Rozika néni
Bardiné Bohács Anikó írása Kovács Andrásnéról
Életműdíjas drámapedagógus, a Magyar Kultúra Lovagja, Németh László-díjas pedagógus és Csokonai-díjas rendező – vagy ahogyan a „szakmában" a legtöbben ismerik, Rozika néni.
1937-ben született Tiszaalpáron.
Gyermekként meghatározta sorsát a második világháború. Édesanyja háborús özvegyként maradt egyedül két lánygyermekével. A család szikvízüzemet működtetett, és a háborút követően a nagybátyjuk segítségével tudtak talpon maradni. Nehéz fizikai munkával biztosították a megélhetést, s arra törekedtek, hogy a lányok tanulhassanak.
1953-1956
Tanítói diplomáját a Kiskunfélegyházi Tanítóképzőben szerezte, ahol apácák tanították. Meghatározó és mértékadó időszak volt az életében. Elvárás volt, hogy a színjáték mellett más művészeti ággal is foglakozzanak. Így ismerkedett meg a bábjátékkal és a tánccal is.
Ezt követően került Borsod megyébe, Arlóra, Szuhafőre, majd a Pest megyei Domonyba tanítónak. Kezdő tanítóként próbálgatta azokat a módszereket, amelyeket a művészetoktatás terén elsajátított korábban. Sokszor ez adott eszközt számára megoldhatatlannak tűnő pedagógiai helyzetek kezelésére. Táncolt, színjátékot szervezett, bábozott a szülőkkel együtt. Később szembesült azzal, hogy mindaz, amit ő csinál, Angliában módszerként jelent meg.
Közben házasságot kötött Kovács András orosztanárral, aki korai haláláig (52 éves volt) biztos érzelmi és szakmai hátteret adott számára.
1963-1967
Rendezői szakot végzett, ahol olyan emberekkel került kapcsolatba, mint Keleti István, Ruszt József és a fiatal Montágh Imre.
1972
Családjával Jászfényszarura költözött. Tanítónőként férjével együtt hamar bekapcsolódott a település életébe. Tanításában már tudatosan alkalmazta a drámapedagógiát, ezen az úton Mezei Éva munkássága erősítette meg. A diákoknak színjátszó kört szervezett, a Napsugár Gyermekszínpadot, majd a fiatal felnőttekből megalakult a Fortuna Együttes, amelybe „belenőttek” az általános iskolából a gyermekek. A társulat munkájába folyamatosan bekapcsolódtak az egykori tanítványok szülei, egyre szélesebb mozgalommá nőtte ki magát a színjátszás Jászfényszarun. Azóta is folyamatosan működik, és Magyarország egyik jelentős amatőr színjátszó társulata. Elmondható, hogy alig van olyan a településen élő ember, aki játszóként, segítőként ne került volna kapcsolatba az amatőr színjátszással.
1981
Hosszas előkészületek után a Jászberényi Tanítóképző Főiskola hivatalos képzésként is befogadta a drámapedagógia oktatását. Az itt végzett hallgatók ma is mesterként tekintenek Rozika nénire. Az általános iskolában évekig fogadta bemutató órákra a pedagógus csoportokat. Megyei szaktanácsadóként is segítette a kollégákat.
Számos mesterképzésen vett részt, ahol megismerkedett többek között az angol drámapedagógiai irányzatokkal, az újabb trendekkel, melyeket szívesen beemelt saját gyakorlatába.
Rozika néni önálló képzéseken adta tovább a szakmai tapasztalatát. Elsők között vállalta fel a határon túli magyar pedagógusok képzését Erdélyben, Kárpátalján.
A kilencvenes évektől 10 alkalmat élt meg Jászfényszarun az úgynevezett Bakancsos tábor, amely sorra képezte, nevelte, továbbképezte a leendő szakembereket nemcsak a magyarországi, hanem a határon túli magyarság köréből is. Együtt dolgozott például Szauder Erikkel, Kaposi Lászlóval, Gabnai Katalinnal, Szakall Judittal, Dr. Előd Nórával, Rudolf Ottónéval, a kortárs és a fiatalabb drámás nemzedékkel.
Nyugdíjba vonulásáig magyart és drámát tanított az általános iskolában, de a művészeti iskolában még évekig jártak hozzá a diákok. Missziós küldetését, a drámapedagógia népszerűsítését, a pedagógusok képzését 2015-ig folytatta. 2016-ban adta át a stafétát lányainak – akik mindketten tanárok, drámapedagógiával, kultúrával, közművelődéssel foglalkoznak – a színjátszásban is. Az idén színpadra állított előadásuk – Tasnádi István Finito című műve – a hagyományt követve arany minősítést kapott.
