek konfirmálásra, mint az egyháziból. A templomokban pedig továbbra sem jelenik meg az a generáció, akik az iskolával most érintettek.

Az egyházi iskolákat persze vonzóvá kell tenni, egyre több gyereket szeretnének, valami őrült verseny lett ez, amiben már nem számít semmi, csak a növekvő gyereklétszám, mintha ez igazolná a keresztény értékek gyors és visszavonhatatlan terjedését. Ám hogy lehet ezt elérni? Ha nem a hit miatt jelentkeznek a szülők, akkor valami más oka van. A magasabb színvonalú oktatás? A régi, nagy múltú, a történelem során folyamatosan működő egyházi iskolák esetében ez nem kérdés, itt mindig is túljelentkezés volt. De mi a helyzet a településeken az elmúlt években nyílt egyházi iskolákkal? Ezek az iskolák az állami intézményekből hívták át a szakembereket, tehát ugyanazok dolgoznak ma ezekben, mint akik az állami iskolákban. És azt ugye minden iskolavezető tudja, hogy a pedagógiai munka magasabb színvonalához nem elég egy, ráadásul adott szakmai környezetből összehívott tantestület. Az arculat kialakításához idő kell, a pedagógiai hatások összehangolása csak évek múlva jelentkezik.

Szóval, nem is az új tantestület magasabb szintű tudással rendelkező tagjai jelentik a behívó szót.

A behívásban, a szülők megszólításában ma az a legerősebb elem, hogy olyan „gyerekanyaggal” dolgoznak, amely válogatott, nem problémás, nem igényel plusz pedagógiai munkát, vagyis nem SNI, nem halmozottan hátrányos helyzetű, de mindenekelőtt nem cigány.

Ez viszont nehezen egyeztethető össze a Biblia tanításával (szerintem), ha az egyházak azt vallják, hogy Istennek mindenkire szüksége van, akkor miért zárják be az iskola kapuit ezek előtt a gyerekek előtt? Ha a szegényeken segítés bibliai üzenetét nézzük, ez alól ezt a területet miért veszi ki az egyház?

Az elején, mikor ezzel kezdtem foglalkozni, sokig azt hittem (de lehet, csak próbáltam hinni), hogy ez egy olyan folyamat, amiben nincs tudatosság, ami önjáró, mert összekapcsolódott a szabad iskolaválasztás demokratikus vívmányával, és nem tudja az egyház megállítani a kedvezőtlen társadalmi folyamatot. Ezért keresi a szegregáció (számomra nem elfogadható) pozitív megközelítését a kormányzat is, melléállva a nyíregyházi huszártelepi szegregált egyházi iskolának, ahol csak cigány gyerekek tanulnak, míg nem messze ugyanez az iskolafenntartó egy olyan iskolát működtet, ahol nincs cigány.

Látva azonban belülről is egy megindult társadalmi egyeztetést, azt hiszem, kezdem másképp látni a helyzetet.

A helyi egyeztetések első időszakának a jellemzője volt, hogy amikor az egyházi iskolák szegregáló hatásáról írtam, vagy beszéltem, akkor a reakció az volt, hogy hazudok, nem mondok igazat, hamisak a KIR-ből származó az adataim, összeférhetetlen vagyok, ok nélkül támadok, mert ebből élek, stb. De a tények makacs dolgok, a számok, a gyerekek bőrszíne, az állami iskolák ellehetetlenedése miatt egyre több partnertől nyert megerősítést az általam vázolt helyzet valódisága, és szerencsére egy másik szakaszba léphettünk. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy a korábban civil szervezeti kezdeményezés és moderálás átkerült az államhoz, a tankerület vette át a munkacsoport irányítását, az EMMI és az egyházi vezetők támogatásával.

