Knausz Imre: Marathóneia. Második ének. A seregek felsorolása

Trencsényi makacs memóriája nem egyszerűen lelki adottság és technika. Sokkal inkább világnézet. Ő ugyanis tudja, amit sokszor elfelejtünk, hogy a világ nem attól változik meg – ha egyáltalán –, hogy egy-két fontos ember egy-két fontos döntést hoz, hanem ezernyi ember apró kezdeményezéseitől. Hogy a történelem – a neveléstörténet? – folyamát apró erek és patakok táplálják, és azt hiszem, rosszul érezné magát, ha egy is közülük figyelmen kívül maradna.

Munkahelyem, a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézete új helyre költözött a nyáron. Mindenekelőtt tehát össze kellett csomagolni. Ilyenkor derül ki, mennyi papír gyülemlett fel az évek alatt: előterjesztések soha meg nem valósult elképzelésekről, jegyzőkönyvek eleve is érdektelen ülésekről, feljegyzések, már senki nem emlékszik rá, miről, rég elavult szabályzatok, és persze szemináriumi dolgozatok elképesztő mennyiségben. Meg sok minden, amiről fogalmam sincs, hogy került éppen a mi szekrényeinkbe. És ilyenkor az emberben föltámad a pusztítás ösztöne. Aki már költözött, ismeri az érzést. A hirtelen jött bizonyosság, hogy ezekre a papírokra soha senki nem lesz már kíváncsi, ha eddig nem kellettek senkinek, ezután sem fognak, különben is helyszűkében vagyunk, pusztuljon a férgese, itt az alkalom, hogy megszabaduljunk egy fölösleges tehertől. Máglyára! el!

De megáll a kezem a levegőben, mert túl zenén, túl síp-dobon, mégis tisztán kivehetően Trencsényi Laci hangja üti meg a fülem: „Imrém, nézz már utána, légy szíves, nálatok meg kell lenni annak a tervezetnek 1999-ből. Ott volt a második folyosói szekrényben a bal felső polcon egy kék dossziéban.” (Intézetemnek ugyanis alapító atyja és fő mozgatója volt Trencsényi László több mint egy évtizeden át.) Igen, ez a mondat egyszer bizonyosan el fog hangzani, és nekem akkor azt kell mondanom, hogy talán tényleg megvolt valamikor, de kidobtam a költözéskor. Bevállalom? Bevállalhatom?

Trencsényi egy mitológiai figura, akit édesapja nyilván szerénységből felejtett el megemlíteni összefoglaló műveiben. Ezért aztán nem tudjuk, milyen bűnt követhetett el ifjúkorában, tény azonban, hogy az olümposziak azzal sújtották fékezhetetlen haragjukban, hogy megvonták tőle a felejtés adományát. Ő lett Az Ember, Aki Mindenre Emlékszik. Loránd Ferenc mondta róla egyszer, hogy az íróasztalán tornyosuló riasztó nagyságrendű papírhalomban régészeti módszerrel igazodik el: tudja, mikor keletkezett a dokumentum, amelyet éppen keres, ennek alapján megbecsüli hozzávetőleges mélységét, és csalhatatlan érzékkel a megfelelő helyre nyúl. Persze aki ismeri Lorándot, az talán kihallja ebből a mondatból a csodálat mögött megbúvó kritikát – vagy fogalmazzunk óvatosabban: csipkelődést – is: Trencsényi erőssége nem a rendszerezés, hanem a narratíva. Nem az általánosítás, hanem az egyedire – és személyesre – való emlékezés. És hát ennek a sajátos lelki és kutatói alkatnak dokumentuma az előttünk fekvő kötet – A maratoni sereg – is.

Egy félreértést azonban mindjárt el kell oszlatnunk. Trencsényi makacs memóriája nem egyszerűen lelki adottság és technika. Sokkal inkább világnézet. Ő ugyanis tudja, amit sokszor elfelejtünk, hogy a világ nem attól változik meg – ha egyáltalán –, hogy egy-két fontos ember egy-két fontos döntést hoz, hanem ezernyi ember apró kezdeményezéseitől. Hogy a történelem – a neveléstörténet? – folyamát apró erek és patakok táplálják, és azt hiszem, rosszul érezné magát, ha egy is közülük figyelmen kívül maradna. Egyrészt. Másrészt arról is szól ez a mindent leltárba vevő körültekintés – de ez már talán kevésbé szándékos törekvés –, hogy igazán eredeti és kreatív gondolatokra csak akkor juthat az ember, ha olyasmit is észrevesz, amit mások talán nem, vagy másképp fogalmazva: ha előre gyártott sémák nem korlátozzák eleve a fürkésző tekintetet.

