A múlt héten az egyik vidéki iskolában kikapcsolták a fűtést. Kicsit szimbolikus most nekem ez az egész. A szép, új épület, mozgáskorlátozott feljáróval, lifttel, a minden teremben felszerelt interaktív táblával most hideg és üres. A gyerekek, akiknek 60%-a halmozottan hátrányos helyzetű, most mindenfele, lakásban, irodában, ahol még van fűtés, próbálnak tanulni. Esély sincs, hogy a tél végéig visszamenjenek. 

A fiúk természetesen már első este átlopakodtak hozzánk, de egyedül Rony ügye alakult biztatóan, Ádival. Beszélgetés közben fölmértük, hogy Gáló és Ádi kivételével a többiektől semmi jóra nem lehet számítani, mert a focistákon és az ufókon kívül más iránt nem igazán mutattak érdeklődést. Ebben az volt a tragikus, hogy Kovi is ez utóbbi kategóriába tartozott, Gáló pedig másod-unokatestvérként számításba se jöhetett. Az első este egyébként ténylegesen tragédiába torkollt, Gáló telebeszélte Cséká fejét különféle rémtörténetekkel, így Cséká aludni sem bírt, annyira félt, egész éjjel azt hajtogatta, hogy jönnek értünk. Mármint az ufók. 

Csapongás a Nyelv és Tudomány cikkének apropóján

Félve írom le: hogyan akarunk / várunk el idegen nyelvi kommunikációt a középiskolásoktól, ha idegen nyelven csak nyelvszakos tanáraik kommunikációképesek? A legrosszabb történik, ami csak lehetséges: nem nyújtunk mintát a diákok számára. Nagyon egyszerűsítve a helyzetet: a nyelvtudás nem eszközként, hanem szakmaként jelenik meg számukra.

A művészetpedagógusok közössége vélekedik karakteresen úgy, hogy a pedagógusmesterségben, a pedagógusképzésben a mesterség megannyi gyakorlati kompetenciájára kellene helyezni a hangsúlyt: a hatékony-szuggesztív megjelenés, közlés, az „üzenni-való” vállalása megannyi olyan kompetencia, mely sok hasonló vonást tartalmaz a művészi közlés sajátosságaival. A művészetek nevelése-tanítása és a tanítás művészete így lett kiindulópontja a 2011. szeptemberi józsefvárosi dialógusnak.

Egy új taneszközről

„Neked pörög a dob!” címmel az innovációval foglalkozó oktató játékfilm készült a 13-18 éves korosztálynak. Felmerülhet a kérdés: egyáltalán lehetséges-e egy ilyen bonyolult fogalmat megtanítani a lázadó korban levő tinédzsereknek, ráadásul egy játékfilm segítségével? Tapasztalataink azonban azt igazolják, hogy a diákokat leköti a középiskolai közegben, valóságosnak ható történetként kibontakozó cselekmény, és – bár időnként szájbarágósnak hat a mondandó –, összességében valóban a film szövetébe illeszkedve tanulhatunk és taníthatunk innovációval kapcsolatos ismereteket, fejleszthetjük az ehhez kapcsolódó attitűdöket. Ez utóbbi állítást egy országos felmérés eredményei is alátámasztják.

Biztosan van, akinek jó. Hiszen, aki a kereteket megadta, az is azért írta ilyenné a törvényt, mert neki így jó. Kérdés, hogy azzal mi lesz, akinek ez így nem jó? És képes lesz másként is jól csinálni majd? „Akinek nem tetszik, arra nézve is kötelező!” – hangzott a sommás válasz, amikor valamelyik fórumon erre rákérdeztek. Igen, a törvény kötelezőségét nem is vitatja senki. De talán egy modern demokráciában elvárhatók a tágabb keretek. Amibe jobban betagozódhat ez a sokféle gyerek, iskolatípus, módszertan.