Lencse Máté: Motivációs utak keresése

Önkéntes munka egy LHH kistérségben

A VI. Miskolci Taní-tani Konferencián 2013. február 1-jén elhangzott előadás szerkesztett, bővített változata.

Az előadás A halmozottan hátrányos helyzet és a motiváció című szekcióban szerepelt, melynek L. Ritók Nóra volt az elnöke. Nem meglepő tehát, hogy az alább olvasható szöveg szorosan kapcsolódik néhány itt, a Taní-tani Online-on megjelent íráshoz, így elsősorban Földes Petra Kutatások, szakirodalom és valóság és L. Ritók Nóra Motivációs színterek című cikkéhez. Jelen munka Kipörgetel?! című írásomnak egyfajta kiegészítése, továbbgondolása és reményeim szerint a kérdés más szemszögekből való megvizsgálása, mégis, egy-két példa vagy gondolat néhány olvasónak már ismerős lehet.

***

Bevezetés

Már lassan egy éve az Igazgyöngy Alapítvány önkénteseként dolgozom, és egy remek önkéntes csapatot szervezek. A foglalkozásokat nyáron kezdtük, amikor három egyhetes tábort szerveztünk, és azóta is folyamatosan lejárunk, általában 2-3 napra, de az őszi szünetet szintén végig lent töltöttük, és ezt tervezzük a tavaszi szünetben is. 

Úgy terveztük az első programokat, hogy fogalmunk sem volt arról, mibe csöppenünk bele – aztán a tapasztalat erősen átírta az elképzeléseinket. És nem arra kell gondolni, hogy rosszabb dolgokat találtunk a vártnál, sokkal inkább arra, hogy mást. Nagyon más logikája van az életnek, amibe bizony bele kellett tanulnunk, hogy közel kerüljünk a közösséghez, mert máshogy egyszerűen nem megy. Az első év munkái igazából abban mutatkoznak meg, hogy pontosabban látjuk a szükségeket meg a lehetőségeket, ami segíti a tervezést, hogy jobban látható eredményeket mutathassunk fel. Jobban láthatóakat, hiszen kevéssé láthatóak, apróságok azért előfordultak.

A keresés szó használata – mármint, hogy az utak keresése – nem egy stilisztikai eszköz, egyszerűen arról van szó, hogy valóban kutakodunk, részben azért, mert tapasztalatlanul vágtunk bele a projektbe, részben azért, mert minden kontextus nagyon egyedi. 

Itt és most

Kezdjük egy rövid elméleti kitérővel. Az Alapítvány munkájának segítésére éppen azzal kapcsolatban mutatkozott talán a legerőteljesebb igény, hogy az a sokrétű és sikeres munka, amit végeznek, éppenséggel egy igen fontos területen nem tud számszerűsödni. Magyarul a közismereti tárgyak osztályzatai nem túl fényesek, ami rendkívül rossz hír, ha a továbbtanulási lehetőségekre gondolunk. Nem is kell tehát túlságosan megmagyarázni, hogy ez miért probléma. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy ez mit is jelenthet. És ez engem egy érdekes ellentmondás felismerésére vezetett, amit egyelőre nem tudok feloldani.

Knausz Imre egy értékelésről szóló írása volt az egyik fontos kiindulópont számomra. Az írás a fejlesztő értékelés hiányáról beszél, és ezzel kapcsolatban próbálja értelmezni az iskolákban jelenlévő gyakorlatot. Nem kevesebbet állít, mint hogy az iskolában alapvetően egy iskolakonform magatartást értékelnek. Az értékelés tárgya egy visszamondható tudás, aminek sok más mellett leginkább a szorgalomhoz van köze. A jelenlegi oktatáspolitika irányait nézve, a NAT-ot vagy a kerettanterveket olvasva úgy érezhetjük, hogy ez nem a közeljövőben fog megváltozni. És hogy ezt miért érzem lehetetlen helyzetnek? Mert sok szempontból a saját pedagógiáról való gondolkodásunkkal megy szembe, és mégis reagálni kell rá, sőt, támogatni kell a gyerekeket abban, hogy ilyen körülmények között is bent tudjanak maradni a rendszerben. Mert itt és most kell sokaknak azt a lehetőséget biztosítani, hogy ne ők legyenek azok, akik már ilyen korán esélytelenné válnak. Szóval, ha vannak is nagybetűs céljaink, szép eszméink, esetleg még utakat is tudnánk ezekhez, sokszor kell használnunk zárójeleket, és kell elővennünk még iskolán kívül is az iskola mindennapjait. És akkor itt kapcsolódnék vissza Knausz írásához, ahol azt a sokat hangozatott érvet emeli ki, hogy de legalább tanulnak – mármint az iskolakonform viselkedés során. Ez persze nem elegendő pedagógiai célnak, és a szöveg is abba az irányba halad tovább, hogy javaslatokat tesz a másképpre, de mi még nem tartunk itt. Még az iskolakonform magatartás sincs sehol. És gondolhatjuk azt, hogy a rendszer így nem jó, nekünk mégis el kell érnünk, hogy ebben a rendszerben javítsuk az osztályzatokat. Tisztában vagyok vele, hogy ez számos oldalról támadható gondolatmenet, mégis vállalom, mert egyelőre fogalmam sincs, miként lehetne vegyíteni a dolgokat. Hiába gondolunk fontosnak bizonyos kompetenciákat adott környezetben, adott személyeknek ahhoz, hogy boldoguljanak, ha a szelekció legfőbb színterén nem ezt értékelik: és kiszóródnak, még nagyobb hátrányba kerülnek, mert bár felkészültek, de olyan lentről indulnak, ahonnan nem is lehet. 

