Egy katedrálist sem...

...egy generáció épít fel. Egy dunántúli város kultúrájának megalapozása a néptánc erejével. Salamon Ferencné írása

Kezdetben érdekelt, később hittem benne, s amiben hisz az ember, azt szereti is, az energiát is ad. Éreztem, hogy hosszú távra kell tervezni.

Elmondhatom, hogy több mint fél évszázad néptáncoktatása hagyományt teremtett az ismert dunántúli kisváros, Martonvásár életében, kultúrájában. „Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk” – Kallós Zoltán néprajztudós szavait idézem, akinek emberi és szakmai nagysága, évszázadokon átívelő néprajzkutatói munkássága egyedüli a világon, és követendő példa előttünk, hogy anyanyelvünket, hagyományainkat, kultúránkat hogyan őrizzük és ápoljuk.

Kallós Zoltán többször járt Martonvásáron is. Számomra a legemlékezetesebb volt, amikor 1974-ben a Széchenyi Klubban mutatta be a Balladák könyvét, melyben Erdélyben és Moldvában gyűjtött népballadákat adott közre. Azon az esten szembesültem azzal a hatalmas értékkel, melyet összegyűjtött a folklór minden ágában.

A 60-as években Martin György, az európai hírű néptánckutató Andrásfalvy Bertalannal, a Pesovár-testvérekkel a veszni látszó Kárpát-medencei táncokat gyűjtötték, filmre rögzítették és rendszerezték. Ez a gyűjtemény is egyedülálló a világon. Gyűjteményüket Magyar néptánchagyományok címmel adták közre 1980-ban. Andrásfalvy Bertalan erről előadást is tartott Martonvásáron az egykori ÁMK pedagógus klubjában 1985-ben. A nagy érdeklődés miatt olyan későn lett vége, hogy a városban éjszakázott Szabó Sanyi bácsinál, mert nem volt már vonat, amivel hazamehetett volna.

Hasonló hatás ért, mikor 1975-ben megjelent Korniss Péter könyve Elindultam világ útján címmel, és képekben mutatta be az erdélyi magyarok életét a születéstől a halálig. Fényképezőgéppel a kezében valóságosan is azt az utat járta, amelyet történelmünkben és kultúránkban Bartók Béla neve jelöl.

Ebben a kötetben láthattuk az első híressé vált táncházas fotót, amit Széken készített, és amely jelképévé vált az 1972-ben Magyarországon is elinduló táncházmozgalomnak. Ebben az időben a Nomád nemzedék (a fiatalok identitást kereső, alternatív újfolklorista mozgalma) mutatta az irányt (Nagy László, Csoóri Sándor, Martin György, Zelnik József, Timár Sándor, Sára Sándor, Sebő Ferenc, Halmos Béla, a Muzsikás együttes, a Vízöntő zenekar Kiss Ferenccel. Szinte mindnyájan megfordultak Martonvásáron a Széchenyi vagy a Brunszvik Klubban. Divattá vált a fiatalok között a népdal-, népzenetanulás, virágzott a népi kézművesség.

Martonvásáron a település zenetörténeti emlékeinek, a Beethoven nevét viselő iskolakórus sikereinek köszönhetően az 1969/70-es tanévben indult az ének-zenei tagozat. Kodály Zoltánnak a zenei nevelésről vallott elvei a legtökéletesebben ebben az iskolatípusban valósultak meg. Ennek az iskolatípusnak különleges értéke volt, hogy a többlet énekórákkal, kórusénekléssel, néptáncoktatással életre szóló kapcsolat alakulhatott ki a zenével, amely megalapozza műveltségüket. Kodály Zoltán szavaival élve: „Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak az életnek régiói, amelyekbe csak a zene világít be.”

