Akiket behurcoltak – fekete gyökerek

Zsigmond Anna írása

„Egyetlen afrikai sem szabad akaratából érkezett az Újvilág partjaira, ebből következik, hogy minden afrikai, aki ma az Újvilágban él, rabszolga vagy felszabadított rabszolga” (Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa, Budapest, 1993, 485.)

Az észak-amerikai földrészre, Jamestownba (Virginia állam) 1619-ben érkeztek a fekete rabszolgák első csoportjai. Kezdetben kevés rabszolga érkezett, a rabszolgastátusz jogilag meghatározatlan volt. A XVII. század közepére a gyarmatok megteremtették a rabszolgaság jogi státuszát, és az egyre nagyobb számban érkező rabszolgák a déli államokban a kávé-, cukor-, gyapot-, rizs-, dohány- és cukornádültetvényekre kerültek. Az ún. „gyapotmagtalanító” gép (cotton-gin) felfedezése után gyorsan nőtt a rabszolgák munkája iránti igény, számuk több mint négyszeresére emelkedett, sok helyen elérte a fehér lakosok számát. A rabszolga-kereskedelem hatalmas profitot hozott; a brit gazdaság és a karib-tengeri térség (Nyugat-India) kereskedelme virágzott. A rabszolga-kereskedők a XVI– XIX. században becslések szerint 12 millió rabszolgát szállítottak Afrikából az amerikai földrészre. Erre az időszakra vonatkozó más számítások 15 millióra teszik az Afrikából elhurcolt rabszolgák számát, közülük közel 4 millió vesztette életét „szállítás” közben. A rabszolgaság intézménye az amerikai élet szerves és „természetes” részévé vált, nem véletlen, hogy az amerikai alkotmányban a „rabszolga” kifejezés sehol sem szerepel.

Amerika teljes fekete lakossága a mindennél rettentőbb hajóutak túlélőinek leszármazottja. A gyarmati uralom megtörte az afrikai civilizációk addigi fejlődését, kisajátította annak emberi és anyagi erőforrásait. A kontinens népeit a külső vallási és kulturális befolyás, valamint a gyarmati rendszer elidegenítette saját értékeitől és kultúrájától. A rabszolgák idegenek, kívülállók voltak. Erőszakkal távolítottak el őket kontinensükről, elszakították kultúrájuktól. Nincs emlékezet. Az afrikaiakat nem engedték hagyományos közösségükben élni, különböző helyekre adták el. Ezzel nemcsak a családokat, az első szocializációs közösséget rombolták szét, hanem kulturális/emlékezet múltjukat is. Több kutatás foglalkozik a rabszolgák afrikai kulturális gyökereivel, a vallási gyakorlatok, oktatási-nevelési szocializációs szokásaikkal, a zene és az étkezés kultúrájával. Vannak, amelyek fennmaradtak az afroamerikai kultúrában, és vannak, amelyek az amerikai életben találták meg helyüket. Az afrikai rabszolgák öröksége megtalálható a zenében, a táncokban, az énekekben (a rumba, a salsa, a blues, a spirituálé).

Amerikában a rabszolgákkal való bánásmód államonként eltérő volt. Az afrikai rabszolgák szinte kivétel nélkül analfabéták voltak, ami nem jelentette, hogy bizonyos készségekkel, képességekkel és tradíciókkal eredetileg nem rendelkeztek. Minél kevesebb „gyökérrel” rendelkezik a rabszolga, annál inkább kizsákmányolható. Bár több államban törvény tiltotta a feketék oktatását, sok felszabadított rabszolga megtanult írni, olvasni. Számos déli városban létesültek titkos iskolák, számos rabszolgatartó család – vállalva a törvénysértést – tanította saját rabszolgáját.

A Konföderációs Cikkelyek és az 1787-es alkotmány nem tiltotta a rabszolga-kereskedelmet Amerika területén, néhány állam alkotmánya azonban igen. A rabszolgatartó dél és a „szabad” észak közötti nem hivatalos határ a Pennsylvaniától induló kelet–nyugati irányú vonal (kb. a 40. szélességi fok mentén), az ún. Mason–Dixon-vonal, illetve a Mississippi folyó lett. Dél gazdasága egyértelműen a gyapottermelésre épült. A Dél-Karolina és Texas közötti terület a „gyapotkirályság” nevet kapta, észak iparosodott. Az északi államok 1787–1804 között eltörölték a rabszolgaságot, a déliek mindenféleképpen ragaszkodtak ehhez az intézményes berendezkedéshez.