Hátrányos helyzet és motiváció 

Az iskolához/tanuláshoz való viszony kapcsán két élesen elkülönülő jelenséget figyeltünk meg. Az egyik nagyon pozitív: ismerik a tudás, a tanulás fontosságát, vallják, hangoztatják, sőt, büszkék az ösztöndíjas vagy jobb jegyeket szerző gyerekeikre. Mondják, mesélik. Tisztában vannak azzal is, hogy ebben mi az iskola szerepe. Ami pedig a legkézzelfoghatóbb számukra is, az a papír, a végzettség. Ott van a fejükben, hogy kell, hogy muszáj megszerezni. És vannak asszonyok is, akik szokták mondani, hogy elkezdik majd, megszerzik az érettségit, mert kell, mert fontos. Vagy ott van a lány, aki 16 évesen próbálna visszajutni az oktatási rendszerbe, mert sokszorosan bánja szökéseit, kimaradásait, csak már nem egyszerű… 

Ezek olyan példák, olyan minták, amik nagyon jók, fontos kapaszkodók lehetnének a gyerekeknek. De csak lehetnének, mert a másik jelenség, a hangsúlyosabb, az negatív, és ez pedig a hétköznapok világa. Amikor viccesen számon kérve kérdezem a fiút, hogy miért nem volt iskolában, a válasz igen egyszerű: ki volt írva. Tehát nem igazolatlan, minden rendben. És nem azoknál a családoknál látható ez, ahol nagyobb a baj, speciel a két tanulni vágyó asszony kamasz fiai is szép számmal, határokat súrolva vagy éppen átlépve gyűjtik a hiányzásokat. Egyszerűen a tudás még nem szivárgott be a hétköznapokba. Fontos tanulni, ki kell járni az iskolát, de ha a ház körül van valami dolog, akkor bizony megoldjuk, hogy ne legyen igazolatlan. De hozzá kell tegyem, hogy sokszor egyszerű lógásról van szó, ami bár szembemegy a vallott nézetekkel, még sincs következménye.

És én nem tudom azt mondani a fiúnak, hogy tanulj rendesen, mert akkor lesz munkád, rendben lesz az életed, stb. Az pedig igen nehezen érthető összefüggés, így a motivációt sem különösen támogatja, hogy ha tanulsz, akkor talán, ha nem tanulsz, akkor valószínűleg nem jön össze…

A közeg tehát valami ilyesmi, és itt próbálkozunk olyan foglalkozások szervezésével, amelyek bármilyen módon, de pozitív irányba mozdítják a gyerekeket. Néhány példa.