A legutóbbi egyeztetésen azt hiszem, előreléptünk. A három érintett település közül kettő elmozdult a holtpontról. Igaz, az első lépés nem a cigánygyerekek tömeges felvétele az egyházi iskolába, de ez rendjén is van így, türelemmel kell vinni ezt a folyamatot, hanem az „élni és élni hagyni” elve mentén való gondolkodás. Az ugyanis világosan látszik, hogy a gyereklétszám és az arányok merre mozdulnak. És a településen élő egyházi érdekeltekre azt hiszem, az hatott, hogy nem akarják az állami iskola halálát (egyrészt saját volt kollégáik munkanélkülivé tételét, hiszen ott élnek, egy településen, másrészt, talán arra is gondolnak, ha az állami iskolában a fenntarthatóság alá csökken a gyereklétszám, akkor nekik a cigányokat is tanítaniuk kell…). Szóval, itt hajlandóság mutatkozik az egyeztetésre a létszámról. Ez pedig, mint első lépés mindenképpen örvendetes.

Nos, a harmadik egyházi iskolával a vita érdekesebb fordulatot vett. Azt hiszem, itt olyan helyzet állt elő, amiben az alapvető dolgok is megkérdőjelezhetők. Szerintük az egyház és az egyházi iskola célja nem azonos. Ami mindenképp furcsa, hiszen iskolafenntartó és iskola viszonylatában a célok terén nem lehetnek ellentmondások. Az iskola feladata sajátosan értelmezettnek tűnik, „magas szintű hozzáadott értékről” beszélnek, de a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel együtt kizárják pl. a felzárkóztatást, ami ugye szintén az iskola dolga lenne. Az egyházi intézményekben ezek szerint az iskola funkciója nem értelmezhető úgy, mint az államiakban. Ami furcsa, ha azt vesszük, hogy a Köznevelési Törvény fenntartótól függetlenül szabályoz. „Nem veszünk fel olyan gyereket, aki fordított keresztet rajzol a kezére…” – mondják, és azt is, hogy csak azokkal foglalkoznak, akik a keresztény értékeket vallják, akik a tízparancsolat szerint élnek. Szóval az egyházi iskoláknak csak azokkal van dolga, akik életvitelükben, magatartásukban, értékrendjükben megfelelnek az ő kívánalmaiknak. Akik szerintük nem, azoknak meg „jó szívvel tudják ajánlani az állami iskolákat”. Ha pedig a településen nincs elég gyerek, akkor „gondolkodjanak el az állami iskolák számának csökkentésén”, mert az egyházinak nem célja a létszámstop, a települési oktatás szerkezetének megtartása, ők felveszik, aki hozzájuk jelentkezik, persze, ha nekik megfelel. (Mindezt, még egy 30 ezer forintos beiskolázási támogatással is megerősítik. Melyik állami iskola képes ma ilyen kecsegető ajánlatra?)

De azt hiszem, mindez nem lepett meg. Viszont egy mondat ebben a beszélgetésben nagyon elgondolkodtatott: „nem az iskola a fontos, hanem, hogy legyen gyülekezet”. Hogy is van ez? Az iskolát, vagyis a gyerekeket használják a gyülekezetépítésre? Ezért azzal teszik vonzóvá az iskolarendszerüket, hogy náluk nem lesz olyan gyerek, akiknek a keresztény értékekre nevelését lentről kell kezdeni? Akik a szegénység és az átörökített szocializáció miatt több pedagógiai munkát igényelnek? Azért történik ez, hogy többen járjanak templomba, hogy nagyobbak legyenek a gyülekezetek? Szóval a gyerekek kiválogatása/elutasítása csak egy eszköz? Ez így elég rémisztően hangzik… Milyen bibliai üzenet az, ami más kárára épít bármit? Vajon miért nem a karizmatikus papokra helyezik a hangsúlyt a gyülekezetépítésben? Akik vonzóvá tennék a közösségek számára a hitéletet? Akik építve a cigányok vallásosságára ott munkálkodnának, a terepen?

Útközben, mikor ezen a cikken gondolkoztam, az autóban hallgattam a Kossuth Rádióban a miniszterelnököt. Az Európai Unióról beszélt. Arról, hogy a feltételeket Brüsszelben sunyi módon változtatják meg, kis lépésekkel torzítva a saját érdekük szerint mindent. És arról is beszélt, hogy az a baj, hogy az unióban a törvényeket nem tartja be senki.