„Ez a könyv a modern hazai nevelésügy innovációs folyamatait kívánja elemezni” – olvassuk az első fejezet elején. Amit kapunk, az több is, kevesebb is ennél. Egészen pontosan: több is, kevesebb is annál, amit elemzésnek nevezünk. Több, mert „életesebb”, mint egy szokásos elemzés. Emberi magatartások, sokszor tragikus életutak – az innovátorok korai halála visszatérő motívum a könyvben – elevenednek meg előttünk, miközben próbáljuk követni a hol szétágazó, hol összegabalyodó szálakat. De kevesebb is, mert a seregszemle még innen van az elemzésen. Izgalmas rendszerező elveket kínál – elsősorban a „gyülekezőhelyek” elméletével, de a reformmozgalom sokféle eredetének bemutatásával is –, de a teljességre törekvő tabló óhatatlanul nivellál is: egymás mellé helyez különböző súlyú innovációkat, törekvéseket és embereket. És persze várat magára az az elemzés is, amely a pedagógiai történéseket a gazdaság-, a társadalom- és a politikatörténet kontextusában kísérelné meg elhelyezni.

Én nem tudom másképp olvasni ezt a könyvet, mint a készülő eposz egyik énekét. Az enumeratiót. Valljuk be, az Iliász Második éneke (A hajók felsorolása) nem az eposz legizgalmasabb része. De én azt is szeretem olvasni, és azt hiszem, Homérosz más rajongói is így vannak vele. A titok a hasonlatokban rejlik, abban, hogy az énekes újra és újra elkalandozik tulajdonképpeni tárgyától, és egy egyszerű felsorolásban is az élet teljességét tudja bemutatni. Trencsényi könyve is ilyen: mindenről eszébe jut valami, és – szerencsére – sokszor enged a kísértésnek, hogy el is mondja azt. Innen a lábjegyzetek furcsa burjánzása a könyvben: nem egyszer túlnőnek a főszövegen, és ennek elsősorban nem a források részletes felsorolása a magyarázata (azokra nem is a lábjegyzetekben hivatkozik), hanem a történetek szétágazása, amelyet az elbeszélő is követni próbál. A lábjegyzet néha érdekesebb, mint a főszöveg.

A könyvet az Önkonet Kiadó adta ki, de a kiadói munkán sajnos nem találok dicsérni valót. Ha csak azt nem – és ez nem kevés – hogy egyáltalán vállalkozott a kötet megjelentetésére. Ritkán találkozik az ember ennyire szerkesztetlen kötettel, nagyon sok a bosszantó leírási hiba, és bizony néha a szerző bonyolult mondatait is érdemes lett volna kicsit kifésülni. Másrészt ez igazán olyan kötet – a reform valóságos archontológiája –, amely nagyon igényelte volna a névmutatót.

Ha két bekezdéssel korábban – és a címben – a Marathóneia egyik énekének neveztem a könyvet, akkor viszont befejezésül nem kerülhető meg a kérdés: valóban eposzi témáról van-e szó? Azaz a sok küzdelemből tényleg olyan léptékű „maratoni reform” – Trencsényi Báthory Zoltántól vette a kifejezést, és élvezettel fejleszti tovább a képet – bontakozott-e ki, amely méltó a részletes megörökítésre. A könyv igennel válaszol, de az Epilógus ironikusan ellenpontozza ezt az igent egy nem éppen eposzi ihletettségű befejezéssel. „Jorgosz közlegény” (de ezt azért nem tudom lenyelni: mért kellett ennek a szegény marathóni katonának újgörög és keresztény nevet adni? jó, tudom, ennek is megvan a története, de akkor is…) hosszú futása végén megérkezik Athén bejáratához.

„Egyre közelebb érve kiolvasta a szöveget.

ATHÉN

Köszöntjük a szabad Athénben, a hatalmas Perzsia új gyöngyszemében.

Kétszer is el kellett olvasnia.

Jól látta.

Amíg történelmi futását teljesítette, váratlan fordulat zajlott a fővárosban. Csellel elfoglalták a perzsák, órák alatt hozzáláttak berendezni zsákmányukat.

Jorgosz még kétszer elolvasta az írást.

Maratónnál elveszett társai jártak az eszében.

Majd saját sorsára gondolt.

– Hát értem nem jön már diadalmenetben az Areiosz Pagosz delegációja… Bár…

Nem gondolta végig. Lassan megfordult, kiköpte a maradék fügemagot, s egyre jobban nekilendült a futásnak.

Ugyan merre tart?”

(Trencsényi László: A maratoni sereg. Budapest, 2011, Önkonet Kiadó.)