1836–1844 között a rabszolgaságot támogató erők folyamatosan, ügyrendi manőverezéssel (gag rule) megakadályozták, hogy az amerikai kongresszus napirendre tűzze és megvitassa a rabszolgaság eltörlésének kérdését, a beadvánnyal (petition) foglalkozzék. A „gag rule” alkalmazását 1844-ben szüntették meg John Quincy Adams (1825–1829) amerikai elnök, kongresszusi képviselők és szövetségeseik erőfeszítései nyomán.

A legjelentősebb rabszolgalázadás a Nat Turner (1800–1831) által vezetett felkelés 1831-ben volt. Az afrikai–amerikai rabszolgák vallása igen sokszínű volt, merőben különbözött a rabszolgatartók vallásától, a rabszolgatartók a legtöbb esetben nem ismerték rabszolgáik tudását, mélyen alulbecsülték őket. Mindez közrejátszott a felkelés kirobbanásában. A rabszolgák vallásossága veszélyérzetet keltett a tulajdonosaikban, ezt használta ki Nat Turner. Nat Turner Virginia állambeli rabszolga volt, aki vallási megszállottként Isten által kiválasztott prófétának tartotta magát, feladata népét kivezetni a rabszolgaságból. Képzettségét, olvasottságát és impulzivitását, valamint prédikációs tehetségét használta fel arra, hogy maga köré gyűjtse híveit. Éjjel megtámadta és legyilkolta gazdája családját, majd követőivel, akik száma a kezdeti 6-ról 80-ra nőtt, bevonult Jerusalembe (Southampton megye, Virginia állam). Megöltek 57 férfit, nőt, gyermeket, egészen addig gyilkoltak, amíg a fehér túlerő le nem verte őket. Turner megszökött a letartóztatás elől. Két hónapig bujdosott, mielőtt elfogták, majd 1831. november 11-én 19 lázadóval együtt kivégezték. A déli fehér ültetvényesek mindenhol lázadást sejtettek, bosszút esküdtek. Nat Turner megkínzása és kivégzése után több mint 200 rabszolgát kizárólag félelemből megöltek.

A XIX. század első harmadától kezdve nagy változások mentek végbe: addig az egész Unióban a mezőgazdaságé volt a vezető szerep. Észak iparosodott, dél mindjobban lemaradt a gazdasági fejlődésben, elmaradott vidékké vált, ahol továbbra is a rabszolgaság maradt a meghatározó gazdasági (és társadalmi) faktor, míg északon egyre nagyobb teret nyert a bérmunka. Lincoln elnököt 1862 elejétől foglalkoztatta a rabszolgaság kérdése. Kormányának tagjai azonban figyelmeztették, hogy egy kiáltvány nyilvánosságra hozatalával várjon addig, amíg a hadi helyzet észak javára billen, így annak publikálására 1862. szeptember 22-én, az antietami csatát követően került sor. Ezt az időzítést még két további tényező is szükségessé tette: az amerikai kongresszusban a rabszolgaság felszámolását támogató (abolicionista) szárny jelentősen erősödött; továbbá a veszély, hogy Anglia és Franciaország elismeri a déli államok konföderációját, ami az Unió végét jelentette volna. Az egyenjogúsági kiáltvány 1863. január 1-jétől felszabadulást ígért a szövetségi kormánnyal szemben álló területeken élő minden rabszolgának, egyben kártalanítást helyezett kilátásba a rabszolgatartóknak. Az elnök hangsúlyozta, hogy a rabszolgaság teljes felszámolása nem az ő, hanem a kongresszus, illetve a határállamok hatáskörébe tartozik. A proklamáció szerves folytatását jelentették az alkotmány 1865., 1868., és 1870. évi tizenharmadik, tizennegyedik és tizenötödik kiegészítései, amelyek eltörölték a rabszolgaságot és egyben garantálták minden amerikai számára a polgári jogok érvényesülését, a felszabadított rabszolgáknak is. A rabszolgaság eltörlésének erkölcsi megfontolásain túl sokan nem fogadták el, hogy a modern gazdaságban, az iparban, a mezőgazdaságban is gazdaságos a rabszolgák alkalmazása, összehasonlítva a felszabadított munkaerő hatékonyságával. Ennek a tételnek az azonnali elfogadása azonban együtt járt volna a rabszolgák tömeges felszabadításával és munkába állításával, ami politikai és társadalmi megrázkódtatást idézett volna elő országszerte (nationwide).