Igen, sajnos ez így van nálunk is. A köznevelési és az egyenlő bánásmódról szóló törvények be nem tartása, és a feltételek fent elhangzottakhoz hasonló változtatásának az eredménye lett ez az egész.

A helyzet tisztázásra vár. A felelősség is. Egyházi vagy kormányzati? Vagy mindkettő? Véletlen egybeesések, vagy tudatos munka ez az egész? És mi lesz a vége? A következményekkel mikor fogunk szembe nézni?

A szerzőről: 

Hozzászólások

Kedves Nóra!
A Nagy Konstantini fordulat óta, mikor a hatalom és az Egyház összefonódott egy kettőség van jelen. Vannak, akik a hasznot keresik, vannak akik szolgálni akarnak, mint Jézus, aki istállóban született és a szegények között hirdette az örömhírt és az ő kenyerüket ette.
Ma is így van. Itt van Lankó József atya Alsószentmártonból, aki 30 éve foglalkozik a mélyszegénységben élőkkel, vagy Teréz anya nővérei, akik Érden, Miskolcon és Budapesten –maguk is a legnagyobb szegénységben élve- gondozzák a legelesettebbeket. Vagy az dévai Csaba atyát is mondhatnám. Vannak püspökeink, akik Audi 6-al járnak, és vannak, akik kerékpárral.
A haszonlesők –talán túl szigorú ez a szó-, mondjuk inkább azok, akik tehetősek, nagy érdekérvényesítő képességekkel rendelkeznek, azok igyekeznek megtalálni azt a lehetőséget, ahol a gyerekeik probléma nélkül tanulhatnak, és nem kell féljenek a rossz szociális és higiéniai körülmények között élők gyerekeitől. (Hazudnék, ha négygyerekes szülőként ezt nem érteném meg.) Ha ez, mondjuk a német nemzetiségi osztályban valósul meg, akkor ott, ha egyházi iskolában akkor pedig ott. Ha kell „németté” vagy „kereszténnyé” válva.
Néhány reflexió:
Kedves Nóra az egyházi iskolába is adófizető emberek gyerekei járnak, tehát nem az államiba járóktól veszik el a pénzt. Ha gonoszkodni akarnék –nem akarok- azt is mondhatnám, hogy a nagyobb adót fizetők, vagyis nekik magasabb szintű szolgáltatás járna a gyomorfordító logika szerint. (Mint a kórházban a VIP osztályon fekvőknek.)
Akkor nálunk jobb a helyzet mint Nyugaton, hiszen itt sok szerényebb jövedelemmel rendelkező, pl. nagycsaládos is írathatja gyerekét saját hite szerinti iskolába.
Ezt, hogy „nem az iskola a fontos, hanem a gyülekezet”, biztosan nem a szolgálni akarók mondták, és lehet egyedi eset is.
Az a sok politikus, aki tolja az egyházi iskolákat, azok nem igazán a szolgáló oldalon állnak, és funkcionálisan nem keresztények, hiszen nem a krisztusi tanítás szerint élnek és cselekednek, lejáratva azokat is, akik Szent Ferenc, vagy Ferenc pápa lelkületét követnék.
Örvendetes, ha azt látod, hogy elindult egy egyeztető folyamat, és azt gondolom, ebben vannak olyanok is keresztény oldalon, akik „belső” motivációból nyitnak és nem azért, mert nem akarják, hogy az állami iskola tönkremenése esetén olyan gyerekekkel kelljen foglalkozni akikkel nem akarnak.
Gy.

Csak az a baj, hogy amit én pedzegetni próbálok, az úgy tűnik, nem egy-egy személyes hozzáállás, ami lehet ilyen, vagy olyan, és ugye ez bocsánatos, hiszen mindannyian emberek vagyunk, ki gyarló, ki nem, mindenki próbál boldogulni...hanem itt rendszerszintű folyamatokat érzékelek. Nem egyedi esetek ezek, amelyek véletlenül a nagy, egyébként jól működő rendszerben előfordulnak, hanem egy szándékoltan meg nem állított, sőt, úgy látom, inkább a háttérből támogatott folyamat. Ezért nem tudok így gondolni erre, mint te. Sem Lankó József atya, sem a Teréz anya nővérei, sem Csaba atya pozitív példája nem elég ahhoz, hogy ezt, a még egyszer mondom: rendszerszintű negatív hatást elfedje. Nagyon sok települést fel lehetne sorolni ezekkel a pozitív példákkal szemben. És én erre szeretném felhívni a figyelmet.

