Leonard Turton summerhilli tanár portréja 2.

"Amit a gyerekekkel csinálunk a tradicionális iskolában, az felháborító. De olyan mértékű, hogy szinte normálisnak tűnik." 

Egy kistelepülés általános iskolájáról lesz most szó. Mint oly sok más falusi iskolát, megérteni csak akkor fogjuk, ha megpróbáljuk megérteni a falut, megpróbáljuk megérteni a lakóit, megismerni a problémáikat. A téma sokakat érzékenyen érinthet, és nem célom, hogy bárkit is megbántsak azok közül, akik őszinték voltak hozzám, őszintén beszéltek a gondjaikról. A problémát úgy próbálom megoldani, hogy a községet a továbbiakban, mint „a Falu” fogom említeni – ha jól csináltam, és nem teljesen ügyetlen a próbálkozás, a Falu nem lesz felismerhető. Mert vendégségben jártam. Nem élhetek vissza a bizalmukkal.

A múlt héten az egyik vidéki iskolában kikapcsolták a fűtést. Kicsit szimbolikus most nekem ez az egész. A szép, új épület, mozgáskorlátozott feljáróval, lifttel, a minden teremben felszerelt interaktív táblával most hideg és üres. A gyerekek, akiknek 60%-a halmozottan hátrányos helyzetű, most mindenfele, lakásban, irodában, ahol még van fűtés, próbálnak tanulni. Esély sincs, hogy a tél végéig visszamenjenek. 

A fiúk természetesen már első este átlopakodtak hozzánk, de egyedül Rony ügye alakult biztatóan, Ádival. Beszélgetés közben fölmértük, hogy Gáló és Ádi kivételével a többiektől semmi jóra nem lehet számítani, mert a focistákon és az ufókon kívül más iránt nem igazán mutattak érdeklődést. Ebben az volt a tragikus, hogy Kovi is ez utóbbi kategóriába tartozott, Gáló pedig másod-unokatestvérként számításba se jöhetett. Az első este egyébként ténylegesen tragédiába torkollt, Gáló telebeszélte Cséká fejét különféle rémtörténetekkel, így Cséká aludni sem bírt, annyira félt, egész éjjel azt hajtogatta, hogy jönnek értünk. Mármint az ufók. 

Csapongás a Nyelv és Tudomány cikkének apropóján

Félve írom le: hogyan akarunk / várunk el idegen nyelvi kommunikációt a középiskolásoktól, ha idegen nyelven csak nyelvszakos tanáraik kommunikációképesek? A legrosszabb történik, ami csak lehetséges: nem nyújtunk mintát a diákok számára. Nagyon egyszerűsítve a helyzetet: a nyelvtudás nem eszközként, hanem szakmaként jelenik meg számukra.

A művészetpedagógusok közössége vélekedik karakteresen úgy, hogy a pedagógusmesterségben, a pedagógusképzésben a mesterség megannyi gyakorlati kompetenciájára kellene helyezni a hangsúlyt: a hatékony-szuggesztív megjelenés, közlés, az „üzenni-való” vállalása megannyi olyan kompetencia, mely sok hasonló vonást tartalmaz a művészi közlés sajátosságaival. A művészetek nevelése-tanítása és a tanítás művészete így lett kiindulópontja a 2011. szeptemberi józsefvárosi dialógusnak.