L. Ritók Nóra: Művészeti nevelés és hátrányos helyzet

A művészetoktatásról, annak jövőjéről sok szó esett az utóbbi időben. Az alábbiakban szeretnék rávilágítani a művészetoktatás jelenlegi helyzetének és a hátrányos helyzetű gyerekek e rendszerben való megjelenésének néhány általam fontosnak vélt összefüggésére.  Tapasztalataimat saját szakértői munkámból, illetve a berettyóújfalui központtal működő „Igazgyöngy” Alapfokú Művészetoktatási Intézményből merítettem, melynek igazgatója vagyok. Iskolánk profilja a képzőművészeti nevelés, így elsősorban e területen keresztül közelítem meg a témát.

 

Néhány bevezető gondolat a művészetoktatásról

A művészeti nevelés fontosságáról talán nem kell meggyőzni egyetlen pedagógust sem. Mégis erre mint az érzelmi intelligencia fejlesztésének legmegfelelőbb eszközére, sajnos, a hagyományos oktatási szerkezetű általános iskolákban általában kevesebb óraszám és figyelem jut, inkább az alternatív iskolák sajátossága. Ám néhány évvel ezelőtt egy jogos igényre épülve megindult a művészeti iskolák hálózatának kialakulása az országban kiegészítve a nagy hagyományokkal rendelkező zeneművészeti alapképzést a képzőművészet, táncművészet és a szín- és drámajáték területével. A folyamat vidéken is felgyorsult, lehetőséget adva egyre szélesebb tömegeknek a művészeti képzéshez való kapcsolódásra.

Mi is volt ez a jogos igény?

Az általános iskolák többsége a szűkös költségvetésből nem tudta kigazdálkodni a szakköröket, diákköröket, amelyek a szabadidő értelmes eltöltésének lehetőségét adták volna a gyerekeknek. A művészeti tárgyak pedig a minimálisra lecsökkent óraszámukban már régen nem tudják maradéktalanul betölteni szerepüket. Amikor megnyílt a lehetőség arra, hogy ez a tevékenység központi költségvetésből finanszírozható legyen, részben az általános iskolák, részben alapítványi vagy más fenntartóhoz kötődő önálló művészeti iskolák kezdték meg az általános képzésen kívüli alapfokú művészeti oktatást.

 

 

A művészeti oktatás feladata

Kezdjük rögtön egy alapvető, talán a kezdetektől sokak számára tisztázatlan kérdéssel: mi is a célja az alapfokú művészeti képzésnek?

A választ a közoktatási törvény is rögzíti: a tehetséggondozás. Ennek megfelelően a képzésben azok vehetnek részt, akik felvételi vizsgán bizonyítják tehetségüket az adott művészeti ágban.

A tehetség megállapítása viszont, legalábbis a képzőművészet területén ilyen kis korban, nem egyszerű feladat. Dr. Gyarmati Éva szerint a képzőművészeti tehetség biztosan 8-10 éves kor után mutatkozik meg. A képzőművészeti tehetség ismérvei között szerepel pl., hogy a tehetség képes gondolatait egyéni, újszerű módon kifejezni, részletgazdagon ábrázolni és a tevékenységgel hosszú időn át, kényszer nélkül foglakozni. De mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik szociális helyzetük folytán az iskolaköteles korig nem igazán kerültek kapcsolatba a képzőművészeti önkifejezéssel? Pedagógiai gyakorlatunkban számtalan esetet tudunk felmutatni, amikor minimális formakinccsel, nagyon egysíkú technikai tudással rendelkező tanítványunk egy-két év alatt hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Tehetségét eddig nem tudta kibontakoztatni, mert nem került kapcsolatba ilyen szinten magával a tevékenységgel. A tehetség kibontakoztatásához pedig két dolog minimum kell: egyrészt a tehetség, másrészt a lehetőség.

Marad tehát az előírt felvételi mint egyszeri lehetőség a tanévben egy hétéves gyereknek a képzőművészeti tehetséggondozáshoz való kapcsolódásra.

