Hátrányos helyzet és innováció III.

"A személyiségükből adnak minden nap a tanárok a gyerekeknek." Budai Sándorral, az abaújkéri Wesley János Többcélú Intézmény igazgatójával Knausz Imre beszélgetett

Csak egy valamit kér tőlünk elnök úr, hogy az emberi méltóságot tartsuk tiszteletben.

Az interjú 2011 otóberében készült.

Kezdjük az aktualitásokkal! A ti fenntartótok a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, és most az egyházakkal kapcsolatos törvényhozás kapcsán veszélyes helyzetbe került az iskola. Hogy alakult ez?

Igen, a fenntartónk az idén 30 éves Magyarországon, és hát valóban az új egyházügyi törvény értelmében nem kerültünk első körben a 14 történelminek nevezhető egyház közé. Akik bekerültek, tizennégyen voltak, nem nagyon szeretném én ezt kommentálni. Nyilván egy római katolikus vagy görög katolikus vagy egy református egyházzal nem lehet felvenni a versenyt, mert azért nem kimondottan olyan idős ez a dolog, legalábbis Magyarországon, bár világszerte az 1300-as évekre vezethető vissza.

Szóval bizonytalan, hogy december után hogy lesz?

Igen, igen.

És van miben bízni?

Szerintem igen. Igen, bízunk benne. Tudniillik az a helyzet, hogy azért csak rájöttek ezek az emberek, hogy mondjuk abaújkéri viszonylatban több mint 800 gyerek jár ide az iskolába, meg 130 jelen pillanatban a felnőtt dolgozóink száma. [Mára a tanulók száma meghaladta az 1000 főt, a foglalkoztatottaké pedig 140 fölött van. – A szerk.] Mi vagyunk a környék egyik legnagyobb foglalkoztatója. Nem tudom, hogy ha ez itt megszűnik, akkor ki lesz ennek a gazdája, vagy mi lesz ezzel a sok gyerekkel. Mi úgy kezdtük, hogy azokat a gyerekeket fogadtuk be, akik senkinek nem kellettek. Annak idején mi az árokpartról szedtük össze őket, meg a nem tudom milyen szegénységből, és ez az egyedüli kiút nekik Na most én nem azt mondom, hogy más iskola nem lenne erre képes, vagy más fenntartó, de akkor elölről kéne kezdeni ezt az egészet. Azért mi csináltunk egy jó alapot 2005-től, és eljutottunk most már oda, hogy egy csomó hatósági ellenőrzésen túl vagyunk, a kormányhivataltól kezdve az államkincstáron át mindenféle felügyeletig, és mindenki pozitívan zárta ezt a jegyzőkönyvet, tehát nyugodtan mondhatom azt, hál istennek lekopoghatom, hogy nem találtak hibát se keresztbe, se hosszába. A másik dolog pedig az, hogy egy csomó olyan kuriózumnak nevezhető dolog van nálunk, amit itt a környéken csak mi csinálunk.

Menjünk akkor sorban! 2005-ben kezdődött ezek szerint ez a dolog. Mi történt 2005-ben?

2005 előtt ez egy megyei önkormányzat által fenntartott gyógypedagógiai intézmény volt – Illyés Gyuláné nevét vette fel –, és olyan gazdaságtalanná vált valamiért a működtetése, hogy nem bírta a fenntartó. Kevés gyerek volt, nagyon lecsökkent a létszám. És akkor jött 2005-ben a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, hogy valami megoldással azért csak lehetne itt az országnak az egyik legszegényebb területén keresni valamit, segítséget nyújtani. Kb. 130 gyerekkel indultunk szeptember 1-jén mint általános iskola és sajátos nevelési igényű tagozat. 2007-ben beindítottuk a szakközépiskolai és a szakiskolai képzést. 2008-tól vagyok én az iskola vezetője, gyakorlatilag onnan tudom részletesebben ezeket a dolgokat.

