Cs. Kovács Márta: Elfuserált nemzedék?

(Évek, hónapok, évtizedek során raktározódnak mondatok-gondolatok valahol hátul, az agyban, és várakoznak. Aztán újra előkerülnek, és többé-kevésbé egységgé állnak össze. A most következő, régen érlelődő gondolatokat egy – valaha hozzám közel álló – nemzedéktársam halálhíre hívta elő. Nem ő az első, aki a halálba itta magát közülünk – alig 50 évesen. Szeretném, ha kiderülne, hogy rosszul látom magunkat. Ugyanakkor Te, aki a nemzedékemhez tartozol és ezt olvasod, de nem érzed magadra vonatkozónak, kérlek, ne sértődj meg. Nem szeretnék általánosítani, de nem tudom nem elmondani, hogy látok bizonyos törvényszerűségeket. Ezért mondhatnám azt is: „akinek nem inge, ne vegye magára” – de inkább így mondom: ha megbántana valamelyik állítás, vedd úgy, hogy csak magamról beszélek, vagy csak én látom így magunkat, a tévedés jogának fenntartásával.)
 

„Elfuseráltak vagyunk” – ezt mondta egyszer egy barátom.

És azt is: „ne akarja elvenni tőlünk senki, hogy igenis szerettünk élni, és jól éreztük magunkat a 70-es 80-as évek Magyarországán. Lényegében mindenünk megvolt, amire reálisan vágyhattunk, ami nem, azt pedig nem is ismertük – úgyhogy ne szidjuk a szocializmust, és ne tegyünk úgy, mintha rosszabb lett volna, mint a mai nagy fene szabadság”.
 
Tényleg így gondoljuk? Vagy ez csak a „felszín fecsegése”?
 
Fontos lenne tisztázni, több okból. Tudni kellene, valójában hogyan látjuk mi a világot? Van „világnézetünk”? Vagy csak volt? Volt egyáltalán? Megváltozott? Ha igen, miért? És miért ilyen ellentmondásosan?

A mai 45-55 évesek közül sokan gyűlölik (a szó valódi, zsigeri értelmében) a „nemzeti”-nek nevezett világképet  – miközben a nyolcvanas években nagyjából ugyanúgy megvetették a szocializmus hazugságait, mint az akkori „ellenzék”. Ugyanúgy járták Erdélyt, a táncházakat és az underground koncerteket – vagy ha maguk nem is jártak oda, de eszükbe sem jutott megvetni és fanatikusnak tartani azokat, akik ezt tették. A „rendszerváltásnak” is lelkes, de legalábbis elfogadó, támogató hívei voltak.

Mi történt – mi derült ki – „menet közben”? Úgy az ezredforduló táján, amikor ez a nemzedék sorban kezdett átlépni élete nagy válaszvonalán a negyvenes éveibe? Amikor végérvényesen véget ért az ifjúkor, az is kiderült, hogy a „rendszerváltás rendszerébe” nemcsak az időseknek, de nekünk, rendszerváltás kori alig-harmincéveseknek sem  sikerült beilleszkedni.

Fogalmazhatunk világosabban is: az 1989 utáni változásokkal korlátoltságunk tagadhatatlanná vált.
Miért vagyunk-lettünk korlátoltak – és ezért frusztráltak, és ezért szerencsétlenek és betegek és terméketlenek és önsajnálók és alkoholisták és depressziósak és pánikbetegek és megkérgesedettek és monomániásak és elszálltak és mindezek miatt valóban elfuseráltak? Kik vagyunk „mi”?

Nevezhetjük magunkat „nemzedék”-nek?

Akiket egyívásúaknak mondok, születtünk kb. 1956 és 66 között. Kicsit később, mint a „nagy generáció”, de kicsit előbb, mint a „rendszerváltó” derékhad.

Nekünk már nem volt beatkorszak – ezt a csatát megvívták előttünk. Már szabad volt a farmer és a hosszú haj, kötelező olvasmány – de a múlt része – az Üvöltés, némi nosztalgia lengte be a hippi-korszakot, látszólag nem volt mi ellen és miért harcolni.