Északon haszonnal járt a rabszolgaság és intézményeinek megszüntetése, a felszabadított rabszolgák új munkaerőt jelentettek, különösen az ipari tömegtermelésben. Délen más volt a helyzet. A rekonstrukciót követő években számos felszabadított fekete bízott abban, hogy a formális jogegyenlőség a gyakorlatban is megvalósul, az oktatás lehetősége elvezet a teljes egyenjogúsághoz, megvalósul az esélyegyenlőség. Országos mozgalom indult az alkotmány kiegészítéseinek valóra váltására. A mozgalom vezetője Booker T. Washington (1856–1915) volt, a fekete közösség legismertebb szószólója a Hampton College-ban végzett. Nevéhez fűződik a Tuskegee Intézet (Tuskegee Negro Normal School, 1881) alapítása. A „történelmileg fekete főiskolák és egyetemek” (HBCUs – Historically Black Colleges and Universities) az Egyesült Államok felsőoktatási intézményei, amelyeket a polgárjogi mozgalmak előtt 1964 előtt alapítottak azzal a szándékkal, hogy elsősorban az afroamerikai közösséget szolgálják, mivel a túlnyomórészt fehér felsőoktatási intézmények megtiltották a képzett afrikai amerikaiak felvételét. Ezek az intézmények lehetőséget biztosítottak minden jelentkező számára. Az Egyesült Államokban 107 HBCU-főiskola (college) működik, köztük állami és magánintézmények, közösségi és négyéves intézmények, orvosi és jogi iskolák. Booker T. Washington nézeteit a faji egymás mellett élés kérdéseiről az ún. Atlanta Compromise-ban fejtette ki. Sokan túl óvatosnak találták Booker T. Washington gondolatait, és radikális változást hirdető szervezet megalakítását sürgették. Az új mozgalom élére W. E. B. Du Bois állt (1868–1963), akinek fenntartásai voltak Booker T. Washington elképzeléseivel, konkrétan a feketék oktatási lehetőségeinek és jövőjének kérdésében. Míg B. T. Washington a felszabadított rabszolgák oktatásában, szakképzésében, kereskedelmi és mezőgazdasági iskolák megalapításában, ezzel a feketék gazdasági pozícióinak megerősödésében látta a felemelkedés útját, Du Bois a feketék polgárjogait akarta biztosítani nemcsak az alap- és középfokú, hanem a felsőfokú (egyetemi) oktatás területén is. Du Bois nevéhez fűződik a ma is aktív NAACP (National Association for the Advancement of Colored People, 1909) megalapítása, amely szervezet egy évszázada irányítja a színes bőrűek polgárjogi harcait, több esetben radikális eszközökkel. Du Bois társa volt Paul Robeson, híres polgárjogi aktivista és énekes. P Robeson megjelent az Amerika-ellenes Tevékenységek Képviselőházi Bizottság előtt 1956-ban (HCUA), ahol védte régóta fennálló meggyőződését, a feketék polgárjogait.

A rabszolgák tömeges behurcolásakor különösen nagy erővel jelentkezett a kereszténység terjesztése. Prédikátorok és papok iskolákat és templomokat alapítottak az új nyugati államokban, félve, hogy a „vallás elvész az erdő közepén”.