Azelőtt kollégiumvezető voltam. A kollégiumot én úgy vettem át 2005 december elsején, hogy kb. 30 gyerek volt a kollégiumban, és valami olyan szervezetlen volt az egész, hogy nem is fértek el többen, nem volt szakképzett pedagógus, nem volt népszerű a kollégium. És ezt a kollégiumot szerveztem én át úgy, hogy 2008-ban, amikor átadtam, már százan voltunk a kollégiumban. Ennyi az engedélyezett férőhely, és ez ki is van töltve. Szerintem nagyon kevés kollégium mondhatja el magáról azt, hogy várólistája van. Nálunk most kb. negyvenen vannak, akik arra várnak, hogy bekerüljenek, és 12 alkalmazottal dolgozik a kollégium, tehát nagyon jó hatásfokkal. És ebben benne van már a két éjszakai portás is. 

Honnan jönnek a gyerekek?

Az iskola országos beiskolázású, és tényleg vannak Budapest mellől, Ócsáról is, de inkább azt mondom, hogy döntően a környékről jönnek a tanulóink. Azért kell, hogy kollégisták legyenek mégis, részint mert sajátos nevelési igényű tanulók, akik önállóan például nem tudnak utazni, másrészt a szülőknek nem lenne pénzük utaztatni a gyereket még diákigazolvánnyal sem. A harmadik, hogy ha tudnának utazni egyedül, és pénzük is lenne, itt egy 30 km-es körzetből már nem lehet bejárni. Télen olyan hófúvások meg viharok vannak, hogy nem lehet, és ezért kollégisták a gyerekek.

De idejönnek messziről is, ha jól értem, mert itt kapnak olyan törődést, vagy itt van olyan oktatás, ami az ő speciális igényeiknek megfelel.

Igen, mondok egy példát azért, hogy jobban meg lehessen érteni, és ez nem egy kiragadott, különös eset. Ónodból jött hozzánk, míg kollégiumvezető voltam, egy kislány, akinek mi voltunk a hatodik iskola az életében. Ő akkor volt 14 éves. Na most mikor behívam az irodámba, hogy elbeszélgessek vele, az első dolga az volt, hogy elkapta a kezem, és beleharapott. Hát dolgoztam vele elég sokat, gyakorlatilag minden délután beszélgettünk, meg foglalkoztam vele, nemcsak én, a nevelőtanár is. Nagyon remek kollegákat vettem fel magam köré a kollégiumba! Egy szó, mint száz, annyira megszokta a gyerek itt az iskolát meg a kollégiumot, hogy ő saját maga járta ki az ónodi önkormányzatnál, hogy a másik három testvérét helyezzék át ide a mi iskolánkba. Mi lepődtünk meg a legjobban. Nem vagyunk gazdagok mi sem, de minden évben karácsony előtt kiválasztjuk a legszegényebbek közül is a legszegényebbeket, és egyszer őket választottuk ki, és adtunk nekik karácsonyi szünetre krumplit meg egy kis élelmet, almát az ünnepekre. És hát az ugye hamar elfogyott, és az a lényeg, hogy téli szünet után a szülőknek nem volt pénzük, hogy elindítsák a gyerekeket, és a négy testvér gyalog indult el Ónodból kabát nélkül, minden nélkül, nehogy késsenek az iskolából. És hát az volt a szerencse, hogy egyszer megállt egy jótét lélek, és elhozták őket. Azóta is ide járnak, hát a szemünk előtt nőnek fel. És nem ez az első eset.

És akkor itt vagyunk a kérdésnél, hogy mi az, amit ti nyújtotok? Mi teszi alkalmassá ezt az iskolát arra, hogy ezekkel a gyerekekkel bánjon?

