Dunaújvárosi irodalomórák

Három kortárs költő társaságában. Csobánka Zsuzsa Emese írása

... vagyis megszületett a közös nyelv, a tér, amiben az utalásokat összekacsintások követték.

2012 őszén lehetőségem volt ismeretlen középiskolások körében tartani rendhagyó irodalomórát, mely három alkalom során Áfra Jánost, Szvoren Edinát és Németh Zoltánt ismerhették meg a dunaújvárosi diákok. Az alábbiakban a foglalkozások feladataiból szemezgetek.

Áfra János volt az első vendég, akit vitathatatlan tehetségén túl azért is választottam, mert azt tapasztaltam, nagyon sok múlik azon, hogy milyen a költő személyisége. Egy oldott, fiatalos, a diákok nyelvén megszólaló szerzőt szerettem volna az első találkozásra, hogy a későbbi alkalmakat megalapozzuk egy jó hangulatú indítással. Ez így is történt, ahogy mindennek az ellenkezője is bekövetkezett: amikor Szvoren Edina érkezett, ő sokkal súlyosabb mondandókkal és jelenléttel tisztelte meg a diákokat, így egészen más, sokkal visszafogottabb óra volt. Németh Zoltán pedig költőként és tanárként volt jelen egyszemélyben, és őszintén állítom, csüggtek a szavain, melyek egy másfajta összetett rendszerre mutattak rá, a korábban tárgyalt „művésztanár” órai jelenlétéről tudtak meg többet a diákok.

Áfra Jánossal először az élő költő és a kortárs fogalmát jártuk körül a diákokkal együtt, előbb a diákokat, aztán a szerzőt faggattam, ki mit ért a kifejezések alatt.

Választhattak a munkamódszert illetően is, hogy inkább beszélgetős vagy mozgásos verselemzést szeretnének. Nevetve választották a mozgásosat. A vers újbóli felolvasása előtt a problémakeresésre kértem őket, illetve, hogy a képet is figyeljék közben.

Ezután párba rendeztem őket. Minden párnak kellett választania egy fogalmat, melyet aztán megjelenítettek állóképben. Mutattam egy evidens példát a szakításra, és bíztattam őket, hogy elvontabban gondolkodjanak. A munka végét jelző tapsjelet beszéltük még meg, illetve a feladatra szánt időt.

A vers indítósorához azt kértem, gondolják végig, mit látunk. Az alakok ugyanazok, de megváltozik a formájuk. Kértem, álljanak fel egymással szemben két sorban, válasszanak ki egy párt. Az egyik sor pózolt, a másik pedig másolt, de természetesen torzítva. És meg kellett keresniük a torzított kép-párt az eredeti pózolóknak. Nagy kacagások kísérték a munkát.

A második alkalommal Szvoren Edinával érkeztem. Nehezen választottam tőle szöveget, hiszen sokkal „súlyosabb, nehezebben emészthető” szövegek az övéi, de fontosnak tartottam, hogy találkozzanak a kortárs irodalom e meghatározó nőalakjával. A választott novella, a Jojka eljutott a diákokhoz, előző nap elolvasták órán. Aktuálisan Boccaccio novelláival foglalkoztak.

A szerzővel most előbb kettesben beszélgettünk iskoláról, saját diákéveiről, érezhetően zártabb világba csöppentünk mindannyian. A klasszikus és kortárs irodalom közti hídra szerettem volna „szervezni”a találkozást, vagyis a Dekameronról már beszélve, tudtam, hogy Móricz novelláival foglalkoznak, így a novella műfaja jó kiindulópontnak tűnt.

A műfaji kereteket átismételve a tanult klasszikusokat elevenítettük fel, majd kértem, hogy szedjünk össze pár jellemzőt, mely mindehhez képest elmozdulás a Szvoren-műben. A megadott vizsgálódási szempontok: cselekmény, tér, idő, szereplők és viszonyrendszer, mely minden novellaelemzéskor segítség lehet.

Tér szempontjából az otthon, az ügyfélszolgálat és újra az otthon zárt, védett tere jelent meg a novellában, kapcsoltunk hozzájuk jellemző jelenségeket, tárgyakat, pl. az otthonhoz a kávé, cukor, záráskor a barackmag, az ügyfélszolgálaton pedig a nő és az esernyő tűnt fontosnak.

Az idő egyrészt a kort jelentette, mely Edina elmondása szerint bár tartalmaz némi utalást a ‘70-es, ‘80-as évekre az Alföldi papucsnak és a bakelitlemeznek köszönhetően, de mégis egy kortalan világot képzelt el. A novella műfajának megfelelően egy főbb szereplőt, az elbeszélőt találtuk, aki bár egyes szám első személyben szólal meg, de csak annyit tudunk róla, hogy „ékezet nélküli név” birtokosa, eldönthetetlen, férfi vagy nő. A viszonyrendszerben a hierarchia és a magány, mindezek alátámasztására az ölelés hangsúlyos hiánya volt tetten érhető.