A belső és a külső motiváció által együttesen támogatott, ezáltal nagyon érdekes jelenségeket figyelhettünk meg az íráskészséget fejlesztő próbálkozásaink során. Elég hamar kialakult köztünk és a gyerekek között egy folyamatos és állandó levelezés. Így pontos képet kaphattunk arról, hogy hogyan is állnak ezen a téren: igen rosszul. (Kérdéses egyébként, hogy miként járhatnak koruknak megfelelő osztályba még akkor is, ha autósjátékot úgy keresnek a neten, hogy ótósjáték…) Elsőre nem szerettünk volna semmilyen direkt módon hatni rájuk stílus, helyesírás vagy akár csak szövegmennyiség kérdésében. Igazából arra gondoltunk, hogy a mi leveleinket folyamatosan olvasva megjelennek majd nekünk tetsző változások. Ezen az úton pedig egyértelműen elindultunk: a levelek egyre hosszabbak, már válaszolnak a kérdésünkre, néhányan kérdeznek is. Ami egy kicsit sem változott, az a helyesírás, amire jó példa egy komoly koncentrációzavarral rendelkező fiú megnyilatkozása. Jeleztem felé, hogy mennyivel szebb és jobb leveleket ír, ha odafigyel, és nem tíz másodperc alatt akarja összecsapni. Meg is dicsértem, és még azt is mondtam, hogy mennyire örülünk az ilyen leveleknek. A válasz igen egyszerű és logikus volt, miszerint minek figyelne oda, ha így is megértjük, amit ír. És hát igen, többnyire megértjük, bár nem kis erőfeszítés árán, de tényleg megértjük…

Aztán ezeket a lassú, de érezhetően pozitív változásokat szerettük volna megtámogatni néhány konkrétabb írásfejlesztő feladattal. Itt viszont már teljesen esélytelen volt, hogy a két szép szemünkért vagy jókedvből szorgoskodjanak. Amikor azonban kiderült, hogy verseny van, minden megoldott feladat után kapnak egy matricát, amit össze lehet vetni másokéval, és lehet kiabálni és büszkén mutogatni, hogy kinek hány van, akkor remek eredmények születtek. Példátlanul hosszú levelek, sok-sok információval, sőt a helyesírásra fókuszáló feladatok is rendben mentek. Ez a két tapasztalat ugyanarra a területre szerintem jól mutatja, hogy olykor nagyon is jól használható a sokszor elítélt és meghurcolt külső megerősítés, tárgyjutalom, stb.1

Hasonló példákat lehet hozni a matematikatanulással kapcsolatban is, ami egyszerűen abból indult ki, hogy néhányan pótvizsgára készültek a tárgyból, és mi megpróbáltunk segíteni. Aztán úgy alakult, hogy a gyerekek közel fele, egyszerűen csak mert akarta, folyamatosan matekfeladatokat kért. (Mese: egyik délutáni pihenésünknek úgy lett vége, hogy a kerítésen lógó gyerekek a nevünk helyett matek-matek skandálással hívtak minket, ami egészen értelmezhetetlen volt.) Igazából három fontos motívumot sikerült azonosítanunk. Egyrészt a matekozó önkénteseink személye, a matematika tárgya, ahol igen egyszerűen meg lehet nézni, hogy jó-e vagy sem, amit csináltak, illetve ismét csak a versengés. Ki hány csillagot, matricát, miegymást kapott, hány feladatot oldott meg aznap, stb.

Úgy általában elmondható, hogy az egyik legfontosabb motiváló tényező egymás legyőzésének lehetősége. Elég sokféle versenyre épülő játék van, ezek mind népszerűek voltak itt is. Rendszeresen azt tapasztaltuk, hogy a pontok számolása, az ellenfél figyelése stb. elhagyhatatlan, legyen szó bármilyen játékról. Zárójelesen itt azért kiemelném azt, amit személy szerint a legnagyobb eredményünknek gondolok: elkezdték hagyni először a kisebb testvéreket nyerni, aztán úgy általában a kisebbeket, vagy hogy a győztes csapat egy idő után természetesnek vette, hogy gratuláljon a vesztesnek, és ne csúfolódjon.

Néha persze ez sem volt elég, mert valamivel mutatni kell, hogy jobb vagy, ügyesebb vagy a másiknál. Erre példa az activity, ahol a kitalálásért gumicukor járt – nem is érdeklődtek, amíg ez ki nem derült. Idővel a jutalom háttérbe szorult, a játék élvezete és a versengés kezdett dominálni. Ugyanakkor jelen kellett, hogy legyen, akár kezdő lökésként, akár várt végkifejletként. Utóbbira példa a nápolyiosztás, aminek a dinamikája szintén erősen pozitívan változott, ahogy a kezdeti verekedésből az lett, hogy most már ők maguk osztanak, amit ráadásul kiváltságként élnek meg.

Az egyetlen eset, amikor a jutalmazás a szakirodalomban oly sokszor leírt negatív hatásait igazán kimutatta, a Ki mit tud? volt, ami a legfontosabb történés minden tábor során. A második alkalom után azt kellett látnunk, hogy abból csak baj van, ha mindenki kap valamit az ilyen-olyan helyezés mellé. Itt sokkal erősebb volt a belső késztetés, a szerepelni vágyás, a megmérettetés. Vágytak arra, hogy értékeljük őket, legyen zsűri meg pontok és oklevelek, de a tárgyjutalom csak irigységhez, verekedéshez meg sértődéshez vezetett, megszűnése viszont nem okozott problémát.