Hát nehéz erre válaszolni, mert nem akarok senkit megsérteni, és abszolút nem akarok nagyképű lenni, de én azt gondolom, hogy ha majd megismered a kollégáimat, a vezetőtársaimat, akkor ha nem is teljes mértékben, de erre a kérdésre választ kapsz. Én mindenesetre úgy igyekszem körülvenni magam kollegákkal, pedagógusokkal, hogy a legjobbak közül is a legjobbakat vegyem magam mellé. Tudniillik nem véletlen az, hogy az előbb említett ónodi gyereknek mi vagyunk a hatodik iskolája. Valami oka volt annak, hogy az első ötben nem felelt meg. És én azt gondolom, hogy amellett, hogy itt remek tanárok vannak, még remek pedagógusok is vannak. Mert meggyőződésem, hogy a kettő nem ugyanaz. Nem mindegy, hogy csak tanár valaki, vagy csak pedagógus. Az a legjobb, ha mind a kettőből van összegyúrva, és ez az összegyúrt dolog nem egy végleges valami, hanem mindig tudja változtatni az arányokat, hogy mikor kell nagyobb arányban tanárnak lenni, és mikor kell nagyobb arányban pedagógusnak lenni. Sőt talán még van egy másik összetevője: hogy mikor kell jó embernek lenni, vagy éppen szülőként tekinteni a gyermekre. Szerintem ez hiányzik ezeknek a gyerekeknek. Sokszor nemcsak a tanárt, meg nemcsak a pedagógust keresik a mi kollegáinkban vagy bennem, hanem keresik az anyát, a nővért, a bátyját keresi, az apját keresi bennünk. De nem azért, mert otthon az ő szülője nem jó anya, vagy nem jó apa, egyszerűen nem olyan téren jó anya, vagy nem olyan téren jó apa. Lehet úgy is szeretni a gyereket, olyan egyszerűen, ahogy ezt ők csinálják, de ezek a gyerekek valami mást, a becsületet, a törődést meg a lelket igénylik. És nem azért nem adják ezt az ő szüleik, mert nem szeretik őket. Mert én komolyan mondom, az ide járó gyerekek 90%-ának a családjánál voltam már. És mindegyiknek rendes szülei vannak, meg aranyosak, meg nem tudnak hová tenni, ha bemegyek hozzájuk, csak valahogy más kedvességet, más odafigyelést igényelnének ezek a gyerekek, amit itt megkapnak. És azt mondom, hogy ez sem jó, tehát ez sem egész így, valahogy megint a kettő összegyúrása a jó, hogy a pedagógusok kiegészítik a szülőket. A szülők meg otthon kiegészítik a pedagógusokat. És én azt is tudom mondani ezzel kapcsolatban, hogy nálunk megszűntek azok a jelenségek, amiket több iskolából hallok, meg a tévéből, rádióból, hogy bejönnek és ordítoznak, meg revansot vesznek a tanáron, meg követelőznek, meg ilyenek. Nem volt mindig így. De ha itt bejön egy szülő, akkor itt tanárnőnek, tanár úrnak szólít, vagy egyszerűen a nevén szólítja a pedagógust, hogy Ági néni vagy Kati vagy Sanyi bácsi, és akkor mindig leülünk, jönnek ők is, mert a gyerekekkel mindig baj van, itt sem jobbak a gyerekek, mint más iskolában. Csak annyi a különbség, hogy amikor jönnek a folyóson, akkor nem hagyom őket ott állni, hanem behívom őket ide, megkínálom őket egy kávéval vagy egy teával, és ezen teljesen meglepődnek.

Más iskolában néha egyszerűen lehülyézik a gyereket a tanárok, de ezt nem veszi annyira a szívére, hogy hülye vagy fiam, mert otthon is elég nyersen beszélnek vele, ezt tudni kell. Megmondjam, mi esik neki a legrosszabbul? Hogy a tanár nem tudja a nevét. Nevetséges, vagy hihetetlennek tűnik, de nem tudja a nevét a gyereknek. És onnantól kezdve már elég egy pici vélt igazságtalanság, a gyerek eljön, mert nem szeret oda járni. 

Szóval a személyességről van itt szó, ez nálatok egy központi dolog, hogy minden gyereket ismertek személyesen?