Sajnos mégiscsak hasonlóan gondoljuk. Szerintem is van benne szándék, háttérből támogatott folyamat,talán csak annyit akartam jelezni,hogy azok akik ezt teszik most esetleg keresztény mezbe bújnak, máskor másba. Itt a vallás csak eszköz nem cél.(És főleg nem megélt valóság!)Fontos amit teszel, meg kell szólalni, ezt teszem én is keresztényként!

Köszönöm szépen...azt hiszem, ezzel az egésszel mindannyiunknak van dolgunk, feladatunk. Tudod, a múlt héten hívtak egy interjúra (mér nem először ez ügyben) Szlovákiából. Oda, a magyarlakta területek egyházi iskolába most nagyon sok pénzt küld a magyar állam..és ugyanilyen folyamatok indulnak meg, már látni...Persze ott is ott van a szülői ellenállás, ami törvényszerű, érthető. Ezért kellene a települési vezetőknek és állami döntéshozóknak picit előbbre nézni.
A felelősségük ott van...

már (nem mér...elütöttem, bocs)

"hogy nagyobbak legyenek a gyülekezetek?"
Még ennél is rosszabb: hogy nagyobbnak LÁTSZÓDJON.

Bocs: látszódjanak.

„Az oktatásra sürget a szeretet” (Bölcs 6,17).
15. A katolikus iskola sajátos jegye, hogy mindenki iskolája, különösképpen a legkisebbeké. Ez a tulajdonsága egyházi jellegében gyökerezik. A történelem tanúsága szerint a katolikus nevelő-oktató intézmények azért jöttek létre, hogy feleletet adjanak a szociálisan és gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportok szükségletére. Nem hat az újdonság erejével, ha azt állítjuk, hogy a katolikus iskolák annak a mélységes nevelői szeretetnek erejéből jöttek létre, amelyet az egyház a magukra hagyott és minden nevelési hatástól megfosztott gyermekek és fiatalok iránt érzett. Napjainkban is a világ számos területén az anyagi szegénység az akadálya annak, hogy sok fiatal és gyermek megfelelő emberi és keresztény nevelésben részesüljön. Másutt a szegénység új formái jelentenek kihívást a katolikus iskolának. S mint a múltban, ma is számos értetlenséggel, bizalmatlansággal és az anyagi eszközök hiányával kell megküzdenie. A 15. században az orsolyiták vállalták el a szegény családból származó leányok tanítását; később Kalazanci Szent József gyűjtötte össze a Róma utcáin rohangászó és lármázó fiúkat. Ilyenekkel találkozott De la Salle Szent János a szegény falvakban Franciaországban, s ilyeneknek adott menedéket Bosco Szent János. Hasonló fiatalokkal találkozunk ma is, akik nem találják az életük értelmét, és szenvednek az eszmények hiánya miatt; nem ismerik a hit szépségét, akik felbomlott és a szeretetre képtelen családokból származnak, s gyakran anyagi és lelki nyomorban élnek. Így rabszolgáivá válnak egy olyan társadalom bálványainak, amelyek csak a munkanélküliség és a peremre szorultság jövőképét festik számukra. Az ilyen szegények felé fordul ma szeretetével a katolikus iskola. Ezzel a szenvedélyes szeretettel akarja felajánlani mindenkinek, főleg a legszegényebbeknek és a peremre szorultaknak egy olyan nevelés lehetőségét, amely munkára képesít, valamint emberi és keresztény képzést jelent. A régi és a mai szegénység formái között kell újra egységbe ötvöznie a nevelő odaadását és szeretetét, hogy kifejezze Krisztus szeretetét a szegények, a kicsinyek és az igazságot kereső sok-sok ember iránt.”
A katolikus iskola a harmadik évezred küszöbén, A katolikus nevelés kongregációja, Róma, 1997.12.28
http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=137