Ekkor azonban újabb ellentmondásba ütközünk, az egyéni haladás problémájába. Kimondható-e egy hétéves gyerekről adott pillanatban, hogy tehetséges vagy nem a képalakításban? Mi van akkor, ha szociális helyzete vagy egyéni haladási tempója miatt éppen ebben az időszakban nem képes tehetségét megmutatni?

Ki vállalhatja fel annak a felelősségét, hogy kimondja: őt hétévesen nem tartom elég tehetségesnek, hogy a művészeti oktatásban részt vegyen?

Ahhoz, hogy egy tehetséget, annak fokát megítéljük, hosszú együttmunkálkodásra van szükség a gyerek és a pedagógus között. A tehetség azonosításának legbiztosabb módja a tehetséggondozás.  Ebben a rendszerben gondolkodva a felvételi vizsga nem képes betölteni funkcióját, csak fölösleges adminisztratív terheket ró az iskolákra.

Talán célszerűbb nem a tehetségre, hanem a lehetőségre fektetni a hangsúlyt, amikor az alapfokú művészeti képzésről beszélünk. Amikor az általános iskolai oktatás nem képes elég lehetőséget adni erre a tevékenységre, akkor igen üdvözítő, hogy van egy olyan iskolatípus, ahol van rá mód. Méghozzá olyan műhelyfeltételekkel és olyan szakemberekkel, amelyek és akik erre magasabb szinten nyújtanak lehetőséget, mint az általános iskolás szakkörök tették. A művészeti iskolák ellenőrzése bebizonyította, hogy az ilyen típusú iskolák zöme kiválóan megfelelt minősítéssel látja el ezt a feladatot.

 

 

A művészeti oktatás a vidék szempontjából

A nagyobb településeken többféle szolgáltatás elérhető a családok számára. Ha meg tudják fizetni, gyermekeik a sporttevékenységek sok területét kipróbálhatják, mellette lehetőség van a különféle modern táncok megtanulására, mindenféle képzőművészeti tevékenységre, és még sok másra is. A kis falvakban azonban erre nincs mód. Az ország hátrányosabb helyzetű régióiban a családok nem tudják elérni ezeket a szolgáltatásokat, nem tudják a nagyobb városokba beutaztatni a gyerekeiket, számukra csak a településen adott lehetőségek elérhetők.

A művészeti iskolák telephelyei megjelentek a kisebb falvakban is, és olyan gyerekek kaptak lehetőséget egy magas szintű képzésbe bekapcsolódni, akik ezzel a területtel eddig nem találkoztak. A képzőművészet területén a kézművességnél kevés megfelelőbb tevékenység képzelhető el a falvakban, ahol a természetes anyagokkal való munkálkodás még fellelhető, hiteles alapokra épül, és értéket teremtő alkotássá válhat. A művészeti iskolák többsége olyan szakokat indít a falvakban, amelyek a fellelhető hagyományokra épülnek, és amelyekben az itt élő gyerekek könnyen megtalálják az alkotás örömét. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a gyerekek számára értelmes, fejlesztő tevékenység van jelen a délutáni órákban. Enélkül feltehetően több lenne a gond délutánonként a gyerekekkel.

A kis települések közművelődésében is értéket jelentenek a művészeti iskolák. A minősítés során a szakértők vizsgálták a helyi közösségekre gyakorolt hatást is, mely szinte mindenhol kimutatható. A kistelepüléseken egyre kisebbre zsugorodó kulturális élet biztos pontjai a művészeti iskolák félévi, év végi és egyéb bemutatói, kiállításai. Sok helyen szilárdan beépültek a település művelődési életébe a művészeti iskolák eseményei, és szinte minden kulturális eseménynél az ő produkcióik képezik a rendezvények alapját. Kulturális értéket vittek a települések életébe, ami legalább akkora hiány volt, mint a délutáni szakkörök az iskolák életében. Mi mozgatja meg jobban a falvakban élő családokat, mint saját gyermekeik táncainak, zeneelőadásainak, kiállításainak, színdarabjainak megtekintése?

 

 

A hátrányos helyzetű gyerekek a művészeti oktatásban

A művészeti képzés sosem tartozott az ingyenesen igénybe vehető szolgáltatások közé, ám 2005 óta az igazoltan hátrányos helyzetűek mentesülnek a térítési díj fizetése alól. Tömegesen jelentek meg a hátrányos helyzetűek a művészetoktatásban, főleg vidéken. Az ő esetükben azonban többről van szó, mint tehetséggondozásról.

A szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek közül sokan tanulási nehézségekkel küzdenek, nincs meg a megfelelő családi háttér, a tanulás iránti motiváció hiányzik, az oktatásban való jelenlétük gyakran konfliktusokkal terhelt. Hamar, már az első években kialakul bennük, hogy az iskola egy rajtuk kívül álló dolog, ahol kudarcaik vannak. Hamar rögződik a negatív énkép, amit kudarcélményeik konzerválnak, egyre nagyobb szakadék lesz az elvárt és az általuk nyújtott teljesítmény között, és ez az út egyenesen vezet a bukáshoz, a lemorzsolódáshoz.

Ezen a problémán azonban sokat segíthet a művészetoktatás.

Az alkotó tevékenység adta sikerélmény segít az önbecsülés helyreállításában, a pozitív énkép beállításában. Megfelelő tanári irányítással mindenkit könnyen rá lehet vezetni a művészeti kifejezés útjára. A képzőművészet kifejezőeszközei olyan széleskörűek, hogy mindenki megtalálhatja a neki megfelelőt. Még nem találkoztunk olyan gyerekkel, akit ne sikerült volna „bemozdítani” az alkotó tevékenységbe. Persze ehhez megfelelő módszerek, nagy kreativitás kell a pedagógus részéről. Van, akinél a téma, van akinél a technika segít rátalálni a sikerélményt adó útra.

Ma a képzőművészetben a saját viszonyulás megtalálásán, az individuum kifejezésén van a hangsúly. A kortárs képzőművészet és a vizuális nevelés között azonban sokszor nagy a szakadék. A közgondolkodás és a sablonokban gondolkodó képzőművészeti nevelés még mindig a látvány pontos leképezését tartja az oktatás csúcsának, pedig ez csak egy (igaz, nélkülözhetetlen) eszköze az önkifejezés kiteljesítésének. Sokan csodálkoznak, hogy a mai gyerekek nem értik a kortárs művészetet. Honnan értené, ha az iskola, és sok esetben a család is azt tartja értéknek, ami „olyan, mint az igazi”? Ki nem találkozott még , az „Ezt én is meg tudnám csinálni….” felkiáltással a kiállítótermekben? Ennek az okait firtatni azonban nem ennek a cikknek a feladata.

A közoktatási tantervek a képzőművészeti nevelés terén Európa minden országában ma az egyik legfontosabb elemnek tartják az önkifejezés kiteljesítését. A művészeti nevelés ilyen módon segíti az egyéniség megmutatkozását, amire egyébként az oktatás többi területén kevesebb lehetőség jut, ám nagyon fontos a személyiség fejlődésének folyamatában. Az az alkotás jó, ami nem sztereotip, ami más, ami egyéni. Az egyéni viszonyulás kibontása, kifejezése, felvállalása a vizualitásban is teljes körű személyiségfejlesztést jelent. 

Más területen is óriási lehetőségei vannak a művészetoktatásnak.

Ma követelmény, hogy a tantárgyakat ne elszigetelten, hanem új és új rendszerekben, életszerűen oktassuk, az ismereteket más-más aspektusokba helyezve világítsuk meg, hogy tanítványaink problémamegoldó képességét fejlesszük.

Ha abból az alapfeltevésből indulunk ki, hogy azt tudjuk lerajzolni (elképzelni), amit ismerünk, akkor világossá válik, hogy a vizuális megjelenítés a képzőművészeti kifejezőeszközök fejlesztése mellett komoly tanulási folyamat is. Pontos megfigyeléseket kell tenni, struktúrákba rendezni, tervezni, logikusan felépíteni, lényeget kiemelni, bemutatni stb. Különösen fontos ez azoknál a tanulóknál, akik tanulási nehézségekkel küzdenek. Vizuálisan megjelenítve az ismeret mélyebben rögzül, és az alkotás adta sikerélmény megsokszorozza a bevésés hatékonyságát. Iskolánkban számtalan projektet bonyolítottunk le ennek igazolására, a környezeti nevelés területén át a nyelvoktatásig, az anyanyelvi nevelésen át a történelmi ismeretekig.