Rozika néni jelenleg is Jászfényszarun él.
„Ahol művészet, tolerancia, közösség, érzések vannak, ott már rossz nem történhetik.”
Rozika néni, a tanító, a rendező, a közösségszervező, a szakmai tapasztalatot továbbadó, a missziót teljesítő, az anya, a nagymama, a mester és mítosz személyes találkozásunk kapcsán mondta nekem az idézett mondatot. Arra a kérdésre kerestem választ, hogy mitől jó egy drámapedagógia-óra, mikor működik jól egy színjátszó csoport. A válaszában minden benne van, amit ő fontosnak tart.
Harmonikus személyiségéből sugárzik a szakma ismerete, a pálya szeretete, az idős pedagógus, az ember bölcsessége. A vágy arra, hogy még ma is tanítson, de már erejéből csak néhány személyes beszélgetésre, vagy a lánya által rendezett darab megtekintésére futja.
Helye a drámapedagógiában (a kezdetek)
Rozika néni a nagy generáció tagja, egy jelenség, aki tanít, de szinte semmit sem ír.
Hogyan került kapcsolatba a drámapedagógiával?
Én még nem tudtam, hogy ezt így hívják, de csináltam színdarabokat, együtt táncoltam, énekeltem, játszottam a gyerekekkel.
Elmondása szerint minden alapot a kiskunfélegyházi apácáktól hozott, bár már kisiskolás korában is szeretett szerepelni. Az apácáknál olyan indíttatást kapott, ami elsősorban a tanítói hivatását határozta meg. Az apácák akkor sem hátráltak meg, amikor a politikai intézkedések következtében világiasították őket. Amit onnan hozott, az elsősorban a gyermekek szeretete és az elvégzett munka becsülete.
Újabb állomás
Kezdő tanítónőként csak annyit érzékelt, hogy a legrendetlenebb gyerek is megszólítható a közös játékkal, hogy mindenkihez vezet valamilyen út. Borsod megyei tanítóskodása idején volt egy nagyon szegény sorsú, de igen tisztességes családokból származó roma osztálya. Az akkor Budapestről lejáró, mentorálást vállaló egyetemistákkal és a helyi ruhaüzem segítségével kulturális műsort szervezett velük. A közösség a közös tevékenység eredményeképp befogadta és tisztelte Rozika nénit.
Folyamatosan eljárt az akkori Művelődési Intézet képzéseire, amelyek egymást érték. Ingyen voltak, érdekesek voltak. Azt érezte meg, hogy mindenhol tanult valamit. Módszert. Lassan kezdtek beszivárogni az angol drámapedagógia elemei, és akkor már tudatosan kereste ezeket a képzéseket. Kísérletezett. Ami működött, alkalmazta, ami nem, azt félretette. Egész pályáján ezt követte. Ezt vallja ma is. Nincs királyi út.
Mérföldkő: Jászfényszaru
Férjével, Andrással és két kis gyermekével Jászfényszarura költöztek, ahol végleg letelepedtek. Tanárként hamar maga köré szervezte a színjáték iránt érdeklődő gyerekeket. Miután korábban elvégezte a rendezői szakot, így folyamatosan próbálgatta az ott tanultakat. Óráin, napközis tevékenységében állandó elemként jelentek meg a drámapedagógiai módszerek, délutánonként, esténként pedig darabokat rendezett. Hamar felismerte, hogy a színjátszó kör közösséget teremt, alkalmas a szabadidő hasznos eltöltésére, itt lehet a gyerek által megélt konfliktusokat szituációba helyezni, s a tanulmányaiban talán nem olyan kiváló gyerek itt sikerélményhez juthat.
A településen generációkat juttatott élményhez, példakép lett. Kialakult egy színházat kedvelő, kultúra iránt érdeklődő széles közeg. Évente több előadással lép fel az általa alapított Napsugár Gyermekszínpad és a felnőtt Fortuna Együttes. A közösségépítés szép példája ő maga, aki a településen megszámlálhatatlanul sok rendezvényt szervezett. Időnként megvívta a maga harcát a helyiekkel, néha a vezetéssel, de személyiségének és tudásának meggyőző ereje mindig sikerre vitte.