A mi korszakunk mottója „az elvárt feladatok minden körülmények közötti teljesítése” volt. Ha ez nagyjából problémamentesen sikerült, jutalmul szintén problémamentesen  lehetett kulturálódni (értsd: könyv, színház, film, és zene – elsősorban koncertek). Ettől úgy éreztük, kielégítő értelmiségi életet élünk. Zenénk a már befutott LGT (a „Képzelt riport…”  bemutatása idején még általános iskolások voltunk. Csak hatalmas sikerét éltük meg némi borzongással – mármint hogy milyen szörnyű lehet drogfüggő fiatalnak lenni Amerikában –, de igazi fiatalságunk már az LGT Barta és Laux nélküli – „fuj, disszidáltak” – konszolidált korszakára esett). Ott voltak a Koncz Zsuzsa-féle versmegzenésítések (amik senkit sem bántottak, kizárólag intellektuális síkon kellett őket megérteni – de kétségtelen, hogy megszerettük a magyar költőket), és a Fonográf (nem komolyan vehető, de kellemes), Dusán intellektuális dalszövegei és Katona Klári gyönyörűen elénekelt, szép érzelmei.

Ez az idő (a hetvenes évek vége, nyolcvanasas évek eleje) ugyanakkor a „nemzeti” kultúra felfedezésének, a táncházmozgalomnak, a Muzsikásnak, az Erdély-járóknak nagy korszaka, és egy másik csapáson jött a jazz és az underground is (Interbrass, Dresch, Európa Kiadó, Kontroll Csoport és társai). Az underground kiábrándultsága, a jazz elvontsága tetszett, de hogy miért, azt nem igazán fogalmaztuk meg magunknak. Legfeljebb az általános életérzés és nem a saját sorsunkkal való elégedetlenség jegyében.  Adyt, Rimbaud-t, Baudelaire-t előszeretettel olvastunk, mert olyan „jó dekadensek” voltak, és a lázadásuknak volt valami jó íze. Éreztük, de nem értettük.

Cseh Tamás és Bereményi kivételek voltak (az első lemezük – Levél nővéremnek - gimnazista korunkban készült, és azután sorra jött a többi).  Ők nem voltak olyan egyszerűek. Ugyanis mondtak néhány olyasmit, és ráadásul úgy a (nekünk akkori) közelmúltról – amit nem nagyon tudtunk hova tenni. Magyarul: sok mindent nem értettünk. Ezért Cseh Tamást (aki persze egyben Bereményi is) sokan „nem szerették”. Jómagam ezeket a „nem értéseket” ösztönösen, valamikor megfejtendő rejtvényként raktároztam el magamban, de sokan voltak,  akik  azt mondták: Cseh Tamás túl „lila”, és mindenki sznob, aki odavan érte, mert mindenki csak úgy tesz, mintha értené.

Tulajdonképpen minden rendben volt az alatt a 20-25 év alatt, amíg fölnőttünk, persze az egyéni családi problémákon kívül, de a szüleinken sem gondolkodtunk túl sokat. Ez a legvidámabb barakk korszaka – huszonévesen már nyugatra is mehettünk turistakeretből.

Ami nemzedékké tesz minket, az nem egy teljesítmény, nem valami ellen, vagy valamiért történő harcok, erőfeszítések közösségformáló ereje, hanem a Nagy Közös Problémamentesség. Az a csak most, utólag lemérhető hatás, amit a konszolidált „hazugságszisztéma” gyakorolt egy felnövekvő, nyitott, mindenre érzékeny nemzedékre. Egy cikkben már olvastam a nemzedékünkre vetítve azt a – nem véletlenül éppen Bereményitől származó – megfogalmazást, ami a 70-es évek közepétől jellemezte az országot: ez volt az a korszak, amikor Valóság nagybátyánk elutazott.  

Hogy szólt a dal?

"Elutazott tőlünk családunk egyik tagja,
akit oly hőn
szerettünk, egy Valóság nevű nagybátyám.
Sajnos már nincsen velünk,
levelet ír csak nekünk..."

Aztán később volt egy másik dal is, amelyik nem mondta ugyan ki, de szintén Valóság nevű rokonunkról szólt:

"Egy kisvárosban, ha jól emlékszem,
túl elszálltam,
hárman is voltak, ott megfogtak
egy konyhában...

...szárnyaimból hullott a toll, s a kisvároson
csendesen átment egy autóval egy rokonom.

Ez az a rokon, akire leginkább számítottam,
és ő volt az, aki otthagyott egymagamban...

...pihegtem ott, s aki fogott, langyos tenyér,
s hallottam még, távol egy autó a sztrádára ér..." 

Ki volt Valóság nagybátyánk?

Szüleink kortársa, aki a mi tanítónk lehetett volna, kellett volna, hogy az legyen. Valakik elküldték. Beült – vagy talán beültették – egy autóba, és elhúzott. A dalban a hős (de csak túl-elszállt állapotában) – még hallja, mikor az autó a sztrádára ér. Mi, a nem-elszálltak, az „okos”-ok már az autót, sőt, a hírét sem hallottuk. Ezért aztán ez a dal egyike volt azoknak, amiket nem értettünk. Hát persze, nehéz is lett volna megérteni, hiszen azt, akiről szólt, Valóság nagybátyánkat nem ismertük. Igazából nem is elutazásának, hanem tartós távollétének időszaka volt a mi „nagy időnk”, amikorra már majdnem tökéletesen sikerült megfeledkezni róla – vagy egyenesen megtagadni őt.
 
Ebből viszont – akár bevalljuk, akár az önsajnálat homokjába dugjuk a fejünket, akár becsukjuk a szemünket, akár elalszunk, akár betegek leszünk, vagy egyéb menekülési útvonalat keresünk – kérlelhetetlenül következik: az egész világunk látszat volt, színház egy mesterségesen felépített színpadon, ahol nem néztünk soha a kulisszák mögé vagy a közönségre, csak játszottunk. („Légy ma gyerek és játssz megint velem… hisz az időre hályog tapadt…”)

Ma pedig nem értjük, miért folyt el a látszatélet és a káprázatboldogság az ujjaink közül anélkül, hogy bármit elértünk vagy megvalósítottunk volna. Másként fogalmazva: nem akartuk és ma már nem is tudjuk testre szabni az életünket, a gyári beállításaink pedig nem működnek a megváltozott körülmények között, illetve csak rugóra, mechanikusan. Ezért utasítunk el mindent, ami a látszatvilágnézetünk és a huszonévesen eldöntött életrendünk és fontossági sorrendünk ellen van. És ennek a beállítódásnak – sok valódi érték mellett, amit még megkaptunk – van egy stabil és életveszélyes alapja: Valóság nagybátyánk letagadása, a vele való rokonság megtagadása elsősorban önmagunk előtt. Egyszerűen nem vesszük tudomásul a tényeket, és azt, hogy a tények elfogadása után, ítélkezés és felháborodás nélkül tovább kell menni és valami másba kezdeni. Viszont bajnokok vagyunk a szenvedésben és ennek különféle segédeszközökkel való levezetésében, azzal áltatva magunkat, hogy fiatalon kialakult, általunk értékrendnek nevezett beállítódásaink összessége az etalon, de a megváltozott (értsd: csúnya) világ nem tart igényt a mi kincseinkre.  

Nézzük konkrétan – mondjuk – annak a nyelvtagozatos gimnáziumi osztálynak a történetét, amelyik – mint közösség – az én életemben olyan mély nyomot hagyott, hogy csak 49 évesen jöttem rá, hogy végérvényesen elmúlt, és talán abban a formában, ahogyan hittem, soha nem is létezett.

„Évvesztességtől” függően 1959-60-ban születtünk, főként 13. kerületiek (benne Angyalföld és a Lipótváros egyaránt), általános iskolában a legjobb tanulók, hiszen csak így lehetett bekerülni 74-ben a Berzsenyi Dániel Gimnáziumba, ahol akkor 4-szeres volt a túljelentkezés.  Eleve kiválasztottnak éreztük magunkat ezért – aztán az osztályon belül jött egy újrarétegződés, mert a legjobbak között nem maradhat mindenki a legjobb. Emiatt aztán voltak frusztrációk – ami nem befolyásolta az érzést, milyen jó nekünk, hogy ide járhatunk.

Aztán az iskola, ami valóban jó volt. Pont annyira (mindig csak annyira, de annak a határáig) engedő, amennyire akkor már lehetett, és ami nagyon fontos: maradt még a régi időkből néhány nagy tanáregyéniség. Ők valóban szellemiséget hoztak az iskolába, így hatottak a tanárok középnemzedékére is. És épp a mi korszakunkban jött néhány „ifjú titán” – lelkes, a bölcsészkart frissen elvégzett, új szelek üzenetét hozó tanárok.

Nem volt matrózblúz, csak fehér fölső november 7-én, szemet hunytak a vécében dohányzás fölött, és támogatást kapott minden kulturális kezdeményezés az önképzőkörtől a pincében kialakított diszkón – sőt „progresszív diszkón” – át a filozófiai kérdéseket feszegető „Marxista diákkör”-ig. Mindezt akkor nagyon értelmiséginek éreztük.

A nagyszerű tanárok révén is megismerni véltük, milyen az értelmiségi lét – de épp azért, mert ily módon „kielégültünk”, bizonyos értelemben el is aludtunk. Nem akartunk lázadni sem, mert tulajdonképpen teljesen jól voltunk, valódi értékeket, művészetet, gondolkodásmódot kaptunk, egy pillanatra sem unatkoztunk, tele voltunk tennivalókkal, tervekkel, programokkal, filmklubbal, színházzal…

Jóllakva azzal, amit felkínáltak, de soha a mást, a rejtettet, a netán megvetettet és a miérteket nem keresve, így ellenállással lényegében nem találkozva, azzal a biztos tudattal, hogy ez a mi világunk, ami örökre így marad, és ha elvégezzük azokat a feladatokat, amiket az élet akkor nekünk adott, akkor minden jól lesz.

Nem néztünk soha vissza, ha mégis, csak „történelmi távlatban”, azaz tökéletesen kívül állva és magunkra nem vonatkoztatva a múlt történéseit, jó messzire, a tantárgy és a történelmi érdeklődés szintjén – a közelmúltba semmiképp. Valahogy úgy adódott, hogy eszünkbe sem jutott a közelmúlt. Az el volt nagyolva a történelemkönyv végén, negyedikben, mikor már a felvételi őrület volt, amúgy meg senki nem beszélt róla. Legkevésbé a szüleink és a tanáraink.

Nem vettük észre a csöndeket – nem is vehettük észre, mert tizenévesen az ember nem a csöndre figyel – no meg akiknek beszélniük kellett volna, azok akkorra már művészi szintre fejlesztették a csöndben maradást. A folytonossági hiányok egész egyszerűen nem tűntek föl nekünk. 56-ról hallottunk, persze: milyen rettenetes volt az a sok halott, ellenforradalom volt, de már túl vagyunk rajta, hála Istennek (akkor kisbetűvel), és az a sok disszidens is milyen beképzelt alak, aki „akkor” és „azóta”, csupán csak a nagyobb jólét kedvéért hűtlenül elhagyta az országot, most meg idejön a pénzével és a hatalmas amerikás mandzsettagombjaival.

Kb. ennyi volt, amit a környezet sugallt, és mi nem gondoltunk bele. Mivel mindig minden ki volt alakítva körülöttünk, csak menni kellett az előre kijelölt utak valamelyikén, egész egyszerűen nem gondoltunk semminek a mélyére. Nem tettünk föl kérdéseket, mert soha semmit nem kellett megoldanunk, megváltoztatnunk, megalkotnunk, ledöntenünk, kitalálnunk...

Éltünk a felszíni jelentések világában. Semmi nem érdekes, csak az életnek azok a fölső rétegei, amit szabadon élvezhettünk: hiszen fiatalok voltunk, a tabuk akkorra megszűntek, meg lehetett vetni, ki lehetett nevetni minden olyan nevetséges polgári szokást, ami a szabadságunkat korlátozza… Úgy-ahogy még alkalmazkodtunk a szüleink életrendjéhez – de már bocsánatos bűn volt külön programot csinálni családi ünnepen, nem betartani az étkezések rendjét. Még tudtuk a feladatainkat – segíteni kell a házimunkában, jól kell tanulni, nem kilengeni, nem keveredni szélsőségekbe, házibulis részegeskedésbe és netán rendőri intézkedésbe. Még tudtuk, hogy este haza kell érni, mire megígértük, de már inni, dohányozni, sörözőkben világ-megváltani is lehetett – sőt, szinte kötelező volt. (Így aztán rendesen rá is szoktunk az ivásra és a dohányzásra.)

Olyan volt, mintha egy mesterséges színpadkép lett volna a környezetünk: csak azt láttatták velünk, ami a problémamentes „fejlődésünkhöz” hozzájárult – az eltérő véleményekről nem is tudtunk, de nem is voltunk rá kíváncsiak, hiszen soha életünkben nem voltunk valódi ellentétek valódi részesei és szellemi szinten nem is láttunk ellentétet, sem kiegyenlítődést.

Ebben a világban azt hittük, otthon vagyunk, miközben a mélyben fortyogott, és szinte az arcunkba fröcskölt a 20. század magyar történelme.  Hihetetlen, de nem tűnt fel nekünk, hogy 1914 óta (de persze már előbb is) a mi születésünkig szinte folyamatosan, szünet nélkül sorsfordító dolgok történtek az országban. I. világháború, Trianon, Bethlen-korszak, Horthy-korszak, megint világháború, nácizmus, párizsi béke, „felszabadulás”, fényes szelek, többpártrendszer, diktatúra,  56 – és máris megszülettünk.

Döbbenet: egy olyan nemzedék, amelyik ilyen irdatlan viharok között pont egy viharközi szünetbe született bele, és 20-30 éves koráig abban nőtt fel!

Akvárium-nemzedék. Vihar nincs, szél nincs, mesterséges táp, mesterséges fény, korlátozott mozgás, semmi távlat, semmi összehasonlítás.  Az én nemzedékem élete első 25 évét úgy élte le, mintha az országban soha nem lett volna – épp ezért soha nem is lehet, gondoltuk mi az akváriumban –  égszakadás-földindulás, és természetesnek vette, hogy az a világ a létező világok legjobbika.

Hogyan sikerült egy ilyen nemzedéket fölnevelni? Egyáltalán: ki nevelt föl minket?
A hallgató szüleink. Akik vagy azért hallgattak, mert ennivaló, lakás volt, de ők pontosan tudták, hogy mindezt egy pillanat alatt el lehet veszíteni, és ettől féltek. Vagy azért, mert olyan pozíciót kaptak a véglegesnek beállított rendszerben, ami Óz, a nagy varázsló csalóka szemüvegén keresztül láttatta a világot. Talán még őket is elaltatta ideig-óráig, de minket mindenképp.

Nagyszüleink? Szintén hallgattak, keveset láttuk őket, keveset tudtunk róluk, mert szinte minden család szétszakadt – persze még a mi időnk előtt, a „múltban”. A szüleink a városban, a nagyszüleink pedig általában „otthon”, vidéken, ahol a szüleink születtek. Ők  élték a maguk életét – a maguk rendje szerint – valahol messze, aki szerencsés volt, nyáron mehetett hozzájuk nyaralni. Pedig ők még jól ismerték Valóság nagybátyánkat, csak nem beszéltek róla, mert ezt várták tőlük a gyerekeik, a mi szüleink.

Dédnagymamám velünk lakott. Őt abból a békési kis faluból, ahol egész életében a családjával együtt élt, ahol a szüleit, férjét, egyetlen lányát eltemette, ahol átvészelte összes birtokuk elvételét, de sikerült megtartania a családi házat, és csodával határos módon az utolsó pillanatban elkerülte a kitelepítést – a hatvanas évek első éveiben egyik unokája, anyám nővére Budapestre hozta. Azért, mert így valahogy sikerült elintézni egy „lakáskiutalást”. A nagymama szó nélkül feladott mindent, beköltözött a szüleimhez a neki biztosított félszobába (amit az első években megosztott velem, hiszen összesen másfél szoba volt), és ettől kezdve 1979-ig (akkor halt meg, 88 évesen) csendben volt. Budapestre költözése után profi szintre emelte a csend művészetét. Megsüketült, de ha kiabálva beszéltünk, hallott. Így el lehetett mondani neki, ami tényleg fontos, de többet nem, és neki sem kellett beszélnie, csak ha akart. De gyönyörűen tudott mosolyogni és sose haragudott. Évente egyszer ment ki a lakásból, misére és – gondolom – gyónni. Ha megszólalt, egy-egy mondatot mondott, és soha nem bántott senkit. A rózsafüzért pergette, és mindig dolgozott valamit. Nekem sokszor mesélt – de soha nem az életéről, csak a Benedek Elek mesekönyvből, és mivel a saját hangját nem hallotta, mindig belealudt a mesébe. Én bökdöstem, hogy „Nagymama, ne aludj!” Akkor is csak mosolygott, és mondta, hogy „De Mártika, a nagymama már álmos.”

Tőle sokat lehetett volna tanulni, de csak most értem meg, hogy mit.

És ki nevelt még minket? Maga az akvárium, ahol azért árulkodtak bizonyos jelek.

24 évesen tudtam meg, teljesen „véletlenül” (egy „szamizdat” kéziratában olvastam), hogy az 50-es évek egyik vérbírója, Jankó Péter élt abban a lakásban, amiben 7 éves koromtól laktam. Az özvegyével cseréltek lakást a szüleim, Jankó Péter  a „mi” konyhánkban öngyilkos lett. Emlékszem, amikor beköltöztünk, rettenetes állapotban volt a lakás. Minden ajtón volt egy kör, és benne késdobálás nyomok. A szüleim mesélték, hogy egy „nagyon furcsa fiú” lakott a lakásban, aki azzal szórakozott, hogy célba dobált konyhakéssel az ajtókba, de úgy, hogy elé ültette a nővérét, legyen tétje a dolognak. Ez Jankó Péter fia volt. Ma sem tudom, hogyan hatott az életünkre az a lakás. A „hely szellemét”, ha gonosz volt, talán már kiűztük, de lehet, hogy ma is kísért. Mindenesetre nem tudtam róla, mert nem mondta senki – pedig tudták.

Nyilván mindannyiunk életében ott voltak elszórva a hasonló mozaikdarabkák, csak egy kis akarat, vagy valamilyen indíttatás kellett volna ahhoz, hogy megpróbáljuk őket összerakni. De nem volt. A világ azt állította, nem érdemes keresni semminek az okát és értelmét. Mi szófogadóan nem is kerestük. Nekem – mint a nem értett Cseh Tamás dalok – valamilyen okból helyet kértek a memóriámban azok a kockák, amiket nem tudtam elhelyezni. Megjegyeztem őket, legalábbis egy részüket, és aztán évek múlva elkezdtek szép sorban a helyükre kerülni.

Például ilyen volt nagyszerű középiskolai történelemtanárunk búcsúja, aki az utolsó órán elsírta magát, és bocsánatot kért tőlünk, amiért 4 éven át hazudott. Azután – minden magyarázat nélkül, és akkor teljesen érthetetlen módon – arról kezdett el mesélni, hogy 1956-ban, az ellenforradalom idején hogyan indult el gyalog vidékről Budapestre, és út közben mit tapasztalt.
 
Valami ilyesmi volt a mi középiskolai osztályunk alaphangulata. Aztán jött az egyetem, jött a szerelmek és a „fészekrakás” korszaka. Ez minden figyelmünket lekötötte. És egyszer csak itt volt  Nagy Imre és társai temetése – egy helyzet, amikor a mi életünkben először jelentkezett a Változás.

A világban vadkapitalizmus lett, mi felnőttek lettünk. Aztán rá kellett jönnünk, hogy bár a szüleink életében nem vettek részt hangsúlyosan a korábbi nemzedékek, mi a gyerekeinken kívül szüleinkért is közvetlenül felelünk. És hogy élesben megy az élet-halál harc. Nekünk pedig alig van fegyverünk. Nincs meg az előző nemzedékek szívóssága és élettapasztalata – és nincs meg a gyakorlati tudásnak az a szintje, de az a fajta kíméletlenség és az a versenyszellem sem, amit az új világ megkövetel.
 
Csodálkozunk, hogy ez a nemzedék nem tud ellenállni az azóta is folytatódó földindulásnak? Csodálkozunk, hogy nem tudja, hova tartozik, csak azt, hogy hova nem? Hogy sértett, hogy elégedetlen, és mindenekelőtt: retteg attól, hogy nem tudja magát és a családját biztonságban tudni, és fogalma sincs, mi ennek az egésznek az értelme? És ebből következően ő sem tudott fölnevelni egy életképes nemzedéket?

A mi szüleink azt hitték, azzal tesznek jót, ha elkerülik a „kettős értékrend” csapdáját. Ha mélyen hallgatnak arról, amit egyébként a legfontosabbnak tartanának. És ezzel nagyon rosszat tettek – nyilván a legjobb szándékkal.

Mi nem hallottunk Istenről, nem hallottunk arról, mi történt 56-ban, hogy kik azok az oroszok, miért voltak és miért maradtak itt, és hogy ez egyáltalán nem természetes. Hogy mit jelent a 20. században magyarnak lenni, és főként: hogy az ország urai a mi gyerekkorunk óta továbbra is azok, akik a fekete autókkal vitték el az embereket, és nemcsak a filmekben, hanem a Valóságban…

Nem tudtuk, mert egy szóval sem mondták, miért fontos a vasárnapi ebéd, az, hogy a család együtt nyaral, hogy mi a kereszténység, és hogy van olyan értékrend, ami soha nem változik. Nem  mondták, de valahogy közvetve azért mutatták (ez az, amibe kapaszkodtunk), szüleink még ehhez tartották magukat, de nyíltan még családon belül sem képviselték a tradíciók és a nem változó értékek fontosságát, hiszen az új urak egyenesen megvetették a hagyományokat.

Közben azt is tökéletesen láttuk, hogy a külső, látszat-értékrendet senki nem veszi komolyan. Már senkit nem érdekelt az internacionálé és a „tudszoc” könyvekben leírt szöveg, de úgy vettük tudomásul, hogy időnként ezt a szöveget kell hallgatnunk, mint ahogy esik néha az eső.

Eredmény: értékrend helyett a semmi. A régiről hallgattak, meg sem ismerhettük, a jelenlegiről pedig pontosan tudtuk, hogy nevetséges. Éltünk a díszleteink között, mintha azok örök időkre szólnának. Házasodtunk, mert eljött az idő, gyerekünk lett, azt aztán már úgy neveltük, hogy „fölösleges” kötöttségek ne korlátozzák. Eredmény: már a tanulást sem kell komolyan venni, fel sem merül, hogy a gyerek vegyen részt a családi feladatokban, a gyerek éljen csak úgy, ahogyan neki jó… aztán elcsodálkoztunk, hogy tényleg olyan nemzedék nőtt fel, akit már alig köt valami, aki nem érti, hogy Rend és Mérték kell az élethez. Vagy gátlástalanul harcol a karrierért, mert a „jólét” érdekében erre kényszerül, vagy gátlástalanul parazita, mert erőfeszítést nem tanult. (Bocsánat, sarkítottam.)

A díszletek tehát összedőltek, és mi csak csodálkozunk, hogy milyen a világ. Fel vagyunk háborodva, hogy küzdenünk kell. Hogy nem úgy viselkednek velünk, mint amikor még a színpadon voltunk. És azt gondoljuk: „mi mindent megtettünk”. Pedig nem így van. Valóban mindent úgy csináltunk, mint a létező világok legjobbikában – lehető legkevesebb konfliktussal és önálló elképzeléssel – , de ez kevésnek bizonyult.

Most rájöttünk, hogy nem a létező világok legjobbikában élünk és nem értjük, mit rontottunk el, mert úgy érezzük, nem vagyunk hibásak. És sírunk az életünk romjai fölött, az elfuseráltságunk fölött – persze emellett a lelkünk mélyén úgy hisszük, hogy az a régi díszletvilág volt az igazi. Ennek megfelelően gyűlöljük a nemzetieskedést és azt a fajta mentalitást, ami bármiféle ébresztésre irányul. Benyaljuk a mézesmadzagokat, amik a régi problémamentes világ stílusát idézik – még ha tudattalanul is.
Egész egyszerűen nem kívánunk találkozni Valóság nagybátyánkkal. Pedig visszajött, és ez teljesen készületlenül ért minket.