A martonvásári ének-zenei tagozat indítása, megszilárdítása dr. Papp Jenőné, Angyalka néni nevéhez fűződik. Ö tartotta az énekórákat, vezette a 130 tagú kórust, zongorán kísérte a néptáncórákat. Egész életét az ének-zene oktatására áldozta. Gyerekek százaival szerettette meg a zenét. Igazi példakép volt számomra.

Hivatalosan tehát ettől az időtől számítjuk a néptáncoktatás kezdetét Martonvásáron. A néptánctanítással engem mint biológia és testnevelés szakos tanárt bíztak meg. Először kötelességből, majd látva a tanítás pozitív hatásait egyre lelkesebben láttam el feladataimat. Induláskor nagy segítségemre voltak a tanításban dr. Papp Jenőné és Szabó Sándor (Sanyi bácsi) mint zongorakísérők. Hospitálni jártam Székesfehérvárra az Ének-Zenei Általános Iskolába Karcagi Gyulánéhoz (az ő, immár budapesti munkásságáról megemlékezett a Taní-tani Online korábban). Beiratkoztam a Népművelési Intézet gyermektáncképző tanfolyamára, amit 1974-ben sikeresen befejeztem.

Az iskolában a tánctanítás felmenő rendszerben történt, egy osztállyal indult, majd minden évben egy-egy osztály csatlakozott a képzéshez. Így nyílt lehetőség a fokozatosság elvét megtartva a tananyag egymásra épülésére. A legnagyobb kihívást a tananyag összeállítása okozta. Nem volt tanterv, tankönyv, segédanyag. Szerencse, hogy a gyerekek ritmikus mozgásigénye igen korán jelentkezik, ezt a mozgásigényt kellett helyes mederbe terelni és tovább fejleszteni. Egyetlen biztos pont volt az ének-zenei tagozat énekkönyve. Ennek az anyagából kerültek ki a ritmikai feladatok, a felhasznált gyermekdalok, népdalok. Jó partnerek voltak az énektanárok.

A tanítás zongorakísérettel történt, nagy súlyt fektettünk a ritmikai gyakorlatokra. Évente 3-4 etűdöt, 5-6 népi játékot, a legfontosabb néptáncmotívumokat tanítottam, gyakoroltattam, felhasználva a sorra megjelenő gyermektánckiadványokat, tanfolyamokon, továbbképzéseken tanultakat. Ez a fajta tánctanítás az általános műveltség része, semmiféle produkció nem célja. A gyerekek hatalmas kulturális örökséget kapnak, mert a játékok szövegének megismerésével a játékokban megtanult mozgás, magatartásminta hozzájárul anyanyelvünk alaposabb megismeréséhez. A ritmikus népi játékoknak nagy a táncelőkészítő szerepe, fejlesztik a ritmikai készséget, a képzelőerőt, koncentrációt, fegyelmet, ügyességet, térbeli tájékozódást. Az énekes játékok pedig az érzelmeket gazdagítják, és nagy a szerepük az összetartozásra nevelésben. A szerepjátékok segítenek önmaguk megismerésében. Idézhettem Szabó Lőrinc Tücsökzenéjéből a lényeget „…s nem szűntem meg örvendezni magamon, / hogy ami tetszik, azzá változom.” A több éve táncoló gyerekekből sugárzik a harmónia, látszik az egymással törődés, a tisztelet. Felszabadultan tudnak táncolni, a tanult táncokat pedig együtt és egyedül is képesek eltáncolni, újraalkotni, saját kedvükre is. Mindemellett van egy közösségük, ahol biztonságban hódolhatnak kedvtelésüknek, ahol fontos tagjai a csapatnak.

Az ének-zene és a néptánc oktatásának együttes hatása látványosan jelentkezett az eredményekben. A tapasztalat szerint az általános tagozatra járó növendékek is gazdagodtak a többlet zeneórák hatásaiból. Egyre többen jelentkeztek a néptánc szakkörökbe a nem tagozatos osztályokból is, és egyenértékű tagjai lehettek a gyermekcsoportoknak.