Nem tudom, hogy ezekkel a szedett-vedett példákkal sikeresen érzékeltettem-e a motiválás nehézségeit. Talán. Pink népszerű Motiváció 3.0 c. könyvében írja, hogy a legdemotiválóbb dolog, ha jutalmat használnak motiválásra. Helyette olyan környezetet kell teremteni, melyben a velünk született pszichológiai szükségletek kielégülnek. Ezzel nehéz is lenne vitatkozni, az én problémám egyszerűen csak annyi, hogy mi van akkor, ha ez még nincs így, ha még csak folyamatban van. Addig sem lehet eszköz, mert megmérgezi a belső motivációt? 

A végére

A használhatóság kedvéért szeretem egyszerűen elgondolni a fejlesztési utakat: van egy gyerek, akit A pontból B pontba szeretnénk eljuttatni. És ezt szépen megtervezzük. Ahogy látjuk, az A pont nem teljesen úgy nézett ki, ahogy gondoltuk. A tapasztalataink viszont megalapozzák, hogy most már jobban tervezzünk. Mert ha a kiindulás téves volt, akkor a célt és az odavezető utat is módosítani kell. Sok adalékot kaptunk tehát ahhoz, hogy mik lehetnek a feladataink, és hogy ezeket hogyan tudjuk megvalósítani.

Már folynak az előkészületek. Próbálunk fejlődni, szeretnénk, ha az önkéntes csapat is kicsit jobban hasonlítana egy szervezetre, ha az ötleteink tényleg megvalósulnának, és ha valamilyen módon mérhető eredményekhez jutnánk, amik megerősítenék, vagy éppen jeleznék, hogy hol vannak hibák a munkánkban. Szerencsére sokfelől kapunk segítséget. Az önkéntes munkával kapcsolatos dilemmáimról már írtam, ami alapján meg is kerestek, és közös gondolkodásba tudtunk kezdeni. De fontos kiemelnem azt is, hogy az online tanulástámogatás kidolgozásához is sikerült szakértőket megmozdítanunk, ami legalábbis bizakodásra ad okot. 

Szóval elég sok minden adott ahhoz, hogy eredményes évünk legyen. Már csak oda kell figyelni.

Idézett és (a készüléshez) felhasznált irodalom

Andor Mihály (szerk., 2001): Romák és oktatás. Iskolakultúra, Pécs.

Földes Petra (2013): Kutatások, szakirodalom és a valóság. Taní-tani Online.

Halász Gábor (2001): Az oktatási rendszer. Műszaki Könyvkiadó, Budapest.

Józsa Krisztián (2007): Az elsajátítási motiváció. Műszaki Kiadó, Budapest.

Józsa Krisztián, Fejes József Balázs (2010): A szociális környezet szerepe a tanulási motiváció alakulásában: a család, az iskola és a kultúra hatása. In: Zsolnai Anikó, Kasik László (szerk.): A szociális kompetencia fejlesztésének elméleti és gyakorlati alapjai.

Knausz Imre (2008): Mit kezdjünk az értékeléssel? Adalékok az integrációs nevelés pedagógiájához. Educatio, Budapest.

L. Ritók Nóra (2012): Felsőoktatás és hátrányos helyzet. Taní-tani Online.

L. Ritók Nóra (2013): Motivációs színterek. Taní-tani Online.

Lencse Máté (2012): Kipörgetel?! Taní-tani Online.

Pink, Daniel H. (2010): Motiváció 3.0 – Ösztönzés másképp. HVG Kiadó, Budapest.

Ranschburg Jenő (2012): Eltévedt gyerekek. Saxum Kiadó, Budapest.

• 1. Földes Petra írásának kiinduló sorai éppen ezzel kapcsolatban fogalmazódtak meg. Szabadkozásnak tűnhettek a megfogalmazásaim – talán azok is voltak –, de saját alapállásomból mégis indokoltak voltak, hiszen én is az vagyok, aki mást tanult, akinek eddigi tapasztalatai mást mutattak. Ráadásul már kiemeltem, hogy a bizonytalanságot nem negatívumként élem meg, mert útkeresés közben vagyunk, nem egy kidolgozott/kipróbált programot viszünk. Mindenesetre az erről való beszélgetésre teret adott a konferencia, és akár itt is tud folytatódni a párbeszéd.