Igen, ez szerintem sokkal többet jelent, mint az, hogy én szakmákat tudok nekik ajánlani, mert gyakorlatilag mindenki ajánlhat szakmákat meg képzéseket, mert annyi van, hogy nem is tudunk eligazodni köztük. De én azt gondolom, hogy sokkal fontosabb az, ahogy a személyiségükből adnak minden nap a tanárok a gyerekeknek, de jómagam is. Ezt így nagyon nehéz elmondani, meg nagyon nehéz lesz talán leírni is.

Te mint igazgató mennyire ismered az összes gyereket?

Hát, mint mondtam, én 90%-nál már voltam, a szülőknél. Hogy mennyire ismerem őket, arra egy jó példa: most valamelyik nap voltam Szerencsen a Tescóban, és ott dolgozik a pékségben a mi tanítványunk. Nem tudom, hogy hány éve. És akkor meglátott, kijött, és olyan büszke volt, hogy őt láttam fehér cuccban munka közben! Kérdezte, hogy mit tetszik keresni? És valóban, nem akartam próbára tenni, hanem egyszerűen mi a szeletelt kenyeret szeretjük otthon, és nem volt. És kérdeztem, hogy Robikám, csak egész kenyeretek van? Máris szeletelek, vitte is be, tessék kiválasztani. És olyan büszkén adta nekem ide, látszott, hogy ez tényleg nagy dolog neki.

Nekem ezekből a történetekből az jön le, hogy ez egy életközösség, tehát itt az életnek nagyon sokféle területére terjed ki az, amit Ti csináltok. Ha jól értem, ez elv is talán, hogy nem egyszerűen oktatni akarjátok a gyereket, hanem minél többféle tevékenységet szervezni nekik. Dolgoznak is például. Csak a szakképzős gyerekek dolgoznak?

Nem! Nyilván azok a szakképzős gyerekek, akiknek ez a szakmája, tehát akik falusi vendéglátósok meg panziósok, fűszernövény-termesztők, hát ők ezt csinálják. Van egy 200 fából álló ültetvényünk. Meggyes ültetvényünk, amit szintén gyerekek ültettek. És van nekünk kertészmérnökünk, nem is egy, de mikor elültették a fát, akkor minden fának a gyerekek – maguktól, ők találták ki –, adtak egy nevet. Úgyhogy minden fának van neve, és amikor elballag a gyerek, aki ültette, akkor azt így ünnepélyesen átadja valakinek, a következőnek, és így minden fának van egy külön felelőse, akié az a fa. De ugyanígy vannak az állatok is. Itt is van állattenyésztőnk, de a munka nagy részét a gyerekek csinálják, ők takarítják, gondozzák őket, ápolják, mindenfélét ők csinálnak, gyűjtik a tojásokat...

Azt mondtad korábban, hogy nagyon jó tanáraitok vannak. Jó, de ennek mi a titka? Gondolom, minden igazgató azt szeretné, hogy neki legyenek a legjobb tanárai. Te meg azt mondod, hogy ez neked sikerült is! Hogy lehet ezt elérni?

Hát nagyon nehéz erről beszélni. Lehet, hogy azért, mert öregszem, de mindig úgy elszorul a torkom, mikor róluk beszélek, ezt nagyon komolyan mondom. Mert itt van pl. az Ági kolleganőm. Hatodik éve, hogy Sajóládról jár be dolgozni minden nap. És biztos vagyok benne, hogy az ő felkészültségével találna közelebb is munkahelyet. Mi együtt kezdtünk itt 2005 szeptember elsején, és 2007-ben engem elhívtak egy nagyon jó iskolába iskolaigazgatónak. Általános iskolába, és rögtön rábólintottam, mert nem tudtam együtt dolgozni itt az akkori igazgatóval, egyszerűen nagyon nehéz volt, sokat szenvedtünk, itt mindenki, és akkor én rögtön rábólintottam, és ujjongva jöttem be. És Áginak, az egyik legrégebbi harcostársamnak ujjongva mondtam, hogy Ági, egy hónapon belül ott kezdünk, és viszlek magammal. És akkor azt mondta, hogy nagyot csalódott bennem, mert együtt kezdtük ezt a dolgot, a hátunkon hordtuk össze ezt az iskolát, a gyerekeket, az egészet, és nem gondolta, hogy én ezt ilyen hamar feladom. Ne haragudjak, de ő nem jön. Még akkor sem, ha Miskolchoz közelebb van. A lányom lehetne, de akkor kaptam tőle egy figyelmeztetést. És még aznap visszamondtam azt az igazgatói ajánlatot.