1976-ban már a megnyíló zánkai Úttörővárosban táborozhattak a táncosok, ahol Szabó Sanyi bácsi kísérte zongorán a műsorunkat. Hamarosan Csillebérc következett, ahol már részt vettünk a tábor táncházprogramjaiban, ahol Timár Sándor és tanítványai tanítottak. (Köztük Németh Ildikó, Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán, azaz Batyu, és a Sebő-együttes szolgáltatta a zenét. A legjobb kézművesek foglalkoztak a gyerekekkel, az ő munkájukat Borbély Jolán irányította, akit ebben a táborban ismertem meg. Jolán Martin György özvegye, Kallós Zoltán jó barátja volt. Tímár Sándort 90. születésnapján köszöntöttük a Taní-tani Online-on.)

1977-ben már Martonvásáron is tartottunk táncházakat. Egyre-másra jelentkeztem tanfolyamokra, továbbképzésekre, hogy a táncosok tudásának, képességeinek megfelelő táncanyagot taníthassak nekik. Minél többet tanultam, annál inkább éreztem, hogy kevés az, amit tudok. A tiszta forrás elvét szem előtt tartva neves, országos hírű koreográfusokat sikerült megnyerni, hogy koreográfiákat készítsenek a martonvásári gyerekeknek. Látták bennem a lelkesedést, tapasztalták a gyerekek tehetségét, a szülők odaadását, a község támogatását, el sem kerülhettük a sikerhez vezető utat. Mindenekelőtt jelmezekről kellett gondoskodni. Az első ruhákat a táncosok szülei varrták, majd az erdőháti gazdaság támogatásának köszönhetően Székről hozhattunk eredeti ruhákat. Ekkor jártam először Széken Szabó Mária énektanárnővel. Azt hittük, álmodunk, mindenki viseletben, szép házak, csodálatos szobabelsők, tárgyi eszközök a sártenger közepén. Ettől a pillanattól nem volt többé idegen számomra a széki zene, a széki tánc. Széki mellényt a fiúknak csak egyet tudtunk hozni, többre nem futotta a pénzünkből, de a szülők olyan 11-et varrtak a minta után, hogy a székiek sem tudták megkülönböztetni. Ők készítették a fiúknak a szövött fehér harisnyák fekete zsinóros díszítését. Téli estéken varrtunk, hogy elkészüljünk a tavaszi bemutatókra.

Az első nagy színpadi siker 1978-ban volt, amikor városi csoportokat megelőzve a martonvásári gyerekek képviselték Fejér megyét az országos Úttörő Gyermek Néptáncfesztiválon. Timár Sándor Széki táncok és Dunántúli ugrós című koreográfiáival berobbantak az ország élvonalába. 1978-ban megkapták a Népművelési Intézet nívódíját, az Úttörőszövetség jutalomból a martonvásári csoportot utaztatta Belgiumba, a Gyermekek Éve alkalmából 1979 tavaszán megrendezett Nemzetközi Gyermekfesztiválra. 1979-ben résztvevői voltak Budapesten az Országos Filharmónia Mesélő Muzsika sorozatának, egyedüli vidéki csoportként, olyan neves műsorvezetőkkel, mint Lukin László, Szabó Helga, Bartalus Ilona, Friss Gábor. Olyan zenekarok kísértek bennünket, mint a Muzsikás, a TÉKA, a Tilinkó zenekar Székesfehérvárról.

Az 1981-ben Udvaros Károly vezetésével létrejött kísérleti intézmény, az Általános Művelődési Központ népművelői feladatot is kapott, klubháza jó gazdája lett ennek a tevékenységnek. Az általános művelődési központ zeneiskolát is működtetett a székesfehérvári Hermann László zeneiskola kihelyezett tagozataként. 1983-ban részt vettek az Országos Népi Játék és Néptáncfesztiválon Osskó Endréné Galgai citerabál című koreográfiájával Szekszárdon.

