Pókfoci 2.0

Trencsényi László filmajánlója

Előbb volt a szatíra. A Pókfoci keserű mosolya egy – mint az üzemi gyakorlaton a diákok keze nyomán összedőlő fal – lebomló világ képlete már. A Magyarázat mindenre többszörösen tragédia. Kilátástalan, tönkretett (olykor többszörösen tönkretett) sorsok.

A filmesztétika hiteles képviselőitől tudjuk, hogy az „iskolafilmek”, pedagógiai filmek témájukat, helyszínüket „csupán” ürügynek tekintik arra, hogy (áttekinthetősége, viszonylagos zártsága miatt) a „nagytársadalom” modelljének ábrázolására adjanak módot. Engedtessék meg mégis, hogy pedagógusként (is) tekintsünk az ilyen filmekre, s mint a pedagógiai valóság lenyomatát elemezzük.

Erre ezúttal az a napokban szélesebb nyilvánosságra kerülő film ad apropót, mely „vakmerőn s hivatlanúl” készült – állami támogatás nélkül, mondhatni kalákában (szlovák szomszédi segítséggel) –, s azonmód elnyerte a Velencei Filmfesztivál egyik fődíját. Reisz Gábor filmjéről, a Magyarázat mindenre című alkotásról van szó.

Az a véleményem, hogy ha a bomló (hazugságaiba szédülő) szocializmus, a „szocialista iskola” kultfilmje Rózsa János Pókfocija volt, akkor a Magyarázat mindenre a NER (férfikorának? végének?) meghatározó dokumentuma. Pedagógiai szempontból is. S a két film közt annyi analógiát találunk, hogy érdemes párhuzamosan idézni fel őket, bár a rendezőről nem gondolom, hogy tudatosan akart utalni Rózsa János 1976-os művére. Lehet, hogy az áthallások az iskola (magyar? közép-európai?) világának általános, egyetemes szelleméből adódnak.

Mindkét filmben egy ember meghurcolásának lehetünk tanúi. A Pókfociban egy elcsattant tanári pofon nyomán indult – s az esetet elmismásoló – kivizsgálás története, Reisz filmjében pedig egy érettségi bukásba belemagyarázott hamis vád áll a fókuszban. (Ábel szórakozottságból ünneplő zakója hajtókáján felejtette kokárdáját a júniusi megmérettetésen. Utóbb a történelemvizsgán tanúsított teljes – a bukáshoz vezető – elhallgatását („megkukulását”) azzal magyarázzák, hogy Maár Jakab, a történelemtanár politikai megnyilatkozásként kérte számon rajta a jelkép szokatlan viselését.)

Hasonlóságok és különbségek. A tornatanárt (Koltai Róbert játszotta) – úgymond az iskola becsülete védelmében, nemkülönben a rideg, korlátozó pedagógusmagatartás hallgatólagos elismeréseképp – tisztára mossa az igazgató és a tanári kar, Jakabra politikai indíttatású meghurcolás, elbocsátás vár – a vád „nemzetietlen” viselkedés, már-már hazaárulás. S az is fontos különbség – a két korszak különbsége? –, hogy míg a Pókfociban az államrezonnal (az államönképpel) feltétlenül azonosuló – fenséges hatalma tudatában cselekvő, üres szocialista szlogeneket szajkózó – igazgató aktív szereplője az ügy elrendezésének, addig a bukott diák, Ábel történetében az igazgató maga is kétségbeesett, eszköztelen áldozatjelöltje a tankerület s a tankerület felett álló erők játszmájának.

Nem is a tornatanár Maár Jakab tanár úr megfelelője ebben a párhuzamban, hanem Lengyel Pálné, a tiszta tekintetű és tiszta erkölcsű, innovatív, gyermekközpontú, ifjú magyartanár (a megkapóan szép, fiatal Halász Judit alakította). Utóbbi kerül konfliktusba az iskolavezetéssel, a tanári karral (egy rosszul sikerült felmérő dolgozat hamisítása kapcsán), s magánéleti összetűzésbe is férjével, aki hajlandó részt venni a dolgozathamisító komédiában. Jakabunk (Rusznák András játssza) is igazságkereső, tiszta lélek (egy interjú kapcsán hiteles adatokkal haragítja magára az ’56-os legendákat mesélő koronatanút, tiszteletre méltóan hárítja el a neki szerelmet valló tanítványt, gondosan őrzi, ápolja az iskola régi térképtárát, ártatlanul is vállalja a tisztázó kanosszajárást az érettségi botrány drámájával küzdő szülőknél). Hasonlóság a két korszak pedagógusvilágában pl. lakáshelyzetük sanyarúsága: értelmiségihez méltatlan körülmények közt élt a Lengyel-házaspár, és így élnek Maárék is.