A cselekmény feldolgozása piramismódszerrel történt. Rajzoltam  egy piramist, melyben a legfelső sorba 1 szó, alatta 2, alatta 3 stb. kerül, legalul 5 szó, mely szinteken a történet főbb eseménysorait kellett megjeleníteniük.

A mélyebb elemzést csoportmunkában, fogalmak elemzése mentén végeztük. Ezek a közös fogalmak a diákok által választott „fénylő pontok”, amelyeket ők valamiért fontosnak éreznek. Az első az indulókép volt. Edinát megkérdeztem az indításról, ő pedig elmondta, nincsenek tervei, a szöveg lehetőségei és a szituáció lehetősége érdekli.

Ezután kiosztottam az előre felírt fogalmakat, és azt kértem, az első három helyre azt írják fel, amit a fogalom bennük előhív. Utána a szövegből kellett vonatkozási pontokat keresni, és végül közös megbeszélés során egymásra vonatkoztattuk a fogalmakat, asszociációkat és a novellabeli adatokat. A pókhálóábrán különböző színű vonalakat húztam, ez jelezte a saját és a szöveghez kapcsolódó adatok helyét.

Végig az volt a cél, hogy minél pontosabb fogalmi rendszereket alkossanak a novellán belül, az eltérő megoldás nem volt probléma, de az indoklásra mindig nagy hangsúlyt fektettünk. Az íróval kialakuló párbeszéd mindig fontos rész egy ilyen órán, a diákokat többnyire érdekli, hogy „eltalálják-e” azt, amit az író kigondolt. „Körülbelül egybevágnak a gondolataim az elhangzottakkal” – mondta Edina. De az ő írói szerepe arra korlátozódik, hogy eszébe jut az unikornis, és aztán utánanéz, hogy mehet-e, ilyen véletlenek is számítanak. Így a műhelytitkokba is bepillantást nyerhettek a jelenlévők.

Németh Zoltánnal a korábbi tapasztalatokból okulva kétszer 45 percet terveztünk, róla tudtam, hogy ping-pongozik, ezzel a diákokhoz közelebb álló témával indítottunk, majd a szerző irodalomtudósi, tanári munkásságával folytattuk. Mint erős tanáregyéniség, magával ragadó előadó, az irodalmi szöveghez való viszonyról sokat mesélt a diákoknak, majd a kötet címét is ő maga értelmezte. A kötet erősen kötődik Csáth Géza művészetéhez, így újabb érdekes kapcsolatra lelhettek a diákok klasszikus és kortárs irodalom között. 

A Kirándulásaink című verset választották, kértem, én és te jellemzőit figyeljék, milyen a megszólaló és a társa, milyenek az érzékelés különbségei. Az első, Atomok című versben konkrétan jelennek meg ezek, a Tájnyelvben is a közös történeten van a hangsúly.

Utaltam a felolvasások közti különbségre: mi volt a különbség a férfihang és a női hang között. Majd a munkaformát vezettem fel: ezen az órán a fiúk és a lányok alkottak külön egy-egy csoportot. Milyen egy nő, milyen érzések vannak a nőben és a férfiban, miközben ezt mondja. Mi a közös? Az érzelem jelenléte és a fájdalom. Mi történik? Mindezt a forma felől közelítettük meg. A vers formáját és tartalmát, kértem, hogy vizsgálják meg, hogyan erősíti vagy gyengíti tartalom a formát. Egy mondatban kellett megfogalmazniuk a lányoknak és a fiúknak, hogy mi történik versszakonként. A versben megjelenő sivatag mentén haladtunk tovább. Honnan jutunk el a sivatagig? Kértem, keressenek kulcskifejezéseket minden versszakhoz. A kulcskifejezések között a toposzokat külön megvizsgáltuk, hol és hogyan találkozhattak már azokkal korábban. 

A szerző maga is aktívan részt vett a diákok felé irányuló kérdésekkel, zárásképpen a mű egészét összegeztük, illetve a felmerülő kérdéseket beszéltük meg. 

Összegzés

A foglalkozásokat összességében tekintve Áfra János verseit jó választásként könyvelem el, mert a korban és habitusban hozzájuk közelálló költő úgy és olyan dolgokról beszélt a bevezetőben, mely felkeltette az érdeklődésüket. Arra mutatott rá, hogy az irodalom élő, lélegző jelenség, és fontos volt az is, hogy a klasszikus szövegek okozta nehézségeket ő sem titkolta. Rámutatott arra, hogy a nézőpontok változtatásával ugyanaz a dolog izgalmassá is válhat, vagyis rámutatott a saját felelősségükre. Az olvasó felelőssége nemcsak a mű, sokkal inkább önmaga igényessége iránt kapott hangot a beszélgetésben, mely kitágítva az egész életükre nézve intő példa. 