1985-ben Martonvásáron a szülők megfogalmazta igények hatására Udvaros Károly igazgató vezetésével, elsőként az országban minden alsó tagozatos osztály óratervébe bekerült heti egy órában a néptánc oktatása. Ezeken az órákon minden gyerek részt vett, délután pedig szakköri formában táncolhatnak. A számunkra, velünk együtt alkotó koreográfusok között kiemelkedett Foltin Jolán, aki évtizedekre meghatározta a martonvásári táncoktatás színvonalát, aki egyenként ismerte a gyerekeket, és személyiségükre szabta különleges koreográfiáit, melyek közül az egyik legemlékezetesebb a Perkátán gyűjtött mezőföldi anyagból készített alkotás, az Elvesztette az oláh leány a kecskéit. (Foltin Jolánra szép írással emlékezett a Taní-tani Online.) Nagy sikert aratott koreográfia volt a Weöres Sándor verseire komponált Magyar Etűdök, melyben a versek szövegével, ritmushangszerekkel maguk a gyerekek kísérték táncukat. Amikor bemutatták az Erkel színházban a művet, Weöres Sándor is megtekintette. Következtek a Májusi királyok, azAratóünnep Felvidékről, aLőrincrévi táncok Erdélyből. Boldog vagyok, hogy ezek elkészültében részt vehettem, sokat gazdagodtam általuk. Alkotott nálunk a legendás Tóth Feri bácsi Kalocsáról, aki a Kalocsai lakodalmas hagyományát állította színpadra. Élveztük a próbáit, gyerekek, szülők egyaránt, az akkor készült hétköznapi kalocsai viseletet a martonvásári szülők, nagyszülők hímezték. Szerepeltek gyermekeink az Erkel Színháztól a Liszt Ferenc Zeneakadémiáig. A tévé Aprók tánca és Húsvétoló műsorában, a Novák Ferenc rendezte Magyar menyegzőben. 1986-ban részt vettek az ankarai világfesztiválon, még ugyanebben az évben Baienfurtban szerepeltek, mely később testvérvárosunk lett. 1989-ben Franciaországban jártunk a francia forradalom 200 éves évfordulóján rendezett nemzetközi fesztiválon.

A néptánc olyan természetes szükséglet lett a gyerekek életében, hogy 1979-ben a nyolc osztályt elvégző tanulók együtt maradva Ifjúsági Csoportot alapítottak, és Százszorszép néven elkezdődött egy felnőtt együttes építése, mely először Gazdag Béla, majd Német Ildikó és Szabó Szilárd munkássága alatt teljesedett ki sikert sikerre halmozva szerte az országban és külföldön is. Felejthetetlen élmény volt a Széki lakodalmas koreográfiája Csorba Jánosnak ajánlva, és a koreográfiát előadó táncosok a legnagyobb alakjai voltak a Százszorszép Táncegyüttesnek. A táncegyüttes mellett saját zenekar is alakult a székesfehérvári Tilinkó zenekar vezetésével, először Lókötő, majd Marton zenekar lett a nevük. Tagjai: Liber Endre, Liber Róbert, Salamon Ferenc, Sánta János, Kása Béla. Az első fotóinkat Vécsy Attila készítette. A táncosok előtt kinyílt a világ, bejárták egész Európát dicsőséget szerezve önmaguknak, Martonvásárnak és Magyarországnak. Az együttes 1993-ban Horváth Ottó polgármester védnökségével az önkormányzat együttese lett.

A táncoktatás a 80-as években, a 90-es évek első felében egy-két kísérleti iskolától és táncos műhelytől eltekintve a közművelődés keretei között, szakkörökben valósult meg. Ezeken a helyeken jelentős értékek halmozódtak fel, melyeket átmenthettünk az alapfokú művészetoktatásba. Az alapfokú művészetoktatás szakterületei között a legfiatalabb képzés a táncoktatás. Ezen a területen fordulópontot az 1993. évi közoktatási törvény megjelenése jelentett, mely elismerte az iránta való társadalmi igényt, meghatározta a tartalmi működés legfontosabb alapelveit, szakterületeit és a gyermeki jogokhoz sorolta a művészetoktatásban való részvétel lehetőségét. 1993-ban a törvény a közoktatás részévé emelte a művészetoktatást, a művészeti normatívával pedig az oktatás finanszírozását is átvállalta az állam.