A felnőtteket tanító
A Jászberényi Tanítóképző Főiskola a magyarországi viszonyokhoz képest viszonylag hamar engedte be a falai közé a drámapedagógia képzést speciálkollégiumi keretek között. Rozika néni eleinte csak műhelymunkában oktatott, majd tréningeket tartott és hallgatókat tanított. Később a tanító szakosok képzésének részévé vált a drámapedagógia. Tanítványai között sok olyan későbbi szakember volt, akik a falusi színjátszás felől sodródtak a szakma felé. Mások a falusi iskolákban nevelkedő gyerekek tanításához kerestek újabb eszközöket. Sok kiváló szakember indult el erről az útról, megannyi tanítvány dolgozik ma is a Jászságban, de messzebb is. Tanítványai legendákat mesélnek precízen előkészített foglalkozásairól, pontosságáról. A foglakozásaihoz mindig cetliket, apró feljegyzéseket készített, sokan módszerként vitték ezt tovább a saját óráikra. Jól ismerte a népi hagyományokat, eszközöket. Ezt részben falusi neveltetéséből, fiatalkori élményeiből hozta. Ezeket az elemeket, pl. a népi játékokat sokszor beleszőtte a foglalkozások terveibe. Közülük néhány belekerült az Add tovább c. gyűjteménybe is.
Jászfényszaru adott otthont a Bakancsos tábornak, ahol lelkes fiatalok tanultak tőle, sokan a határon túlról érkeztek. Korábbi tanítványai, vagy azok szülei főzőasszonyokként vagy szállásadóként segítették a munkáját. A tábor résztvevői sokszor a tornateremben, vagy a tantermekben elhelyezett matracokon aludtak csapatostul. Aki a Bakancsosba elment, annak az élmény felülírt minden ilyen külső körülményt. Itt aztán a képzési elemeken túl, megjelentek az aktuális események is, például a Szent Iván-éji tűzugrás.
Megfordult ezekben a táborokban Gabnai Katalin, Kaposi László és még sokan mások is.
Áldozatos munkájával elsők között vállalta fel a határon túli pedagógusok képzését Nagyváradon, Kárpátalján, komoly szakmai műhelyek alakultak körülötte. Ma már a Fortuna előadásaival jelennek meg ezeken a településeken, és mindig hatalmas szeretet és elismerés veszi őket körül.
Publikációt vajmi keveset olvashatunk tőle. Közreműködött az Add tovább c. kiadvány szerkesztésében. Kidolgozta az 5-8. osztályra vonatkozó komplex művészeti nevelés programját, de kezdeményezése végül nem ebben a formában került be a közoktatásba. Amikor feltettem neki a kérdést, hogy miért nem írta le mindazt a hatalmas ismeretanyagot, aminek a birtokában van, a maga egyszerűségével csak ennyit válaszolt.
Nem gondoltam rá. Csináltam. Most, hogy egyre jobban felejtek, lehet, hogy le kéne írni. Majd gondolkodom rajta.
Mit tanultam tőle?
Néhány fontos gondolat.
Mihez kell a drámapedagógia?
„A személyiséghez, az emberhez. Értékrendet ad, ami mankó lehet az élethez. Az a sok „mintha-helyzet” átsegíthet az élet nehézségein. Közösséget formál, ami védelmet ad. Van kivel megosztani az örömöt, de védelmet is ad, ha baj van.”
„Egy pedagógusnak nem elég jónak lenni szakmailag, hanem példát is kell mutatni.”
„Közösséget csak az tud építeni, aki megéli a közösségi létet. Erről nem beszélni kell, hanem csinálni.”
Mely drámapedagógiai módszer az igazán sikeres?
„Az a szabály, hogy nincs szabály. Mindenre más szabály van, és sokat hibázunk. Nem baj. Lehet, hogy az is célravezető.”
Milyen rendezői módszereket alkalmaz?
„A rendezés első szakaszában még sok az improvizáció, alakul a darab, később külön próbál a férfiakkal és külön a nőkkel. Más út vezet hozzájuk. Azután minden összerendeződik.
Egy darab kiválasztását hosszas előkészítés előzi meg. Ritkán dolgozik teljesen kész, fix szöveggel. Még az ismert, előre megírt darabok (Háry János, Az obsitos) szövegébe is becsempész egyéni ötleteket. Nincs jó vagy rossz, könnyű vagy nehéz darab. Majd a néző eldönti. Ha a rendező komolyan veszi, akkor komoly darab lesz. Vagy fordítva.”
„A rossz darabból is sokat lehet tanulni.”
„A színház tanít mindenkit: a próbán a játszót, a rendezőt, az előadáson a nézőt.”
Rozika néni jelenleg is Jászfényszarun él, lányai szomszédságában. Tímea és Katinka viszik tovább a családi örökséget. Lányai, veje, unokái is színjátszók lettek, a család élete egybefonódott a város kulturális életével.
Felhasznált irodalom
Előd Nóra: Rozika néni. Drámapedagógiai Magazin, 1991. 1. sz.
Trencsényi Imre: Hogy is van ez Jászságban? Drámapedagógiai Magazin, 1992. 2. sz.
Kaposi László: „Mondom, eretnek vagyok…” Drámapedagógiai Magazin, 2000. 2. sz.