A közösség ereje a csoportos művészeti ágakban, ha megfelelő a módszertani alátámasztása, óriási. Ez a módszertani alátámasztás elsősorban a kooperatív tanulásszervezés, a projektmódszer, amelyre a művészeti képzés számtalan lehetőséget kínál.

Amíg a hagyományos általános iskolákban óraszervezési, tanterem-berendezési okok miatt sokszor nem szívesen vállalják ezeknek az újabb módszereknek az alkalmazását, a művészeti órák ehhez tökéletes terepet adnak a 2 x 45 perces blokkoknak és az ismeretek átadáshoz adott nagyfokú pedagógiai szabadságnak köszönhetően. A központi képzőművészeti követelményrendszer itt is csak az ismereteket, készségeket és szinteket jelöli, és semmi nem szabja meg az utakat, módszereket.

A művészeti képzéshez szorosan hozzátartozó fogalom a művészeti szabadság kérdése, amit csak egy különösen nyitott, szabad rendszerben lehet átadni. Egy jó iskolában a kreatív pedagógusok a gyerekeknek legmegfelelőbb témák és módszerek kiválasztásával a fejlesztésre csodálatos lehetőségeket nyújtanak. A művészeti ágak jó részében nincsenek még megfelelő tankönyvek, ami azonban abból a szempontból talán nem baj, hogy itt még nem jött létre a rutinból megtartott óra típusa, nem mehet be az órára a felkészületlen pedagógus, aki megszokott módon, a tankönyvben a következő anyagot „leadva” tartja meg az órát. Persze nem mindenhol van ez így, de a lehetőség erre a különös fejlődésre itt jobban adott, mint a hagyományos iskolákban.

Segít ebben egy másik szempont is: bár a tanév elején tanulói jogviszonyt létesítenek a gyerekek az iskolával, a tankötelezettséget nem itt teljesítik. Semmi nem teszi lehetővé, hogy a gyerekeket erőszakkal a rendszerben tartsuk, ha nem akarják. Az iskolának ugyanakkor az az érdeke, hogy a gyerekek végigvigyék a tanévet, sőt lehetőleg évekig a rendszerben maradjanak. Tehát a pedagógus indirekt módon állandóan arra van késztetve, hogy jó, a gyerekek számára élvezetes, vonzó órákat tartson, különben a gyerekek nem jönnek az óráira, lemorzsolódnak, ami, ha nem teljesítik a tanévet, a normatíva visszafizetésével járhat. Ez pedig az iskolát ellehetetlenítheti, anyagilag veszélybe sodorhatja. A pedagógus munkájának egyik fokmérője lehet, hogy mennyire tudja megtartani a gyerekeket a művészeti ágban, az osztályában, az óráin. Ez egy fontos motiváló tényező számára, ami, ha az értékelő rendszer megfelelően működik az iskolában, szinten tarthatja a pedagógusok kreativitását, állandó megújulásra késztetheti őket.

Ha mindezt a hátrányos helyzet szempontjából nézzük, még fontosabb dolgok bontakoznak ki. Az általános iskolai oktatásban, mint korábban említettem, a hátrányos helyzetű gyerekek egy része nem motivált a tanulás iránt. Nem foglalkoznak tartósan egy tevékenységgel, figyelmük könnyen elterelődik, állandó motivációt igényelnek. Ám ha ezt egy olyan tevékenység közben gyakorolják, amihez érzelmi többlet társul, ez a figyelemkoncentráció, a motiváltság megtartása a tevékenység iránt, könnyebben begyakorolható. Visszakanyarodnék a témaválasztáshoz: a pedagógusnak könnyű megkeresni a vizuális ismeretátadáshoz azt a témát, ami a gyereket leginkább érdekli. Pl. ha a hideg színek árnyalatait akarja megtanítani a gyerekeknek, akkor rengeteg téma közül választhat, hiszen a hideg színek mindenütt megjelenhetnek: a természeti környezetben, a mesterséges környezetben, a fantázia világában. Könnyen megtalálja ezek között azt, ami a legjobban érdekli az adott gyereket. Tehát a szabad témaválasztással egy olyan motiváló erő van a pedagógus kezében, ami biztosíték arra, hogy a gyerek partnere lesz az alkotási folyamatban vagy, ha tetszik, az oktatási folyamatban. Partner lesz az a gyerek, aki egyébként az oktatási folyamatba nehezen bevonható. A pedagógusnak ezután már csak segítenie kell, hogy végigmenjen az ismeretelsajátításnak ezen az útján, amelynek a végén a kész alkotás áll azzal a sikerélménnyel, örömmel, amit csak nyújthat egy kész mű. Persze ahhoz, hogy a tanár a gyereknek megfelelő témát adjon, szükséges a gyerek érdeklődésének, egyéniségének, körülményeinek ismerete. Olyan bizalmi viszony alakulhat ki köztük a művészeti órákon, ami alapja lehet az ideális pedagógiai tevékenységnek.