A közoktatásba integrálódás csak látszatra volt diadalmenet. A háttérben komoly harc és munka folyt az oktatás törvényi és jogi szabályainak megteremtéséért. Mint a Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetsége elnökségének tagja az Oktatási Minisztérium felkérésére Neuwirth Annamáriával (az ő portréja is olvasható a Taní-tani Online-on) elkészítettük a néptáncoktatás tantervét 12 évfolyamra (Foltin Jolán lektorálásával), részt vállaltunk az oktatás dokumentumainak megtervezésében. 1998 szeptemberében Martonvásár öt település részvételével, a KOMA alapítvány támogatásával létrehozta Magyarországon az első művészetoktatási társulást abból a célból, hogy a vidéki, hátrányos helyzetű településeken élő gyerekek is részesüljenek a művészetoktatás mással nem pótolható lehetőségeiből, örömeiből. Így a művészeti iskola fenntartója nem Martonvásár önkormányzata, hanem a társult települések képviselőiből delegált „társulási tanács” lett. A közigazgatásban történt változtatások hatására ez a sikeresen működő forma sajnos megszűnt.

A 80-as évek végétől már tudtuk, hogy vannak zeneiskolák, amelyek nyitottak más művészeti ágak felé. Több helyre elmentünk tapasztalatcserére, s az ott látott eredmények és saját elképzelésünk hatására a rendszerváltás utáni első önkormányzat 1991-től a zeneiskolát alapfokú művészeti iskolává fejlesztette, ahol az óvodás kortól a felnőttkorig foglalkoznak a diákokkal, zenét, néptáncot és képzőművészetet tanítanak. A létrejött intézmény városi szolgáltatást nyújtott a településnek, központjává vált a környék zenei, kulturális életének. A művészeti iskola kezdetben nagyon szerény körülmények között működött. Ma öröm látni, hogy a jelenlegi vezetés a várossal együtt igazi otthont teremtett a Malomban, ahol a néptánc mellett a népzeneoktatás is hagyománnyá vált. Az itt tanító tanárok tudása, lelkesedése fémjelezte a mindenkori színvonalat. A 90-es évek elején tanárunk volt Tessely Zoltán, Martonvásár országgyűlési képviselője, akinek tánctudása, hazaszeretete igazi minta volt a gyerekek számára. 1991-ben Ő irányította a Martonvásári gyerekcsoportot Kanadában a québeci Világ Fesztiválon, 1993-ban Izraelben, ahol Tóth Iván volt az egyik kísérőnk a gyerekek nagy örömére, Finnországban a tamperei világfesztiválon, 1994-ben az első Saint-Avertin-i utazáson, nemzetközi fesztiválon. Dolgozott nálunk Furik Rita országos hírű koreográfus, a Vajda-házaspár, akik évekig sikeresen tanították a gyerekeket. Koreográfiát készített Botos József Székesfehérvárról, Szabadi Mihály Szekszárdról, Zsuráfszki Zoltán. Tanárunk volt Kiss Gergely, aki tanítványaival visszajárt Mezőkölpénybe, Martonvásár testvértelepülésére, hogy visszatanítsák azt az örökséget az ottani fiataloknak, amit az elődök évtizedekkel ezelőtt ott gyűjtöttek. Meg kell említeni az elődök között Németh Ildikó, Szabó Szilárd táncosokat, Salamon Ferenc, Liber Endre, Csőgör Róbert zenészeket, a százszorszép táncosokat, akik nem csak hozzájárultak ennek a gyönyörű zenének és táncnak megőrzéséhez, hanem segítették Mezőkölpény testvértelepüléssé válását. Többen ma is visszajárnak a Régi Szépek szenior csoportba. Vannak akik hivatásul választották ezt a területet, Endrődi Anna, Gémesi Zoltán, Csollány Csaba, Hajdú Péter, Darabos Péter, Szabó Rubinka, Szabó Kincső százszorszép táncosok, Liber Endre, Liber Róbert, Csőgör Róbert, Salamon Soma zenészek, akik nem felejtették el, hogy sokat köszönhetnek Martonvásárnak. Róluk elmondhatjuk, hogy a néptánc- és népzenei mozgalom meghatározói között vannak.