Választani is meg kell tanítani a diákokat, hiszen napjainkban annyi a lehetőség, és ki tudja, mi a garancia arra, hogy a megvásárolt pulóver vagy cipő jobb, mint a többi boltban lévő száz másik. Bizonyos szempontból gyakorlati a tanácsok kellenek, olyan „patronok”, melyeket alkalmazni tudnak, behelyettesíthető elemként funkcionálnak az életükben, azt segítendő.

Ilyen „patron” a figyelem. Figyeljenek jól, jobban, másképp, és amikor már azt hiszik, valóban látnak, engedjék el a fogódzókat, próbáljanak ki újabbakat. A játékosság elve érvényesüljön, melybe belefeledkezve örvénylő jelenléttel vegyenek részt mindenben, legyen az egy vers elemzése vagy a másodfokú egyenlet aktuális feladata.

A torzított tükörképek játék, a vers újraolvasása lehetőséget kínált a figyelem elmélyítésére. Az irányítással való játék révén pedig megtapasztalhatták annak felelősségét, hogy milyen, amikor hatnak egy másik emberre, hatnak valakinek a testére. 

Szvoren  Edina novellája is mutatta, hogy hasznosnak bizonyul a klasszikusokra való építés, a műfajról való tudásokra való alapozás, ezt utóbb a tanárnőjüktől tudom – aki hálásan mesélte, vissza tudott utalni a megbeszéltekre, a diákok értették, helyes válaszokat adtak a kérdésekre, meglévő tudáselemekre építhetett a kolléga, vagyis a konstruktív pedagógia elveinek gyakorlati megvalósulását láthattuk. 

A második lépés az, amikor egy-egy kérdéssorozat révén rávilágítok arra, hogy nem ördöngösség az elemzés, vagyis nincsenek rossz válaszok, legfeljebb kicsit elrugaszkodottabb elmék.

Az alapokhoz tartoznak azok az elemzési sémák, melyeket itt is segítségül hívtam, olyan ez, mint a matematikában a képlet, ezt számos reál érdeklődésű diákom hálásan használta, mert számukra ez adott megfogható elemzési stratégiát, és ők ettől már boldogok voltak, sikerélményben volt részük.

Ezek az irodalmi alkotások, melyek szabadon kezelik az időt és a teret, és a kortárs irodalomban bőven találunk erre példát, mely hatalmas „játszóteret”, lehetőséget nyújt arra, hogy a diákokkal fantáziagyakorlatokal végezzünk, fejlesztve ezáltal az érzékelésüket, melyre mostanában nem fordítunk elég figyelmet. Úgy tapasztalom, hogy elsősorban a testükkel és az agyukkal foglalkozunk az iskolában, a gondolkodásukat akarjuk fejleszteni, arra hatunk, a lelkükkel kevesebb időt töltünk.

A csoportmunkának mindig hálás vagyok, bár az az alapja, hogy a korábban megszokott tanárképem és a hiúságom csorbul, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire megéri. Egy kisebb, zártabb csoport védettséget jelent, újraértelmezhetik a „működési elveket”, vagyis ha a nagycsoportos munka elidegenítő volt, ez most motiváló lehet, hogy részt vegyenek valami közösben. Közös tanulási folyamat ez, mely aztán szépen kiegészül a személyes példákkal, és így egyszerre lesz kint és bent a diák, amely külső nézőpont és eltávolítás megtanulása nélkülözhetetlen a későbbiekben. A kortárs irodalom egyfajta önreflexió is, s persze melyik irodalom nem az, de szegényebbek lennénk e nézőpont nélkül.

Német Zoltánnal olyan órán vehettek részt, ahol kiderült, sport és irodalom, klasszikusok és kortársak, toposzok régen és ma, olvasás hogyanja, mikéntje, értelmezések széles választéka. Most az irodalomórára tekinthettek kívülről, nem csupán egy unott, poros tantárgyként, hanem a gondolkodásmód egy lehetséges szeleteként jelent meg.

Nekem pedig újabb tanulság és példa arra, hogy az alkotó tanárok milyen érzékletesen ötvözik a tananyagot és az életet. Fikció és valóság kettősségébe is betekintést nyerhettek, biztos vagyok abban, hogy az óra után sokan keresték Csáth és Sade márki műveit a Google-on.

A feminista irodalomelmélet élővé vált, betekintést nyerhettek, nem volt túlzó, és az érzékletes példáknak hála a mindennapjaikra utaltunk, vagyis megszületett a közös nyelv, a tér, amiben az utalásokat összekacsintások követték. Nyitottságra tanított és összefüggésekre, arra, hogy minden mindennel összeér, én és te, ahogy József Attila írja „akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”.

A szerző a játékok, feladatok választásakor, kitalálásakor sokat merített meglévő feladatgyűjtemények és tankönyvek szerzőinek műveiből, ezért köszönetet mond Arató Lászlónak, Cserhalmi Zsuzsának, Gabnai Katalinnak, Eck Júliának, Pála Károlynak, Pethőné Nagy Csillának és Sándor Zsuzsának.