A kész mű adta élmény elérése, ennek az érzelmi megtapasztalása arra is alkalmas eszköz, hogy segítségével kutatásra, tanulásra buzdítsuk a gyerekeket. Az egyéni kifejezéshez ugyanis ismeretek kellenek arról, amit megrajzolunk, amit alkotássá formálunk. Már adott is a motiváció egy, az alkotást előkészítő kutatási tevékenységhez. Ennek a folyamatnak a gyakorlása hatásában túlnő a művészeti órákon. Úgy épül be a személyiségbe, hogy segíti az általános iskolai oktatáshoz való viszony alakulását is.

Tehát kimondható, hogy egy jól működő művészeti iskola igazi szabadiskola lehet, és olyan értékeket, olyan módszertani kultúrát tehet hozzá az alapoktatáshoz, amilyenre ott egyelőre még nincs meg a lehetőség, ám melynek tapasztalatai ott is hasznosíthatóak lesznek.

A művészeti nevelés a toleranciának, a másság elfogadásának is fontos színtere. A tevékenység alapvető jellemvonása az egyéniség megjelenése, a másság értékelése. Ezt gyakorolják a képzőművészeti alkotások elemzése során, és ezt próbálják ők is elérni az alkotásban. Az alkotások közös értékelése szükségessé teszi, hogy a másik egyéniségével azonosuljanak, megkeressék benne a számukra érdekeset, értékeset. Nap mint nap gyakorolhatják ezt a folyamatot, és ami a vizuális kommunikációban már sikerrel megjelent, átmegy a verbális kommunikációba és a metakommunikációba is. Ahol a másság kifejezése érték lesz az alkotásban, ott könnyebben válik értékké a mindennapokban is.

A művészeti oktatás a multikulturalitás színtere, a művészetben való tájékozottság megszerzése során ez mint szemlélet épül be az ismeretanyag mellé.

Az órákon lehetőség van közös alkotások létrehozására is. A közös munka adta sikerélmény hihetetlen közösségformáló tényező. Mindennél jobban segíti az elfogadást. Az alkotás a legjobb színtér a szociális kompetenciák fejlesztésére. Nem véletlen, hogy a művészeti iskolák közül sokban sikeresebb és konfliktusmentesebb az integráció, mint az alapoktatásban.

 

 

Fenntartás, finanszírozás

A közoktatási törvény 10. § (1) a. pontja kimondja, hogy „a gyermeknek, tanulónak joga, hogy… alapfokú művészetoktatásban vegyen részt tehetségének felismerése és fejlesztése érdekében”.

Hogy is áll jelenleg ez a kérdés?

Az állam normatívával finanszírozza az alapfokú művészetoktatást, melynek összege az előirányzat szerint a 2008 szeptembere és 2009 augusztusa közötti időszakban egyéni oktatásban résztvevőknél 114 750 Ft, csoportos oktatásban 40 400 Ft a minősített iskolák esetében.

A normatív támogatás összege az utóbbi években folyamatosan csökkent, a csoportos oktatásnál 68 000, 59 000, 50 000 Ft-ra, majd a jelenlegi 40 000-re. A képzés ennyiből nem finanszírozható, az állam mindig is előírta a térítési díj fizetését, ám ennek összegét a fenntartóra bízta. Így a fenntartók kedvezményeket adhattak, és az esélyegyenlőségi szempontokat érvényesíthették (ha akarták).