Vannak névtelen hősök, akik nélkül nem jöhetett volna létre ez a csoda: szülők, nagyszülők, vállalkozók és közéleti szereplők. Emlékezzünk a szüreti bálokra, ahol az Orosz és a Süle család vezetésével szülők százai vállalták a berendezést, az enni-innivalót, mely komoly bevételt jelentett az erősödő együttesnek. Az első videófelvételeket Budai József készítette számunkra.

Ide sorolhatók maguk a táncosok is, minden generáció, azok a gyerekek, fiatalok, felnőttek, akik éveken keresztül részesei lehettek valamilyen szinten a néphagyományból szerzett tudásnak, tevékenységeknek, magával ragadta őket az a közös erő, amely nem csak a tevékenységek közben adott emberi tartást számukra, hanem a mindennapi életükben is. Gyerekeiket is ebben a szellemben nevelik, s reméljük, hogy majd az unokáikat is, ragaszkodnak egymáshoz, segítik azt, akinek szüksége van a segítségre, összefogásból példát mutatnak másoknak is. Büszke vagyok rájuk. Az 50 év bizonyította, hogy a népművészet nem muzeális érték, hanem élhető tevékenység.

Ha nyugdíjasként visszatekintek pedagógusi éveimre? Minden időben igyekeztem megtalálni azt a lehetőséget, amivel a tanítványaimnak használhatok. És ez sikerült is. Igy volt ez testnevelőként, tánctanárként vagy intézményvezetőként egyaránt. Ez az út göröngyös volt. Kezdetben érdekelt, később hittem benne, s amiben hisz az ember, azt szereti is, az energiát is ad. Éreztem, hogy hosszú távra kell tervezni. Egy katedrálist sem egy generáció épít fel: aki elkezdi az építést, nem mindig láthatja az elkészültét, de megalapozza azt. 

Büszke vagyok a családomra is, mert minden tagja részt vett ebben a felemelő munkában. Feri fiam alapító tagja volt a „Százszorszépnek”, először táncosként, majd zenészként nagy segítséget jelentett a munkámban. Saci lányom „arany gyöngyös” táncos lett, éveken keresztül vezető táncosa volt a táncegyüttesnek. Mindketten, gyermekeik révén továbbra is kötődnek a néptánchoz, népzenéhez. Eszter lányom a hivatásos táncos pályát választotta, nemzetközi hírű kortárs táncos lett. Mind az öt unokám táncolt a Százszorszépben, büszke vagyok Dr. Salamon Soma unokámra, aki a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanára, népzenekutató, a Magyar Zene Háza kurátora.

Végezetül a fiatalokhoz szólok, minden fiatalhoz.

Legyetek hasonlóak Bartók Béla Cantata Profanájának szarvassá változott fiúihoz, akik a civilizációt, a modern életet választják a szülői házzal szemben, de térjetek vissza mindig a tiszta forráshoz! 

Volt egy öregapó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Csak erdőket járni,
Csak vadat vadászni,
És addig-addig
Vadászgattak, addig:
Szarvassá változtak
Ott a nagy erdőben.
És az ő szarvuk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A karcsú testük
Gúnyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
A lábuk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak a puha avarba;
A szájuk többé
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból