Ugrai János: Gyógyhatású készítmény beábrándulás ellen

Beábrándulás. Ez a műszó arra a több szempontból aggasztó jelenségre utal, miszerint a 21. század elején nemcsak a figyelem növekedett meg a nemzettudat szempontjából különösen fontos történelmi korok és problémák iránt, hanem a réveteg tévhitek, a sokszor kifejezetten veszélyes következtetésekhez, szélsőséges meggyőződésekhez vezető hamis ábrándok népszerűsége is. Nemzeti történelmünk egyes kulcsfordulói élénk vitákat váltanak ki. Jól is van ez így addig, amíg e szakmai polémiák nem lehetetlenülnek el az adott problémát kisajátító, a végletekig leegyszerűsítő sémákat hirdetők lelkesedése miatt. S amíg a történelem azért népszerű, mert a vitatott korok, személyiségek, kérdések árnyalt elemzése lehetőséget ad az érvek ütköztetésére, s a múlttal való őszinte és olykor nagyon is fájdalmas szembenézésre – s az abból való okulásra. Ám ha ez a beábrándulás miatt lehetetlenné válik, akkor a kitalált – konstruált történelem segítségével éppúgy erőszakot lehet tenni a jelenen, mint amilyen erőszakot a múlt elszenved miáltalunk.

A Történelemtanárok Egylete ez ellen kíván fellépni a szóban forgó kötet közreadásával. Célja egyszerű: tisztán látni saját érdekünkben és őszintének maradni saját magunkkal szemben. Vállalkozásának célközönségét pedig természetesen a történelemtanárok alkotják – azok, akik naponta szembesülhetnek azzal, hogy néhány az átlagosnál sokkal jobban érdeklődő diákjuk a hivatalos tankönyvek tananyaga mellett (vagy helyett) igen sok mindent elsajátít a történettudomány által tagadott nézetekből. A kötet kiindulópontja, hogy miként lehet e lelkes, tájékozott, de mégiscsak félinformációkra vagy doktriner tanításokra hagyatkozó fiatalokat elgondolkodtatni, netán meggyőzni arról, hogy hihetnek az általánosan elfogadott adatoknak, megállapításoknak. Miként lehet megakadályozni a tévtanok terjedését? Mennyiben pedagógiai, szakmódszertani vagy tudományos feladat ez az iskolai mindennapok szintjén?

A kérdéskör összetettségét és rendkívüli érzékenységét megfelelően illusztrálja a kötet szerkezete és tartalma. Ez a megállapítás egyszerre dicséret és bírálat is a recenzens részéről. Dicséret, mert egy egészen sokszínű, tartalmában és megközelítésmódjában egyaránt sokféle szempontot mérlegelő, kiváló írásokat és szövegrészleteket közlő könyvet vehetünk a kezünkbe.

A kötet két nagyobb részre osztható. A nagyobbik felében öt vitaest anyagát olvashatjuk, ezt követően pedig egy a középiskolai történelemtanárok számára közvetlen segítséget nyújtó rész következik. Négy vitaest a magyar történelem 20. századi sorsfordulóinak a feldolgozásáról, középiskolai tárgyalási lehetőségeiről és buktatóiról szólt: Trianonra és a második világháborús szerepvállalásra egy-egy, míg a kommunizmus évtizedeire két alkalmat szántak a szervezők. Az ötödik diskurzus a fiatalok múltszemléletével foglalkozott. Egy-egy rendezvényen vitaindító előadások hangzottak el, amelyeket részletes s időnként – a könyv olvasása közben is jól érzékelhetően – szenvedélyes vita követett. Az előzetesen felkért előadók részint szaktudósok (általában történészek, az ötödik alkalommal pedig főként szociológusok), részint tankönyvszerzők és középiskolai tanárok voltak. Ily módon interjút olvashatunk Zeidler Miklóssal, valamint többek között Szakály Sándor, Rainer M. János, Schmidt Mária, Valuch Tibor, Szabó Ildikó, Örkény Antal, Salamon Konrád, Bihari Péter, továbbá Várszegi Asztrik előadásairól is képet kaphatunk. A szervezőket dicséri, hogy az előzetesen felkért előadók eleve sokszínű összetételét tovább árnyalták azzal, hogy nem kizárólag a fővárosi elitiskolák oktatói fejthették ki álláspontjukat.