Néha kényszerből kell döntenünk egy pedagógus felvétele mellett, mert nincs más. De volt már nekem egyórás angol tanárom, volt egynapos, testnevelő tanárunk is volt egynapos. Nagyon őszintén szoktam velük beszélgetni, és van, akinek azt mondom, hogy lehet, sőt biztos vagyok benne, hogy másik iskolában, másik igazgatónál jó lesz, itt nem. De van olyan is akinek elmondom, hogy nem lesz jó, sehol nem lesz jó. 

Ha belép egy új tanár, akkor megnézitek az óráit, vagy hogy megy ez?

Az a tapasztalatom, hogy az egyetemet, főiskolát végzett pedagógusok remekül tudják a tantárgyukat, és rengeteg módszert tanultak, de az élet azért más. És nekünk van egy módszertani csoportunk, ahol nemcsak kimondottan idős tanárok vannak, mert abszolút nem – én a magam ötven évével majdnem a legidősebb vagyok az iskolában –, hanem olyan fiatalok, akik már gyakorlottabbak, és ez a módszertani csoport segíti az új kollegákat. De ugyanakkor minden egyes új kollega mellé adok személyes trénert, aki őt segíti, irányítgatja. A harmadik pedig az, hogy én abszolút nem szoktam beülni ilyen óralátogatásokra, mert a gyereket sem jól érinti, a pedagógust sem akarom azzal megalázni, hogy most én ellenőrzöm a gyerekek előtt, meg az úgysem olyan, mert akkor mindig felkészülnek. Én egyszerűen köztük élek. A gyerekek közt élek, meg a tanárok, a barátaink közt, és látom, amikor rácsimpaszkodik egy gyerek, meg hogy hogy köszönnek neki, és hogy válaszol vissza. Azt nem tartom tisztemnek, hogy én eldöntsem, hogy ő most a magyart jól tanítja-e, hogy valóban azt mondja-e, amit kell, mert nem értek hozzá, ez az ő felelőssége. Abba viszont belelátok, hogy milyen az egyénisége, milyen a mentalitása, hogy áll a gyerekhez, hogy viselkedik a kollegákkal.

Legutóbb jött egy a testnevelő tanár, Laura, és én magam lepődtem meg a legjobban, hogy elfelejtettem neki emléklapot adni. Mert minden kollegának, aki munkába áll nálunk, az első napon adok egy emléklapot, amin különböző szép sorok, idézetek vannak, meg virágot adok a lányoknak, vagy valami kis ajándékot. És ennek a Laurának elfelejtettem, mert mintha mindig itt dolgozott volna. Nem szoktam eljáatszani azt, amitől mindenki fél, azt a tipikus állásinterjút, hogy ravasz, fogós kérdéseket teszek fel, abszolút nem. Elbeszélgetünk, van, amikor a szakmáról nem is esik szó, csak egyszerűen beszélgetünk. Általában kétszer találkozunk, de a másodikra már közlöm vele a döntést. Közte van azért egy-két hét, amikor jól megrágok mindent, minden szóra emlékszem, minden szemvillanásra. És a másik nagyon fontos, amit az elődömtől tanultam, hogy nem nyomok le egy vezetőmnek sem a torkán senkit. Tehát én úgy vagyok, ha jön valaki, aki szeretne itt dolgozni, én elbeszélgetek vele, elmondom neki általánosságban az iskolát, és nagyon sokat beszélek az emberi elvárásaimról, és utána behívom a vezetőt, akihez fog tarozni, és magukra hagyom őket. Utána mikor elmegy, leülünk és megbeszéljük. Elmondom a véleményem, de nem kötelező neki figyelembe venni.

