"A gondolkodás nem fáj..."

Harnos Nelli interjúja Clemens Prinzcel

Clemens Prinz osztrák néprajzos és műfordító, 15 éve él Magyarországon. Ez idő alatt 7 évig tanított német nyelvet és szakfordítást a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol betekintést nyerhetett a magyar közoktatásba is. A Magyarországon élő külföldiekkel folytatott interjúsorozatunk első részeként őt kérdeztük a hazai és az osztrák oktatási rendszerrel kapcsolatos élményeiről, benyomásairól, véleményéről.

Ha megtehetnéd, hogy földrajzi kötöttségek nélkül szabadon választasz iskolát a fiadnak, most hová íratnád be, és miért?

Nem magyar iskolába íratnám be, mert egyetemi oktatóként azt tapasztaltam, hogy a frissensült egyetemi hallgatók általában olyan iskolákból kerültek ki, ahol nem vették emberszámba a diákokat. Úgy láttam, hogy az oktatás alsóbb szintjein nem az ember a fontos, hanem a teljesítmény, és úgy trenírozzák a gyerekeket, mintha cirkuszi szám- és lexikon-artistákat szeretnének belőlük nevelni. Én gondolkodó, kritikus gyereket akarok, tehát a magyar oktatási rendszer, és főleg a tervezett Hoffmann-féle, nem neki való.

A BME-n a legtöbb hallgatóm gyakorlatilag nem rendelkezett problémamegoldó képességgel. Egy évben jó, ha volt 3-4 olyan diák, akik ha feladat elé állítottad a csoportot, nem néztek rád bambán, hanem elkezdték csinálni. De ők egytől egyig egy Waldorf-iskola vagy az Alternatív Közgazdasági Gimnázium növendékei voltak. Érdekes módon az éllovas gimnáziumok egykori diákjai között alig akadt olyan, akinél ez a képesség fejlett lett volna. Kevesen álltak elő eredeti ötletekkel, és még a legtehetségesebb diákok sem tudtak mit kezdeni azzal, ha a véleményüket kérdeztem, ha kíváncsi voltam, mit gondolnak bizonyos kérdésekkel kapcsolatban. Nem volt véleményük.

Akkor mégis hol és milyen iskolát választanál a fiadnak?

Minél kisebb osztrák iskolát. Ausztriában az osztálylétszám is alacsonyabb: a felső határ 25 fő, de azért is választanék minél kisebb iskolát, mert ott általában még ezt a határt sem érik el, ugyanis amint lehet, kettéválasztják az osztályokat. Ha például egy évfolyamon 28 diák tanul, két 14 fős osztályt alakítanak ki belőlük, ezért nem ritkák a 14-16 fős osztályok sem. Ezt azért tartom fontosnak, mert én magamon is tapasztaltam, hogy kisebb iskolákban, vidéken jobban foglalkoznak a gyerekekkel, rugalmasabbak a pedagógusok, és ami az oktatás színvonalát illeti, nincsenek jelentős különbségek az iskolák között. Ezt nem a nagy, szent centralizációval érték el, épp ellenkezőleg: minden tanár tág keretek között döntheti el, mivel foglalkozik jobban és mivel kevésbé. Az osztrák érettségi rendszer erre (még) ad lehetőséget.

Milyen volt Ausztriában diáknak lenni?

Én egy kicsi, kb. 130 fős gimnáziumba jártam Felső-Ausztriában, 3 km-re a cseh vasfüggönytől, ahol azért lőttek, és nem csak a levegőbe. Isten háta mögött jártam iskolába, mégis magas színvonalú oktatásban volt részem, jó pedagógusok tanítottak, akiknek nagy szabadságuk volt a saját tanterv kialakításában. Akkoriban – kb. 25 éve – még gyakori volt, hogy frontális munkamenetet alkalmaztak a pedagógusok, de előfordult már az is, hogy interaktív módon szervezték az órákat. A magyar szemlélettel összehasonlítva lényeges különbség volt, hogy nem kellett minden adatot fejben tartanunk, elég volt sarokpontokat tudni, és hogy hol lehet utánanézni annak, amire épp szükségünk volt. Emiatt itt Magyarországon előfordult sokszor, hogy nevettek rajtam, mert valamilyen adatot nem tudtam. Viszont 20 év után még mindig emlékszem szinte mindenre, amit az iskolában tanultam. 

Milyen volt a közösségi élet ott, ahol tanultál?

Az iskolai évek alatt – legyen az felső tagozatos iskola vagy gimnázium – többször vittek minket kirándulni, sítanfolyamra, sítáborba, és volt, hogy egy egész hetet Bécsben töltöttünk. A gimnáziumban rendeztek sporthetet, amelyeken ki-ki kedve és lehetősége szerint vitorlázhatott, szörfözhetett vagy kerékpározhatott. Persze az ottalvós táborokban az esti programokban sem volt hiány, ezek alkalmával volt lehetőségünk egy kicsit személyesebb kapcsolatot kialakítani a tanárainkkal is.

Volt, hogy a diákok koncertet adtak az iskolában, de arra is volt példa, hogy a helyi vállalkozók kirakataiba festettünk zászlókat, vagy éppenséggel megírtunk egy színdarabot, amit később elő is adtunk. Egyszer egy projekthét keretein belül betonból öntöttünk szobrot, de készítettünk fémplasztikát is ócskavasból. Az persze nagyrészt tanárfüggő is volt, hogy ki milyen közösségi programot szervezett.

Milyen a jó tanár szerinted?

Egy jó tanár kicsit a saját gyerekének tekinti a tanulókat, ami alatt azt értem, hogy érdeklődik a gyerekek iránt az órákon túl is. Beszélget velük, kérdezi őket, figyel rájuk, és még meg is jegyzi, amit mondanak neki. Olyan, mint egy jó pincér, zöldséges vagy orvos. Sokan azt hiszik, hogy ez nagy energiabefektetést igényel, de ez nem így van. A gondolkodás sem fáj, bár sokan meg vannak győződve róla, hogy igen. 

Ezen kívül fontos, hogy meg tudja értetni a diákokkal, hogy van értelme a tanulásnak, és a legunalmasabb dolgokban is lehet valami érdekes. És hogy sokszor kérdezze a diákjai véleményét, ez talán a legfontosabb. Ne legyen mindig elnéző, de a túlzott szigor sem célravezető – ebben meg kell találni a középutat. Ha a diákok belátják, hogy fontos, hasznos és érdekes az, amit meg kell tanulniuk, magától javul a teljesítményük.

És mi a használható tudás ma?

A világra nyitottság. És tudni kell, hol vannak a határaink, meddig mehetünk, hogy még jó emberek maradhassunk.