Misszió a cigányok között

Korunk embere már nem elégszik meg az anyagi világ biztonságával, félelmeit a jövőtől az anyagi biztonság, a technika csodái már nem csillapítják. A gyógyíthatatlan betegségek, járványok, naponkénti katasztrófák, terrorcselekmények az etnikai villongások, helyi konfliktusok, öngyilkosságok hihetetlen megnövekedése, a bűncselekmények, a deviancia felborítják az egyén belső biztonságát. Az emberiség érzi, hogy veszélyben van a Föld és kiszolgáltatott az egyén. Ekkor szükségszerűen megjelenik a transzcendentális, az anyagi világon túli lét felé forduló érdeklődés, a negatív és pozitív erőkkel való kapcsolatba kerülés.

Persze akadnak majd, akik kényelmes megnyugvással kapaszkodnak béklyóikba s elfelejtik, hogy a dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül.  E kényelem, hogy például a “jó”, homogén osztályok eredményességén kéjeleghessenek, s a "rossz", heterogén csoportok reménytelenségén agonizálhassanak, olyan kényelem, mint amilyen egy szakadék felé zakatoló luxusvonat első osztályán megadatik. 

…rajzpályázatokról, vizuális nevelésről

Sok olyan alkotást látok, amelyek semmilyen fejlesztést nem mutatnak ezen a területen. Amelyeken érződik, hogy lélek nélkül kiadott feladatként, pedagógiai tevékenységet, tanácsot, segítést mellőzve készítették a gyerekek. És az is, hogy évek óta így készítik a rajzaikat. És ott vannak, még felsőben is, az egy vonalra sorakoztatott formák, az ujjnyi föld és óriás ég, a térszeletek ábrázolásának hiánya, a vastag hegyű zsírkrétával túl kicsiben felrajzolt, részletezés nélküli alakok, a sztereotip megközelítések, a meséskönyvekből másolt figurák. Elkeserítő. És az is, hogy az ember nem lát különbséget elsős és ötödikes rajz között, mert ugyanolyan ábrázolási szinten vannak.

A „kvartett” munkássága és a kutatás, s így a kötet azért is fontos, mert segíti a hasonló diskurzusok hasonlóságainak és különbségtételeinek értelmezését is. Ez ügyben ha nem is vitán felüli az elhatárolódás az inklúziótól vagy a komprehenzivitástól, mégiscsak megpróbálkoztak a dologgal. Számomra különösen rokonszenves éppen a „kategóriákon való” felülemelkedés ideológiája miatt az „adaptív” jelző. Úgy látom: ebben a jelzőben megtalálták a jól megragadható lényeget – a különböző irányzatok releváns megnevezését.

A pedagógiai munka alapvetően magányos jellegű, lényegében az osztály, egy gyerekközösség és a tanár között zajlik, tulajdonképpen az ő belső ügyük. Ugyanakkor ugyanazzal a gyerekközösséggel több pedagógus folytat magányos munkát, és furcsa módon ezeknek a párhuzamosan folyó magányos munkáknak kell azt az adott közösséget valamilyenné formálni. Az, hogy milyenné, azt jó esetben ezek a magányosan dolgozó pedagógusok egy közösségként, az iskola nevelőtestületeként közösen gondolták ki, de legalábbis tudják, hogy milyen is az, és vállalták. Rosszabb esetben csak teszik a dolgukat bármiféle közös platform nélkül. 

A magyarországi modell lényege a komplexitás és multidiszciplinaritás, vagyis a leíró embertudományok (lélektan, szociológia, kulturális antropológia, politológia, ökológia) és normatív embertudományok (etika, filozófiai antropológia) egymásra épülése, ötvözete, szerves egysége. Másképpen fogalmazva: az Ember és társadalom működése a magyarországi modellben nem marad leíró, pragmatikus szinten, hanem erkölcsi és filozófiai nézőpontból reflektált, főképpen egy nem semleges, de nem is irányzatos, hanem egy nagyon sok mindenki számára elfogadható konszenzusos etika alapján.