Egy másik dolog, hogy azért, mert hibázik valaki itt az iskolában, azért nem jár elbocsátás meg fegyelmi. Volt egy érdekes példa, amikor az egyik kolleganő bejött, és potyogtak a könnyei, mert próbaidős volt, és akkor írta a naplót meg bizonyítványt, meg nem tudom miket írt, és akkor az egyik gyereknek a nevét meg az adatait már az elején elrontotta, ebből következik, hogy végig rosszat írt, és amikor a végére ért, akkor jött rá, hogy nem jó. És akkor jött be ide, és sírt, hogy most akkor mi lesz. Próbaidős. És akkor megmutattam neki, hogy mi lesz, azt csináltam, hogy először is megöleltem, megnyugtattam, hogy abszolút nem lesz kirúgva, és megmutattam neki, hogy hogy kell ezt csinálni, hogy áthúzzuk, megcsillagozzuk, javít, téves bejegyzés, hát nem olyan szép, de hivatalosan elfogadott, és kész.

Ugyanakkor volt egy ezzel ellentettes dolog úgy három éve. Csütörtök volt az utolsó munkanap, mert május 1. péntekre esett, és hétfőn már az érettségivel kezdtünk. Szerdán kiosztottam a megbízóleveleket az érettségire, hogy ki lesz a javító, a kérdező, meg mindenféle ilyet, és ugye csütörtökön már mindenki készült haza. Egyszer jön be az egyik kolleganőm sírva. Hogy azt hallotta az egyik kollegától, hogy neki bizalmas információja van fentről, így mondta, hogy június 30-ával nem hosszabbítok neki szerződést. És hát mondtam neki, hogy nyugodtan mondd meg, ki volt ez a kollega, mert hát tudják, hogy ide csak úgy lehet bejönni, ha őszintén beszélnek. És akkor bejött a kollega, és megkérdeztem tőle, hogy ez igaz-e. És akkor azt mondta, hogy igaz. Tudják, hogy nem lehet mellébeszélni. Kérdeztem, hogy de miért. Hogy ő fontosnak akart látszani, meg mindenféle ilyen dolgot mondott. Én meg azt mondtam neki, hogy akkor én most megválok tőled. Mert ez nem fér bele. És azt mondja, hogy de már hétfőn érettségi. Mondtam, hogy az legyen az én dolgom, hivatalosan visszavontam a megbizatását, megcsináltuk a közös megegyezéssel történő távozást, átadtam egy másik kollegának a megbízást, és ami a legfontosabb, hogy addig mentem, míg nem szereztem neki egy állást. Mert azt mondtam, hogy nagyon jó tanárnak tartalak, de emberileg nem férsz bele. És azóta is nagyon jó kapcsolatban vagyunk, ott dolgozik azon a helyen, amit én szereztem neki. Ugyanúgy, ahogy azt mondja nekünk a mi elnök urunk, Iványi Gábor, hogy azért, mert egyházi iskola vagyunk, nem verünk be senkit a mi istentiszteletünkre. Csak egy valamit kér tőlünk elnök úr, hogy az emberi méltóságot tartsuk tiszteletben. A kollégáim azért szeretnek itt dolgozni, mert itt biztosak, hogy senki nem fúrja őket, itt biztos, hogy segítik egymást. Mindig azt mondom, hogy ha valakinek gondja van otthon a gyerekkel, szülőkkel, akkor nyugodtan intézze el. Mert hiába van itt benn, ha az egyik fele mindig másra gondol. Akkor inkább intézze el, csinálja meg, és itt mindig van helyettesítő tanár, aki nem pénzért, barátságból bemegy és dolgozik. Majd legközelebb visszakapja. 

Köszönöm szépen az interjút.

Az interjú szövegét önkéntes segítőnk, Orosz Judit gépelte le.