A kontraszt utóbbi esetében még élesebb, hiszen Ábel családja pompás újbudai lakásban él. A mérnök apa és a feleség ősei komoly és impozáns ingóságokat hagytak rájuk, Györgyék ezt a jólétet élvezik. (Miközben megtudjuk: György apját a „kommunizmus idején” meghurcolták származása miatt, az ezzel magyarázható nehéz gyerekkor lenyomataként az apa vásárlási, háztartásvezetési szokásaiban ma is különösen szembeszökő a kínos takarékoskodás.)

A Pókfociban jóval kevesebb figyelem vetül a konfliktusba keveredett család társadalmi helyzetére – alsó középosztályi megtöretettségében az anya már-már megalázóan szolgálatkészen fogadja el a hatalom képviseletében lakásába látogató tanári (vizsgálati) delegációt, így a tanári pofont is. S a „külső társadalom” szűk ábrázolásából még Pelikán-anyukára emlékszünk (Pécsi Ildikó játszotta), aki többször hiába próbál tanárral, osztályfőnökkel tárgyalni az iskolában, rendre elutasítják. Ábel szülei – a rendszerváltás utáni civil nekibátorodásban – nem ennyire megadóak. Bár az anya háziasszonyi ösztönei szíves vendéglátóként készek a váratlan látogató, az ügyet tisztázni akaró történelemtanár fogadására (rétessel, kávéval kínálja a buktatás vélelmezett okozóját), az apa viszonya határozottan konfrontatív.

S van itt egy fontos mellékszál. Az „ügyből” úgy lesz politikai botrány, Maár tanár úrból úgy lesz hazaáruló, hogy a nyomorult életkörülményeiből menekülni akaró fiatal, Erdélyből áttelepült újságírónő vádló cikket kanyarít a véletlenül tudomására jutott esetből. Merőben azért, hogy stabilizálja helyzetét a lapnál. (Ha már filmes analógiák jutnak eszembe: napjaink Angi Veráját – Gábor István egykoron [1978] jeles, az ötvenes évekre emlékeztető filmjének hősét – idéző, a karrierért a morált odaadó magatartása vezet a szélesedő konfliktushoz.)

Ő is a legfiatalabb generáció képviselője. Míg a szülők nemzedéke, valamint a középnemzedék képviselője, Jakab tanár úr a politikai-ideológiai hálók (buborékok) csapdájában vergődik, a fiatalokat, a csendes generációt nem érdekli a politika. Nemcsak az újságírónő reprezentálja ezt a magatartást, hanem az érettségizők csoportja is. Nem lázadás, csak „brahi”, hogy nyaralásuk során belopóznak a miniszter tóparti házának medencéjébe, s itt csapnak éjszakai fürdőzést. (A féktelen fürdőjelenet, majd a futás a homokfövenyen egy másik korszakos filmet idéz, talán tudatosan: Gaál István és Sára Sándor 1963-ban, immár éppen hatvan esztendeje bemutatott alkotását, a fiatal generáció felelősségre eszmélését ábrázoló Sodrásbant.) Ábel reményt keltő tisztességére vall, hogy a politikai közbenjárásra elrendelt rendkívüli, megismételt érettségin nem vállalja a bohóc szerepét. Faképnél hagyja a felbőszített, kíváncsi közönséget a tanteremben, nem kér a „kegyelemkettesből”.

Van egy közkeletű mondás arról, hogy az emberiség kétszer búcsúzik múltjától. Először tragédiában, majd felszabadító komédiával. A mi két filmünkkel alighanem fordított a helyzet. Előbb volt a szatíra. A Pókfoci keserű mosolya egy – mint az üzemi gyakorlaton a diákok keze nyomán összedőlő fal – lebomló világ képlete már. A Magyarázat mindenre többszörösen tragédia. Kilátástalan, tönkretett (olykor többszörösen tönkretett) sorsok.

Egy újabb filmanalógia. Ismét nem tudom tudatos-e, vagy a mögöttünk hagyott hat évtized mozinézőjében állnak így össze a képek. Szabó Istvánnak a hatvanas évek ifjúsága traumáit a vészkorszakig visszavezető kutató-feltáró kultfilmje, az Apa végződik nagy úszással. Bence – felnőtté válása jelképeként, apjával egykori közös élményeket megidézve, ezektől szabadulva maga indul a nagy víz átúszására. S a záró jelenetben feltűnik: megannyi kortársa követi őt, szinte megtelik a folyó bizakodó karcsapásokkal.

A fürdőbeli kalandból menekülő Ábel egyedül veti magát a vízbe. Egymaga készül átkelni – tán úsznia sem kell, a tó vize oly alacsony. A tény akkor is tény. A jelkép akkor is jelkép. Egyedül.

Magyarázat mindenre.