1989 után pár évvel – mikor magunkhoz tértünk – egyszer csak bekopogott az ajtónkon: itt vagyok. Én vagyok az. Vegyél tudomásul. Mi meg – mivel nem volt elég megnyerő – gyorsan becsaptuk az ajtót, és azóta sem akarunk róla tudomást venni.

Pedig azt, aki az ajtón kopog, be kell engedni. Ez a Valóság egyik törvénye. És vele be kell engedni egy szigorú szabályrendszert, ami a Valóság egy másik, túlélési törvénye. El kell fogadnunk, hogy az általunk huszonévesen felállított „világnézet” úgy, ahogy volt, nem volt része a Valóságnak. Abból, amit akkor gondoltunk, csak bizonyos (örök) értékek állják meg a valóság próbáját, és ezek az „örök értékek” azok, amelyekre annak idején a legkevésbé voltunk kíváncsiak. Mi mindig a szubjektív  vélemények jogát vindikáltuk magunknak – és nem a világ csúnyaságába, hanem ebbe, a saját szubjektivitásunkba és ezáltali gyengeségünkbe buktunk bele. Abba, hogy a „kettős értékrend” elkerüléséből nem-értékrend, szubjektív, személyenként változó és így közösség, netán nemzet formálására alkalmatlan, magán-értékrendek lettek. Sejtések, amikből jól-rosszul magunk építgettük a magunk magánéletét, objektív vezérfonal nélkül. És mivel vezérfonalunk nem volt, csak saját magunk, elkezdtük magunkat isteníteni. Nem ismertük el soha a felettünk valót, legyen akár ember, akár Isten. Pedig a hierarchia pozitív fogalom: azt jelenti, „a szent uralma”. Nekünk semmi nem volt szent – a családunkon, a gyerekünkön, a verseinken, az emlékeinken kívül.  De ezek változó dolgok, és önmagukban nem táplálnak. Így hát magunkra maradtunk – látjuk, mire mentünk.  

Nem tudunk igent és nemet mondani, mert elvisznek a hogyan és a miért magyarázatai, nem tudunk saját magunkon belül elkötelezettséget találni. Ezért  iszunk, önsajnálunk, világot már nem váltunk, feladtuk a gyerekeink nevelését, mert tehetetlenek vagyunk a droggal és az ösztönvilággal szemben, amivel szemben nekünk kellett volna kiépítenünk az ő immunrendszerüket. Ennek is az az oka, hogy amikor itt volt az ideje, nem tudtuk, mire is kéne nevelni őket, hiszen minket se neveltek semmire.

Még nem késő, spirituálisan sose késő. Még van kb. tíz-tizenöt évünk, hogy rájöjjünk, mi is történt velünk, és mi a dolgunk. És mert mégiscsak lappang bennünk valami egy ősi, örök értékrend alapjaiból, ezt kell magunkban felépíteni, a tudattalanból a tudatba, a világos oldalra hívni, azt magunknál fontosabbnak elismerni, és ehhez feltétel nélkül hűnek maradni, ahogyan voltak emberek, akik megtalálták az egyetlen fontosat akkor, amikor mindentől megfosztották őket.

Ha előhívjuk magunkban, amit a szüleink mégiscsak elbújtattak bennünk, betöltjük a feladatunkat, lesz valamink, ami a miénk és tőlünk nem elvehető. Ha ezt megtaláljuk, nem kell már a világot vagy a másik politikai oldalt hibáztatni, máson levezetni a frusztrációinkat, mert rájövünk, hogy v a g y u n k, és ennél többre nem vágyhatunk.

És akkor nem kell örökre elbódulni, egyedül elmúlni egy lerobbant lakásban, békétlenül és méltatlanul.

Ha elmegyünk, inkább úgy, mint ahogy a gyerekdal mondja: „nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta”.  Álmunkból fölébresztve is tudjuk a dalt – de mégsem így csináljuk. Nem is értjük, nem keressük az értelmét.
 
Most már úgy látom, az egész életünk ennek az értelemnek a kereséséért van. Hogy az üzenetet, amit – többek között – ez a dalocska is hordoz, a Valóság nyelvére lefordítsuk, és képesek legyünk beemelni az életünkbe, a mindennapjainkba.