Az Újvilág rabszolgái mély vallási gyökerekkel kerültek Amerika földjére. Az amerikai muzulmán történelem igen messzire nyúlik vissza – egészen 1619-ig, amikor partot ért az első rabszolgaszállító hajó Virginiában. Az amerikai rabszolgák között közel 10% volt muzulmán. Az iszlám hatalmak jóval az Újvilág rabszolga-kereskedelme előtt rabszolgasorsba kényszerítették az afrikai feketék egy részét. Muzulmán rabszolga-kereskedők árusították a feketékkel teli hajók rakományát, közvetítettek az Újvilág kereskedőinek. Az amerikai kereskedők ritkán „vadásztak” rabszolgákra Afrikában. Az emberkereskedelem, az embervadászat a muzulmán kereskedők segítségével folyt, akiknek ez nagy üzletet jelentett. Ma a muzulmán lakosság 42%-a afroamerikai az Egyesült Államokban, számuk megközelítőleg 4-6 millió, többségében szunnita muzulmán. A muzulmán fekete rabszolgák akaratuk ellenére lettek „bevándorlók”, Nyugat-Afrika elit csoportjából kerültek ki, és a XVIII–XIX. század észak-amerikai rabszolgáinak 15%-át képezték. Vallási és etnikai gyökereik az ősi fekete iszlám királyságig vezethetők vissza, mint Ghána, Mali. Sokan közülük megtartották hitüket, szokásaikat, nevüket, ismerték az arab betűket és a vallási előírásokat, szabályokat. Tartották a ramadánt, ötször imádkoztak naponta, és a Koránt idézték. Az újszülöttek a nyolcadik napon kapták meg nevüket. Halálukkor az iszlám e sajátságos verziója velük meghalt, végleg eltűnt. A kereszténység az Újvilágban a rabszolgák számára az afrikai és a keresztény hit kombinációja volt, így alakult ki a sajátságos rabszolgavallás. Az afrikai vallási elemek keresztény tartalmat kaptak, bibliai képekre épülnek, és egyben sajátosan afroamerikai színezetűek.

1701 fordulópontot jelentett, megérkeztek a fehér misszionáriusok, s ezzel megkezdődött a hittérítés. Megalakult a Society for the Propagation of the Gospel in Foreign Parts (SPG)társaság Londonban. Az SPG térítette a rabszolgákat, ezzel fizikai hitet és erőt adva a nekik az afrikai hit és lélek uralma mellett. Ez a társaság igen eredményes munkát végzett egészen a nagy ébredést (Great Awakening) követően, 1740-től a század végéig, amikor kimutathatóan egyre több fekete rabszolga fordult a kereszténységhez. A vallásfelekezetek vasárnapi iskolákat (Sabbath School) alapítottak a Biblia és az evangélium terjesztésére. Az afroamerikaiak számára az oktatásban való részvétel egyértelműen kihívást és sikert jelentett, mindvégig polgárjogi küzdelmekkel, tüntetésekkel és legfelsőbb bírósági döntésekkel.

A rabszolgák a kereszténységet afrikai gyökereikkel együtt értelmezték, hitüket és szabadságvágyukat fejezte ki imádságuk az evangéliumok segítségével. Az 1830-as években délen terjedt el az evangéliumolvasás zenei változata, a gospel, amelyet kezdetben a fehérek társadalmi kontrolljának tekintettek. Ez a forma a feketék vallásgyakorlásának zenei alternatíváját nyújtja a mai napig. 1860-ra a rabszolgák 15%-a a baptista vagy a metodista egyház tagja lett. Saját fekete prédikátoraikat is hallgatják, a Bibliát saját sorsuk alapján értelmezik, Isten kiválasztott gyermekeinek vallják magukat. Gulf térségben, Louisiana államban megjelent a voodoo 12 szertartás. Változatlanul megtalálhatók az iszlám hívői. 1852-ben jelenik meg Harriet Beecher Stowe (1811–1896) abolicionista írónő Tamás bátya kunyhója című könyve.