A kötet másik részében előbb három sarkalatos témához kapcsolódóan gyűjtötték össze a szerzők a legfőbb, tanórákon is előforduló tévedéseket, mítoszokat, esetenként kifejezetten rosszhiszemű felhasználásra kidolgozott „érveket”, s ezeket tömören, egy-másfél oldal terjedelemben cáfolták. Tévtanokra adható frappáns válaszötleteket találhatnak a tanárok a magyarok eredetével és őstörténetével kapcsolatban, a trianoni békediktátumra, valamint hazánk második világháborúban és a holokausztban betöltött szerepére vonatkozóan. Ezeket a rövid szövegeket szaktudósok írták – az őstörténeti részt egy régész (Fodor István) és egy nyelvész (Klima László), a másik két rövid egységet pedig egy-egy történész (Fazekas Csaba, illetve Ungváry Krisztián) jegyzi. Végül a néhány oldalnyi függelékben négy rövid módszertani írást találunk – egyet-egyet ismét Trianonról, a második világháború koráról és a Kádár-korszak gulyáskommunizmusáról, továbbá egyet a fiatalok történelemszemléletéről.

A kötet szerkezete tehát kissé bonyolult és széttöredezett. Az a sokszínűség, amely a tartalmat illetően a könyv egyik erénye, formáját, küllemét tekintve némileg akadályozza a befogadást. A legneuralgikusabb kérdéskörökről három különböző helyen is fellelhetünk valamit, amely szövegrészletek azonban nem alkotnak az olvasó számára könnyen felismerhető rendszert. A magyar őstörténet csak az egyik fejezetben kap helyet, s a kommunista időszak is csak kétszer jelenik meg, mert kimaradt a közkedvelt mítoszok című fejezetből – noha itt is bőségesen rendelkezésre állhattak volna eloszlatást érdemlő hiedelmek. Tovább nehezíti az olvasó dolgát az a megoldás, ahogyan a könyv nagy részét kitevő vitaesteket dokumentálták a kötet összeállítói. A négy témakörhöz kapcsolódó rendezvényeket ugyanis más-más moderálta, s az elhangzottakat mindig a moderátor rövidítette, szerkesztette. Így négy különböző felfogásban készült összefoglalót olvashatunk. Ezért aztán vannak például vitaindító előadások, amelyeket teljes terjedelmében megtalálhatunk, s vannak, amelyekből be kell érnünk részletekkel, illetve a moderátor által készített összefoglalással. De a hozzászólások idézése körül vagy a tipográfiai és tagolási megoldások terén is jelentős különbségeket észlelhetünk az egyes fejezetek között – nem vált volna kárára a kötetnek, ha egy egységesebb szerkesztési utómunka révén a lehető legkisebbre csökkent volna ezeknek az eltéréseknek a száma.

Ezeknek az olvasást-befogadást nehezítő körülményeknek a dacára komoly intellektuális élményhez juthat az érdeklődő. Nyilvánvalóan annak köszönhető a könyv bizonyos fokú eklektikussága, hogy a rendezvénysorozat szervezői és az abból készült kötet összeállítói meg vannak győződve arról, hogy kitűzött céljuk nem érhető el egy-egy neves tudós előadásának meghallgatásával, udvarias megvitatásával, majd a szöveg publikálásával. Ha így lenne, bizonyosan egységesebb, könnyebben olvasható lenne a tanulmánygyűjtemény. Ám a beábrándulás bonyolult, egyszerre szaktudományos, didaktikai és lélektani problémák sorát felvető jelensége nem orvosolható egy-egy jól sikerült, átfogó előadás feldolgozásával.

Talán ez a legnagyobb tanulsága a Történelemtanárok Egylete vállalkozásának. Mind a négy témakörben olyan széles spektrumú, sokféle kérdést felvető vitaest zajlott le, amely egyrészt bizonyítja ennek és az ehhez hasonló, reménybeli rendezvényeknek a létjogosultságát. Másrészt illusztrálja azt, hogy nincs csodaszer a tévtanokkal szemben, csak következetes, kitartó, apró eredményekből összeálló munkafolyamat kecsegtethet reménnyel. Nagy kérdés azonban, hogy ezt a küzdelmet pontosan milyen arányban milyen tényezők alkossák. Egyértelmű, hogy az iskolai történelemoktatás alapja első körben tartalmi jellegű követelmények érvényesülése: rendelkezzen megfelelő szakmai ismeretekkel a tanár, akár pillanatokon belül képes legyen meggyőzően megválaszolni egy kérdést, vagy megcáfolni egy tévedést; s mindehhez illeszkedően álljon rendelkezésére a legfrissebb szaktudományos eredményekkel is számoló tankönyv. Ugyanakkor a sikeres munkavégzéséhez számos egyéb pedagógiai és emberi feltétel egyidejű meglétére is szükség van: a leginkább húsba vágó kérdések tárgyalására elegendő időt szentelő helyi tantervre; kreatív, a befogadást, a nézőpontváltást, az érvek-ellenérvek megismerését és mérlegelését elősegítő tanítási módszerekre; a tanár személyes tulajdonságaira (higgadtságra, toleranciára, empátiára) és nem utolsósorban szilárd, hitelesen megjelenített értékrendszerre.