2005-ben kötelezően meghatározták a térítési díj minimumát a normatíva 20%-ban. Ez sok kiskeresetű család esetében visszahúzó erő volt, ha nem is nagy mértékben, de sok vidéki iskolában érzékelhetően csökkent a gyereklétszám, méghozzá azok lettek kevesebben, akik nehezebb körülmények között élnek.  Azért, hogy az esélyegyenlőség biztosítva legyen, az igazoltan hátrányos helyzetű gyerekek esetében felmentést adott az állam a fizetés alól, tőlük nem szedhetnek térítési díjat az iskolák. Így azonban jelentős költségvetési hiány keletkezett azokban az iskolákban, ahol a hátrányos helyzetűek aránya magas. A mi iskolánkban pl., ahol a hátrányos helyzetűek aránya több mint 60%, a hiányt csak arra a rétegre tudjuk terhelni, amely nem esik az említett kategóriába. Esetükben azonban úgy megnő ekkor a térítési díj, hogy ők sem lesznek képesek kifizetni a havi 10 ezer Ft fölé emelkedő összeget, tehát ők is kiesnek a képzésből.

Az esélyegyenlőségi szempontok érvényesítése céljából 2006 tavaszán az OKM pályázatot írt ki, amelynek keretében hátránykompenzációra pályázhattak a művészeti iskolák is. A két lépcsőben kiírt pályázat során a támogatást elnyert iskolák a pályázat beadásának pillanatában nyilvántartott hátrányos helyzetű létszám alapján kiegészítő támogatást kapnak, a szerződés szerint 5 évig. A pályázat nem folyamatos, tehát akik későn kaptak észbe, kimaradtak, csupán néhány művészeti iskolát érint a dolog. Esetükben pedig hiába nőtt a hátrányos helyzetűek létszáma a következő tanévben, maradt az eredeti létszám szerinti finanszírozás.

A minőségi munka jogán pályázhattak még a művészeti iskolák ebben a tanévben kiegészítésért, sőt némi maradványpénz elosztásánál a minisztérium próbálta szem előtt tartani az un. ÖNHIKI-s településeket is, de a támogatás így is elérhetetlen maradt sok iskola számára. Az ugyanis, hogy a település beletartozik-e ebbe a kategóriába, vagy sem, nem érinti pl. a nem önkormányzati fenntartású iskolákat, amelyek az önkormányzatoktól nem kapnak támogatást, sőt még bérleti díjat is fizetniük kell. Előre nem ismert szempont volt, hogy a legalább két művészeti ágban oktató iskolák pályázhattak, és ennek szintén kevesen feleltek meg.

Mindezek alapján kimondhatjuk, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket nagy létszámban oktató művészeti iskolák költségvetési szempontból fokozatosan ellehetetlenülnek, és a művészeti oktatás azok számára lesz csak elérhető, akik meg tudják fizetni. Visszautalnék az említett jogszabályra: tehát mindenkinek joga van művészetoktatásban részt venni… aki meg tudja fizetni?

 

 

Jövőkép

A minősítési eljárás lefolytatása némi biztosítékot adott a fennmaradásra. A minősített iskolák normatív támogatása azonban nem garantált összeg. A művészeti iskolák hálózata állami támogatás nélkül nem maradhat fenn. Veszélybe kerül a nagy hagyományokkal rendelkező zeneiskolai oktatás és a létjogosultságát egyre több helyen bizonyító képzőművészeti, táncművészeti, valamint szín- és drámajáték-oktatás. Egy olyan rendszer, amely bizonyítottan olyan értékekkel egészíti ki az általános iskolai oktatást, amelyekre annak nincs módja, ideje, feltételrendszere. A két iskolatípus együtt, egymást kiegészítve nyújthat korszerű fejlesztést a gyerekek számára. A vidék és a szociálisan hátrányos helyzetűek esélyegyenlőségének szempontjából pedig ez nem figyelmen kívül hagyható szempont napjainkban, amikor az integráció az egyik legfontosabb társadalmi és oktatási kérdés.