A jelen kutatások nem használják a rabszolga, rabszolgaság, volt rabszolga kifejezéseket, ezzel azt jelzik, hogy amíg ezek a kifejezések éltek, addig ezt a népcsoportot nem vették emberszámba, hanem tárgyként, azaz rabszolgaként kezelték. Az 1830-as évektől 1890-ig a színes amerikai, röviden a „színes bőrű” volt az elfogadott kifejezés. A 20. századtól anegro mint származáskifejezés volt általános egészen az 1920-as évekig, ezzel a rasszt jelezték. Egyre nagyobb ellenállás fogadta a megjelölést, és az 1960-as években a „black power” (fekete erő) mozgalomban kulminált a megkülönböztetés elleni harc minden formája. Később, ahogy a kulturális nacionalizmus erősödött, a fekete és afroamerikai kifejezések voltak a meghatározóak, felváltva használták ezeket. Az 1980-as éveket követően az identitást és a hovatartozást, a múltat és történelmet leginkább kifejező afroamerikainak tartja magát Amerika fekete lakossága, ezzel nem a bőre színét, hanem etnogeográfiai hovatartozását is jelzi. A francia gyarmatokon a feketékre vonatkozó jogszabályok (Black Code – Code Noir) megkívánták a rabszolgatartótól, hogy rabszolgáikat megkereszteljék és katolikus hitben oktassák. A rabszolga újszülött keresztszülei általában franciák voltak, felelősek voltak a vallási nevelésért. Megfigyelhető a névadásoknál, hogy az újszülött gyakran katolikus szent nevét kapta.

A polgárháború utáni évtizedben 11 déli államban politikai, társadalmi és gazdasági anarchia uralkodott. A felszabadított rabszolgák hamarosan rádöbbentek, hogy a jogi értelemben vett szabadság önmagában nem sokat ér. 1865-től a déli államokban a felszabadított rabszolgák egész életét és munkáját ellenőrzés alá vonták. Összefoglaló néven ezek a szabályok az ún. Black Codes. A jogszabályok kiterjedtek a felszabadított feketék polgári jogaira, például aktív és passzív választójog, a szabad mozgás korlátozása, akadályozták tulajdonszerzésüket, a szabad vallásgyakorlást, a közszolgáltatások (például bíróságok, színházak, temetők, a tömegközlekedési eszközök) igénybevételét, tiltották a vegyes házasságot, ellehetetlenítették a vállalkozásaikat. A Black Codes eredetét a rabszolgatörvényekben találhatjuk, elfogadásuk fő célja az olcsó munkaerő biztosítása és a rabszolgastátusz „meghosszabbítása” volt.

Ezek a jogszabályok arra kényszerítették a volt rabszolgákat, hogy a mezőgazdaságban vagy a háztartásokban vállaljanak munkát. A szabályok a feketék munkavállalásának részleteit is szabályozták. Előfordult hogy külön engedéllyel vállalhattak a mezőgazdaságon, illetve a házimunkán kívül munkát, továbbá lehetetlenné tették számukra, hogy földet béreljenek lakóhelyükön kívül.

A szabályok sok helyen röghöz kötötték a feketéket, számos városba csak engedéllyel léphettek be, és korlátozták vagy tiltották letelepedésüket – kivéve, ha munkaadójuk felelősséget vállalt értük, sok helyen este tíz órától kijárási tilalmat léptettek életbe, a szabálysértőket letartóztatták.