A kötet mindezeket a feltételeket nem tárgyalja tételesen végig. Döntően a szakmai ismeretet illető kiegészítésekre, hangsúlyváltásokra, s azok részletes magyarázatára koncentrál, továbbá a már említett módon (tehát közkeletű tévedések frappáns cáfolatával és tanóra-szervezési, a tanulók tanórai aktivitásának előidézésére vonatkozó tippek közvetítésével) metodikai segítséget nyújt. S nem igazán foglalkozik a tanári munka olyan alapvető kérdéseivel, mint az értéktételezés, a gyors reagálás konfliktushelyzetben, a tanári reflexió, a folyamatértékelés. Nem állítjuk, hogy ezek a pedagógiai tényezők teljesen hiányoznak a könyvből, hisz egy-egy hozzászóló vagy egyik-másik eleme a kötetnek érintheti ezeket, de az bizonyos, hogy egy-egy történeti probléma kapcsán egyelőre nem sikerült kidolgozni egy (vagy több) megközelítően ideálisnak vélt pedagógiai folyamat modelljét.

Amire vállalkoztak a szervezők, azt jó színvonalon biztosítják is az érdeklődőknek. Új lehetőséget teremtettek az egymástól sokszor oly távoli közegekben mozgó szakmabelieknek az intenzív eszmecserére. Erőfeszítéseik első eredményében fontos szakmai problémákban adnak olyan segítséget a történelemtanároknak, amelyekhez máskülönben csak a könyvtárnyi szakirodalom átolvasása után juthatnának. Valóban nemcsak izgalmas, hanem egy-egy „éles helyzetben” közvetlenül is alkalmazható információ lehet, amit például a Zeidler-interjúban Apponyi Albert delegációvezetői alkalmasságáról; majd a numerus claususról mint rövid életű törvényről; a Rainer M. – Schmidt vitában és az azt követő hozzászólásokban Churchillnek a kommunista térnyerésben betöltött szerepéről; vagy a Kádár-korszakot leginkább jellemző viszonylagosságról olvashatunk. Azt feltételezzük, a könyvhöz hozzájutó történelemtanárok egyfajta kötelező kiskátéként fogják alkalmazni a tévtanokat cáfoló fejezetet. (Magunk – az őstörténet iránt nem különösebben érdeklődőként – külön élvezettel olvastuk az etruszk, parthus, sumér, hun rokonságot hirdető, továbbá a rovásírásra vagy a különböző őshazákra vonatkozó mítoszokra adott válaszokat, mivel a szerző a néhány bekezdésnyi szövegekben annak is módját találja, hogy felvázolja e sokszor kifejezetten meghökkentő, képtelen felfogások eredetét és fejlődéstörténetét.) S talán a rövid módszertani ötletek is hasznosulni fognak: részben közvetlenül, a könyvet forgató tanárok révén, részben pedig közvetett módon, a beábrándulás elleni küzdelem folytatásának megalapozásaként.

Gyógyhatású készítmény – írtuk ismertetésünk címében. Olyan nehéz feladatra vállalkoztak a szervezők, ahol még szükségszerűen várat magára az igazi orvosság feltalálása – ha ugyan lehetséges egyáltalán a társadalmi méretű beábrándulás leküzdése. Minden felróható szerkesztési hiba vagy hiányosság dacára az Egyezzünk ki a múlttal! című kötet készítői alkottak valamit, ami máris haszonnal forgatható az átlagosnál elszántabb és problémaérzékenyebb történelemtanárok körében. És ami jó kiindulópont lehet a további, szűkebb keresztmetszetű, kevesebb témára koncentráló, de a pedagógiai folyamat egészét leképező „intenzív gyógyszeripari kísérletek” számára.

Lőrinc László (szerk.): Egyezzünk ki a múlttal! Műhelybeszélgetések történelmi mítoszokról, tévhitekről. Történelemtanárok Egylete, Budapest, 2010.