1865-ben a szövetségi kongresszus külön hivatalt állított fel a felszabadított rabszolgák támogatására, az ún. Felszabadítottak Hivatalát (Freedmen’s Bureau). Élelmet, egészségügyi ellátást biztosított, segített letelepedésükben, és több mint ezer iskolát, tanító-, tanárképző intézetet és főiskolákat létesített. Sok tekintetben – a polgárháború utáni újjáépítési periódus után – a színes bőrűek helyzete rosszabb lett, mint a polgárháború befejezését közvetlenül követő egy-két évben. Csak a második világháború során (nemzetközi „nyomásra”) javultak valamelyest a fekete lakosság életkörülményei és gazdasági lehetőségei, de az iskolai szegregáció gyakorlata továbbra sem változott meg. Az iskolai oktatásban meglévő esélyegyenlőtlenség miatt már korábban is számos alkalommal tiltakoztak, bojkottálták a szegregált iskolákat, így Altonban, Illinois államban (1897–1908), a New Jersey-i East Orange-ban (1899–1906), Springfieldben, Ohio államban (1922–23). 21 állam és a District of Columbia törvényei még 1951-ben is előírták vagy megengedték az iskolai szegregációt. A Jim Crow- (afroamerikaiak gyúnyneve) jogszabályok, egyes állami és helyi szinten hozott törvények és rendeletek de jure előírták az amerikai színes bőrűek megkülönböztetését a közszolgáltatásokban az oktatásban, a közegészségügyben, a tömegközlekedésben, a vendéglátóhelyeken. A nyilvános helyeken jelezték: „Csak fehérek/színes bőrűek számára.” A hadseregben teljes szegregáció volt az ún. „separate but equal” hamis koncepciója alapján. Mind a polgárháború előtti rabszolgatörvények (slave code), mind a polgárháború utáni két hullámban született – Black Code, 1865–1866, majd a rekonstrukció utáni Jim Crow- – törvények a fekete amerikaiak megkülönböztetésének, a közéletből való kizárásának jogszabályai voltak. A lincolni alkotmánymódosításokat semmibe véve intézményesítették a szegregációt, a fehérek és a színes bőrűek szétválasztását gyakorlatilag az élet valamennyi területén. A XX. század elején New York, Massachusetts, Connecticut, Pennsylvania, Ohio, Iowa, Kansas és Kalifornia államok kizárólag szegregált oktatást vagy semmilyen oktatási lehetőséget sem biztosítottak az afroamerikaiak számára.

Az első jogi lépés a de jure szegregált oktatás megszüntetésére a Roberts v. City of Boston (1849) per volt. Igaz, a Roberts-eset elbukott a szegregált iskolák megszüntetése ügyében, de egyben a XIX. század afroamerikai polgárai fellépésükkel több államban eredményeket értek el a szegregált iskolák ügyében. Megemlítendők a polgárháború befejezését követően Iowa, Indiana, Ohio és Illinois államok. Az akciókban többről volt szó: az iskolák színvonaláról, az oktatási rendszerről és annak szerkezetéről, az esélyegyenlőségről.

Az NAACP (National Association for the Advancement of Colored People) által vezetett kitartó kampány hatására az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1954-ben a Brown v. Board of Education of Topeka, Kansas ügyben hozott döntéssel alkotmányellenesnek minősítette az 1896-os Plessy v. Ferguson döntését („separate but equal”), kimondta: a szegregáció az egyenlő elbánás tagadása, és az oktatás egyenlőtlen. Egy évvel később a bíróság úgy rendelkezett, hogy meg kell indítani a deszegregáció folyamatát. A déli államok nyíltan ellenálltak a bíróság döntésének (vagy burkoltan, halasztási taktikával lassították az integrációt), követelve a döntés megváltoztatását.

Ma egy reszegregációs folyamatnak vagyunk tanúi az amerikai köz- és felsőoktatásban. A legfelsőbb bíróság csaknem hatvan éve meghozott, történelmi jelentőségű döntése a színes bőrűek iskolai diszkriminációját volt hivatott megszüntetni. Az elmúlt két évtizedben kiderült, hogy a döntésnek főleg szimbolikus és nem tartalmi hatása volt az amerikai köz- és felsőoktatásra. Bebizonyosodott, hogy az iskolai esélyegyenlőség biztosítására (amely a Brown-döntés legfontosabb alapelve) nem elegendő a pozitív diszkrimináció mechanikus alkalmazása és a deszegregáció rendeleti formában történő kikényszerítése. Különbséget kell tenni a deszegregáció és az integráció között. A deszegregáció a faji megkülönböztetés jogszabályokkal kikényszerített de jure megszüntetése, míg az integráció az oktatásban (amelynek előfeltétele a deszegregáció) olyan társadalomszociológiai, gazdasági, pszichológiai és pedagógiai folyamat, amely egyebek között magában foglalja a különböző bőrszínű, társadalmi státuszú és anyagi helyzetű diákok hátrányos helyzetének megszüntetését, felzárkóztatását, az esélyek egyenlőségének megteremtését és tartós fenntartását; továbbá a társadalmi különbözőségek, a diverzitás, a multikulturalizmus elfogadását és elfogadtatását.